Gyorskorcsolya, Porsche: szerelem - magyarok a téli olimpiákon 3.

Gyorskorcsolyázásban az olimpiákon a legjobb eredményt 1948-ban St. Moritzban Pajor Kornél érte el negyedik helyével. Persze mi, magyarok kicsit Hunyady Emese osztrák színekben nyert olimpiai aranyát is magunkénak érezzük, pedig azon kívül, hogy Emese a kelenföldi lakótelepen nőtt fel, s a Városligetben edzett, eredményeihez nem sok közünk van.

Pajor Kornél elmondása szerint azért távozott – akkori szóhasználattal élve, disszidált, ráadásul kalandos körülmények között – Magyarországról, hogy jobb mérnökké válhasson, igaz, ötkarikás játékokon már nem indulhatott. Hunyady Emese 1984-ben 17 évesen magyarként állt rajthoz a szarajevói olimpián, aztán 18 évesen gyors döntést hozva Ausztriába távozott. Nem disszidált, férjhez ment egy Ausztriában élő magyarhoz, akitől évekkel később elvált. Második olimpiáján Calgaryban (1988) már osztrák színekben versenyzett, összesen hat ötkarikás játékokon vett részt, Lillehammerben (1994) olimpiai bajnok lett.

Pajor Kornél sorsát – már ami a gyorskorcsolyázást illeti – az döntötte el, hogy a fasori evangélikus iskolába járt (végül a Toldyban érettségizett), ahonnan egy ugrás volt a Műjégpálya. Úgy lett gyorskorcsolyázó, hogy már tudott korizni. Elment egy tehetségkutatóra, ahol hosszú pengével sem ment neki rosszul. Pedig aki kipróbálta, tudja, más világ „hosszú korival” siklani. Nehezebb, igaz, gyorsabb. De nem véletlen, hogy az amatőrök mégis hagyományos pengével siklanak. Pestiesen szólva más kávéház.

De az sem mindegy, „hosszú korival” miként megy az ember. Bizonyos Karl Wazulek azt tanácsolta Pajornak, hogy kövesse az általa hatékonyabbnak tartott technikát. S hogy ki volt Wazulek? Az osztrák színekben az 1935-ös Eb-n aranyérmes gyorskorcsolyázó (a sportág történetének harmadik osztrák kontinensbajnoka), akinek később a keleti fronton amputálták a lábát. Azért dolgozhatott Magyarországon, mert a németek azt mondták, nekik nem kell féllábú tréner… Ott lakott a városligeti pályánál, reggelente Pajorék az ablakára dobott hógolyóval ébresztették. Csupán azért időzöm az osztrák tréner személyénél, mert nemcsak a háborús esztendőkben, hanem 1948-ban St. Moritzban is összehozta őket a sors, és nagy szerepe volt abban, hogy Pajor Kornél később világbajnok lett.

A 19 éves Pajor azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a háború alatt rendezett kevés verseny egyikén, Klagenfurtban 3000 méteren győzött. Amikor említettem neki, hogy tehetségéről mindent elmond, hogy 1944-ben 20 esztendősen összetettben már magyar bajnokságot nyert, 90 évesen annyit válaszolt: „Sem ez, sem három évvel későbbi bajnoki címem nem különösebb bravúr, mert nagyon kevesen űzték a sportágat. Az más kérdés, hogy a háború után nehezen indult be a sportélet, legalábbis nekem, mert németországi katonáskodás során ezerkilencszáznegyvenötben fogságba estem, s rá egy évre térhettem haza. Igaz, negyvenhat őszén már lejártam edzésre.”

Bár lemaradt a dobogóról, az 1948-as St. Moritz-i olimpián robbant be a világ élvonalába 10 000 méteren elért negyedik helyezésével. Egy évvel később (1949) Davosban az Eb-n összetettben harmadik, Oslóban világbajnok lett, a sportág egyetlen magyar vb-aranyérmese! (Hunyady Emese 1994-ben már osztrákként lett világbajnok – és olimpiai aranyérmes – 1500 méteren.) Szintén 1949-ben 5000 és 10 000 méteren világcsúcstartó.

Oslóból már előre megfontolt szándékkal nem tért haza. Nem politikai indokok vezették, „eldöntöttem, hogy kint maradok, mert Magyarországon építészként kevés lehetőséget láttam magam előtt”. Más kérdés, hogy ezt a diploma előtt három hónappal tette, végül a Műegyetemen 1949-ben megkezdett tanulmányait Stockholmban fejezte be.

