Vidi: mindennek stimmelnie kell

A kérdés azért jogos, mert a magyar labdarúgás legújabbkori gazdasági erőnövekedése éppen azt a célt szolgálja, hogy a magyar csapatok végre rendszeresen elérjék a BL és/vagy az El csoportkörét, de az elmúlt években legfeljebb csak a play-offig sikerült eljutni (igen, az is a Videotonnak, kétszer). A kupanyarak kudarca így éles ellentétben áll a futballra fordított, szabad szemmel is jól látható összegekkel, ami komoly társadalmi és (főleg) médiakritikát is maga után vont.

Arról márírtam korábban, hogy miért nem tudja sikerre váltani a jobb anyagi lehetőségeit a magyar futball – itt az ideje arról is beszélni, mi kellett ahhoz, hogy ez sikerüljön. (Nem feledve természetesen, hogy a Vidi még messze nem ért az út végére, sőt csak most kezdődik az igazi kaland.)

Röviden összefoglalva: a Vidi most mindent jól csinált abból, amit a korábbi években saját maga elrontott.

Első pont: nem ment el nyáron az edző. A Videoton korábbi két bajnokcsapatánál a szakvezetőnek egyaránt útilapu lett a jutalma, de arany nélkül sem volt életbiztosítás a fehérvári (felcsúti) kispad, hiszen az előző négy nyáron egyformán edzőcsere volt, vagyis nem az kezdte el az új szezont – rögtön a kupaselejtezőkkel –, aki az előzőt befejezte. Marko Nikolics ezt „megúszta", ami máris óriási előny a korábbi Videoton-próbálkozásokkal szemben.

Második pont: megfelelő és jó ütemben érkező erősítések. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy magyar szinten kimagasló képességű játékosok játszanak a klasszikus fele piros, fele kék mezben, vagyis hogy a klub hatékonyan használja fel a kimagasló anyagi lehetőségeit – bár ez sem magától értetődő, lásd a fenti linket. Ugyanilyen fontos, hogy az ő érkezésük nem a legkényesebb pillanatban, a kupamérkőzések közben jelent kockázati tényezőt a csapat játékára: az idei érdemi erősítések kivétel nélkül a téli időszakban érkeztek (Huszti, Nikolov, S. Scsepovics), vagyis volt idő a beépülésükre, vagy legalábbis a csapathoz való viszonyuk felmérésére.

Magyar sajátosság, hogy nálunk a klubok akkor játsszák a legfontosabb meccseiket, amikor éppen csak visszaérkeztek a nyári szünetről, Európa más tájain pedig még játékosügynökök buzgólkodnak az irodákban, nem a futballisták a gyepen. Erre a helyzetre előre fel kell készülnie annak a magyar klubnak, amely bármilyen sikerről is álmodik Európában. Ennek egyik megoldása az, ha a főbb erősítéseket az amúgy általában nyugalmasabb téli időszakban valósítják meg, lásd fent. Nem tudhatom, mennyire volt ez tudatos a Vidi vezetői részéről, de a főtábla elérésében kétségkívül komoly szerepe van.

Tudjuk persze, hogy a jól sikerült igazolásokhoz mindig kell szerencse is: 2015 év elején, Joan Carrillo edzősége alatt Burcsa Győző szakmai igazgató éppen télen próbálta megerősíteni a csapatot, előre pótolandó azokat, akikről tudták, hogy nyáron, a kupameccsek előtt távozni fognak. Az érkező játékosok azonban Carrillo szerint nem ütötték meg a kívánt szintet, az edző pedig a bajnoki cím ellenére belebukott abba, hogy nem volt hajlandó használni őket.

Látható, hogy eddig nem feltétlenül szakmai kérdésről volt szó, inkább menedzsment jellegű felvetésekről – ez is mutatja, hogy mennyi minden kell a csoportkörhöz. Nem kérdéses, hogy a Videoton vezetése is követett el korábban hibákat (meggyőződésem például, hogy a Garancsi István klubirányítása alatt megnyert három bajnoki cím és két főtáblás szereplés kifejezetten kevés a futballvállalat lehetőségeihez és szakmai képességeihez mérten), de most ebből a szempontból minden rendben volt, és a sikeres kupaősz érdekében reméljük, mindez így is marad.

Kellett még természetesen a sikerhez az a rendkívül fegyelmezett, szervezett és céltudatos csapatjáték, amelyet Dárdai Pál kapitánysága óta magyar csapattól nemigen láttunk. Ha szabad ilyen hasonlatot hozni, annyiban éppen az egy hónapja világbajnoki címet nyertfrancia válogatottrahasonlít a Vidi játéka, hogy mindig annyit hozott ki magából, amennyi a továbbjutáshoz kellett, és igazából ki sem derült, hogy mire lenne képes, ha nagy lenne a baj, mert szinte egyszer sem játszott hátrányban. (Hogy egészen precízek legyünk, pontosan 9 percet volt hátrányban mindkét csapat: a franciák Argentína ellen, a fehérváriak a Malmö elleni első meccsen.) Nem mellesleg, a mostani Vidi ebben a szervezettségben és tudatosságban is a Paulo Sousa-féle, 2012-es Videotonra hajaz.

És ne hallgassuk el, hogy kellett még mindehhez némi szerencse is (lásd akár a Dudelange elleni párharc utolsó perceit), de a futballban minden sikerhez kell szerencse, anélkül nem megy.

De ha már Sousáék csoportkörös szereplése újra előkerült: abból az eredményből sokáig élt a Videoton, mert az ott megszerzett koefficiensek még évekig kiemelést és jobb sorsolást adtak a nemzetközi kupákban, részben ennek is köszönhető, hogy az elmúlt években azóta is a piros-kékek voltak a magyar csapatok közül a legsikeresebbek – még ha ezek a sikerek nagyon relatívak is, a magyar a futball jelenéhez mérve.

(A koefficiensek nyújtotta kezdeti előny nagyon hiányzott például a másik kiemelkedő magyar anyagi hátterű magyar csapatnak, a Ferencvárosnak az elmúlt években – de persze a zöldek olyankor is buktak nagyot, amikor amúgy szerencséjük volt a sorsolással. És bár legalább edzőposzton stabil az FTC, az igazolásaik messze nem jöttek be annyira, mint a Videotonéi, valamint azok menedzselésébe is csúsztak hibák: lásd a 2016-os bajnoki címet, amikor már télen lehetett tudni, hogy a Ferencváros bajnok lesz és a nyáron több játékosa is az Eb-n fog szerepelni, mégsem készültek fel erre a téli átigazolási szezonban, hogy aztán utólag mégis az Eb-re hivatkozva magyarázzák a kupakudarcot.)

De vissza a mai Vidihez, mert most róluk szól minden – teljes joggal.

Nem mindegy persze, hogy a play-off után a Bajnokok Ligájában vagy az Európa-ligában folytatja a csapat, sem szakmailag, sem anyagilag: kb. 5 milliárd forintnyi indulópénz áll szemben 1 milliárddal – a különbség nagyjából éppen a Vidi éves költségvetése...

Az AEK elleni sikerhez pedig ugyanúgy mindennek stimmelnie kell, mint eddig. Mindent bele!