Akkoriban disszidálásnak nevezett távozását nem mindennapi furfanggal ötlötte ki. Mindig is hangoztatta, kint akarja fejleszteni tudását, hogy aztán itthon a népi demokrácia jó mérnöke legyen. De nemcsak hangoztatta, hanem ösztöndíjkérelmet is beadott, noha a választ maga is tudta. Világbajnoki győzelme után Budapestről Ortutay Gyula közoktatási minisztertől táviratot kapott, amelyben az állt. „Ösztöndíjkérelmét engedélyezem, hazatérése után intézkedünk az ügyben.” Pajor „preparálta” a küldeményt, mert tudta, ha hazamegy, senki sem intézkedik az ügyében. A mondat második felét levakarta, a táviratot visszaragasztotta, majd levitte a portáshoz, hogy másnap, amikor a csapat reggelizik, hozza be az étterembe. Így is történt, Pajor mindenki előtt felolvasta a megrövidített szöveget, mire az útleveleket szigorúan magánál tartó csapatvezető így reagált. „Ugye megmondtam, Kornél?” Erre Pajor elkérte az útlevelét, de ő nem adta, mondván, megígérte, hogy semmilyen körülmények között nem adja ki a kezéből. Ám Pajor nem adta fel. A repülőtéren megkérte az egyik hivatalnokot, hogy kérje el az útleveleket, és a beszálláskor egyenként adja vissza a sportolóknak. Noha az alkalmazott felismerte Pajorban a világbajnokot, először hezitált, hogy ez nem tartozik a hatáskörébe, de végül ráállt a dologra.

A gyorskorcsolyázó pedig az útlevéllel a kezében sarkon fordult. Alig néhány héttel később egy trondheimi versenyen az östersundi Castor klub hívta, hogy sportoljon Svédországban. Az 1951-es vb-n még a nemzetközi szövetség engedélyével „függetlenként” lett bronzérmes, '52-ben az Eb-n már svédként. Viszont az 1952-es téli olimpián nem indulhatott, mert a szabályok szerint ha valaki egy nemzet színeiben szerepelt ötkarikás játékokon, máséban ezt nem tehette meg. Ráadásul az építész a népi demokrácia jó mérnöke sem lett. Igaz, ezt a mai napig nem bánja, azt annál inkább, hogy nem volt lehetősége 1948-ban elért olimpiai eredményének megjavítására. Kilencvenévesen rendszeresen sportol, az év egyik felét Svédországban, a másikat Magyarországon tölti. Először az amnesztia évében, 1963-ban jött, később lakást is vásárolt Budapesten. Ha a Villányi úton egy Porschét látnak, nagy esély van rá, hogy Pajor Kornél éppen itthon van.

 

Nem mese, nyert Emese!

Hunyady Emese esete merőben más: erős csúsztatás lenne azt írni, hogy azért ment ki Ausztriába, mert kint több lehetőséget látott szakmai fejlődésére. Az 1994-es szarajevói olimpián 17 évesen magyar színekben 19. lett 500 méteren. Aztán edzője, Kutas Bálint révén lehetősége nyílt, hogy Bécsben tréningezzen.

De tulajdonképpen kalandvágyból távozott, még németül sem tudott, igaz, közben 18 évesen férjhez ment egy magyar származású gyorskorcsolyázó fiatalemberhez, Thomas Nemeth felesége lett. Azért némi sértődöttség volt benne, mert nem vették fel a TF-re, gyorskorcsolya-szakedző szeretett volna lenni, de a felvételin nem találták alkalmasnak…

Tény, nem távozott nehéz szívvel, rokonságára egyébként is jellemző volt, hogy szerte a világban éltek. Az persze szemet szúrt neki, hogy egy junior-világbajnokságot leszámítva csak kelet-európai versenyeken indult – több mint fél tucat IBV-n (Ifjúsági Barátság Verseny) vett részt. „Az osztrákok nem csábítottak, senkit sem érdekelt, hogy Ausztriában vagyok. Az se fogalmazódott meg bennem, hogy márpedig én olimpiai bajnok leszek, ha törik, ha szakad. Lehet, hogy vannak, akik így vágnak sportolói pályafutásuknak, de én csak akkor foglalkoztam ezzel, amikor reális esélyem nyílt kiugró eredmények elérésére – emlékezett a régi időkre Hunyady Emese.

Calgaryban az olimpián (1988) már osztrákként sem jutott a tíz közé. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kanadában lázas betegen versenyzett. Nem voltak kétségei, hogy jól választott? Vagy akkor már nem lehetett hátraarcot venni?

„Nem vetődött fel, az különben sem úgy megy, hogy egyszer itt vagyok, aztán ott, aztán megint itt. Amikor Bécsben kezdtem tréningezni, az osztrák sportsegély gesztust gyakorolt, mert havi kétezer schilling kalóriapénzt biztosított a megélhetésre, amiből csupán a lakásbérlés ezerbe került. Utólag visszatekintve azt is mondhatnám, hogy nyomorogtam, mégis inkább azt mondom, »egyetemista« életformát éltem, de fiatalon ebből az ember nem csinál problémát. Ez nem a pénzről szólt. Azt csak viccesen teszem hozzá, hogy magyar olimpiai bajnokként életjáradékot kapnék.”

Azért Calgary után Emese az osztrákként elért aranytól is távol volt. De szakmai szempontból új impulzust kapott, mert klubjához új edző került, 1990-től a lengyel Marek Stanuchhal dolgozott. „Nagyon szerencsés találkozás volt a miénk, remek volt közöttünk az összhang. Hatott rám, hogy ambiciózus, ő pedig azt becsülte bennem, hogy a banki munkám után – részmunkaidős voltam – rendkívül motivált és szorgalmas vagyok a jégen.”

Albertville-ben (1992) ennek meg is lett az eredménye, ami Emese szerint lehetett volna jobb is. „Háromezren harmadik lettem, de az ezerötszázat meg kellett volna nyernem. Esélyes is voltan, de meleg volt, így nem volt mindegy, mikor indulhat az ember. Nem véletlen, hogy a jégfelújítás után a nálam előbb futó Jacqueline Börner győzött.” Albertville óta a gyorskorcsolyaversenyeket csak fedett pályán lehet megrendezni.

Aztán Hunyady Emese majdnem 20 évvel ezelőtt Lillehammerben 1500 méteren olimpiai bajnok lett, háromezren pedig második! Emlékszik a pontos dátumra? „Erre ne emlékeznék?! Február huszonegyedike volt, nyertem, aztán jött a valcer a jégen. Különben előtte megálmodtam. Na nem a valcert, hanem hogy ott állok a dobogó tetején.”

Viccesen felvetettem, a hosszabb távra is meg kellett volna álmodni. „Meg, ám mindig a megnyert rövidebb táv kapcsán kérdeznek, a háromezerrel kapcsolatban elsikkadt egy fontos részlet. Elóvatoskodtam a dolgot. Bármilyen furcsa, hogy vagánynak tartanak, én mégsem duzzadtam soha az önbizalomtól. Nem mondom, hogy betojtam, csak tartalékoltam az erőmet, aminek az lett a vége, hogy a célban éreztem, maradt még bennem. De ez ritkán kerül szóba, az annál inkább, hogy a sportág első és mindez ideig egyetlen osztrák olimpiai bajnoka vagyok, meg az, hogy a lillehammeri osztrák csapat legeredményesebb sportolója voltam. Az osztrákoknak a téli olimpia olyan, mint a magyaroknak a nyári, és már egy hét eltelt, és nem volt olimpiai bajnokuk, ettől egyre feszültebb lett mindenki. Aztán megnyertem az első aranyat.”

Talán meglepő, de részben az önbizalomhiánynak tulajdonítható (másrészt edzőjével már nem jöttek annyira jól ki, mint korábban), hogy a naganói ötkarikás játékokon (1998) nem állhatott fel a dobogóra, egy-egy negyedik, ötödik és nyolcadik helyet szerzett. (Csupán emlékeztetőül: Pajor Kornél 1948-ban elért negyedik helye a magyar gyorskorcsolyázók legjobb eredménye.) Egy évvel később Heerenveenben világbajnok lett, de már egyre többet bajlódott sérülésekkel. Ennek ellenére Salt Lake Cityben 37 évesen háromezer méteren osztrák rekorddal kilencedikként futott be.

Végül egy olyan kérdésre vártam választ, ami jellegénél fogva megválaszolhatatlan, de nem hagyhattam ki. A benne meglévő hit és elszántság itthoni felkészüléssel nem hozott volna eredményeket? „Így hozta az élet, hogy osztrák színekben lettem olimpiai bajnok. Itthon különben jobban lehetett készülni, mint Bécsben. A Városligetben akkor edzettem, amikor akartam, Bécsben alkalmazkodni kellett a jégidőhöz.”

Civil életében Svájcban élő fogorvos testvére mellett asszisztenskedik, rendszeresen sportol, Zürichben és ha édesanyjához hazajön, Budapesten is korcsolyát húz. Férje Timo Järvinen gyorskorcsolyaedző, gyermeke, Jasper harmadik általánosba jár, hat nyelven beszél, köztük természetesen magyarul is.

Hunyady Emesét Ausztriában felismerik, Magyarországon a bemutatkozást követően ugrik be, ki is ő. A „sógoroknál” a síelő Franz Klammerrel és vele hirdetik a „kólát”. Magyar vonatkozásban ez annak felelne meg, mintha nálunk Kovács Kokó István mellett ő lenne a reklámarca. Most döbbenek rá, hogy ez akkor lehetne így, ha magyarként nyer Lillehammerben...

Kibuggyant belőlem, hogy egy ilyen „arcra” nem csak reklámokban lenne szükség itthon. „A MOB Életút programjában helyet kaptam, elvégeztem a TF-en a rekreációs szakot.” Majd szinte egyszerre mondjuk, mindketten másra gondoltunk, illetve ugyanarra. „Nemcsak arra vagyok nyitott, hogy egykori sportágamban tevékenykedjek, hanem népszerűségem segíthetne, hogy szakmai téren szorosabbra fűzzük a kapcsolatokat a téli sportokat magas szinten űző országokkal. Konkrét szerepem még nem körvonalazódott, megkeresés, kölcsönös közeledés van.”