Babos Tímea édesapja: Olyan helyeken laktunk, ahová mások be sem mertek nézni

– Hol volt tavaly, amikor lánya Ausztráliában megszerezte karrierje első Grand Slam-trófeáját párosban?
– Marokkóban futottam – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére Babos Csaba, akinek lánya, Tímea vasárnap a francia Kristina Mladenoviccsal a Roland Garroson ünnepelhette második Grand Slam-győzelmét.

– Tessék?
– Szokás szerint nem néztem meg Timi döntőjét, inkább elmentem futni. Gyerekekkel voltam a marokkói versenyen, és figyelemelterelésként indultam ki a szabadba, mert a küzdelem önmagammal és a távolsággal elterelte a gondolataimat.

MENTÁLIS TÉNYEZŐK, SZORONGÁS, PÁNIK

– A Roland Garroson viszont nem tudott elfutni az edzői páholyból.
– Párizs nincs olyan messze, mint Melbourne, így ezt a döntőt nem akartam kihagyni, illetlenség is lett volna.

– Feszült volt?
– Igen, bár próbáltam leplezni. Annyira jól játszottak, egy hullámhosszon voltak Kikivel az egész versenyen, hogy szakmailag azt mondtam, ezt nem veszíthetik el. De tartottam attól, hogy valami közbejön…

– Amióta a lánya szerződést bontott Nikola Horvattal, edzőként is segítette. Nehéz időszak áll ön mögött?
– Fizikailag nem, de idegileg rettenetesen. Hozzám bármikor fordulhat segítségért, és abban is egyetértettünk, hogy csak azért ne szerződtessen valakit, hogy legyen egy edzője. Mindent megbeszéltünk, technikai és taktikai dolgokat, edzésmódszereket, miközben vigyáztunk arra, hogy az erős családi kapcsolatunk ne sérüljön a tenisz miatt.

– Nyilván édesapaként is fáj, ha a lánya veszít, de édesapa-edzőként még rosszabb?
– Persze, sokkal jobban fájt, mert láttam, hogy nem azért kapott ki, mert nem tud teniszezni, hanem azért, mert a győzelem kapujában olyan mentális tényezők – szorongás, pánik – hátráltatták, hogy a valós teljesítménye hatvan százalékát sem tudta produkálni. Timi a mindennapokban rengeteg áldozatot hoz, az elmúlt hónapokban én is közelről tapasztaltam: a tenisz az első, minden kora reggel kondiedzéssel kezd, órákat tölt a pályán, meccseket elemez. Most is órákig néztük a döntő előtt a kínaiak játékát, és milyen a sors, teljesen mást csináltak a meccsen… De Timi becsülettel jegyzeteli, ki hová szervál, mit tesznek a leggyakrabban bréklabdánál, teljes képe van az ellenfelekről. És ha látod, hogy ez sem elég, és aki legyőzött egyesben, utána megy még három fordulót, akkor napokig azon gondolkozol, neked miért nem sikerül.

ÉJJEL SZÖKÖTT BE A LÁNYÁHOZ

– De párosban sikerült – megünnepelték?
– Az ünneplés abból állt, hogy a finálé utáni ebéden fejenként megittunk egy deci pezsgőt. A vacsorához Timi már vizet fogyasztott, mert hétfőn elutazott Manchesterbe, elkezdődött a füves pályás idény. Hamarosan következik a wimbledoni kvalifikáció – nehéz feldolgozni, hogy az egyik percben még Grand Slam-győztesként ünnepelnek, míg nem sokkal később egy hátsó pályán selejtezőt játszol. Kilenc hetet tölt távol a szeretteitől, az otthonától.

– A párizsi díjátadón meghatódott?
– Ha a gyermeked az iskolai ünnepségen szépen szaval el egy verset, azt is megkönnyezed… Nagyon örül ilyenkor az ember, hogy a lányának jutott néhány pillanat boldogság. Kristina édesanyja például a térdére borult és zokogott. A csillogás és a sok pénz mögött ez kegyetlen világ, taposómalom, tele felületes emberi kapcsolatokkal – rengetegen állnak a torta körül, és már a morzsákért is hatalmas a küzdelem.

– Amikor a Roland Garros első napjaiban beszélgettünk Tímea egyéni veresége után, szóba került, hogy a család rengeteg áldozatot hozott az ő karrierjéért.
– Sokaknál látom, hogy csak azért viszik teniszezni a gyermeküket, hogy egyszer majd nekik is jó legyen. Én Timi nővérével, Zsuzsival már végigjártam ezt az utat, és tudtam, hogy mekkora a kockázat, mennyi lemondással jár – én nem akartam Timinek ezt az életet, ő ragaszkodott a profi teniszhez. Elkezdtük járni Európát, miután itthon az idősebbeket is legyőzte, de nem volt szponzori segítségünk. Amennyi pénzt én a tenisszel megkerestem, az oktatással, a húrozással, azt tudtuk visszaforgatni. Tizenhét évig nem nyaraltunk a családommal. A feleségemet nem kérdezi senki, de neki sem volt könnyű: mi Timivel utaztunk, Zsuzsi az Egyesült Államokban tanult, ő pedig egyedül maradt otthon minden teherrel a nyakában. Izgult is a családjáért, hiszen sokszor napokig nem tudtunk beszélni, mert akkor még nem volt annyira megfizethető az internet és a mobiltelefon. Esély sem volt fizioterapeutát szerződtetni, én tanultam meg, hogyan kell bekötni egy bokát. Sokáig cipeltem a szétszedhető húrozógépet, hogy legalább azért ne kelljen fizetni. Olyan helyeken laktunk, ahová mások be sem mertek nézni. Az egyágyas szoba volt a legolcsóbb, így aztán éjjel szöktem be Timihez, a földön aludtam. De nem úgy fogtam fel, hogy jaj de szörnyű: korábban úgyis műtötték a gerincem, jót tett, hogy kemény felületen alhattam.

– Tímea arra emlékezett vissza az első világbajnoki címe után, hogy sokáig grillcsirkén éltek.
– Így van, praktikus okokból: a boltban olcsón megvásároltuk, a jól átsütött csirke pedig nem jelent veszélyt, nem voltak gyomorpanaszai. Timi egyébként a mai napig példásan figyel az étkezésére és a kalóriákra, arról nem ő tehet, hogy alkatából adódóan már akkor is hízik, ha elmegy a süteményes asztal mellett… Ha éhezne, akkor sem lenne olyan vékony, mint mondjuk Kiki, pedig a francia lány sokkal megengedőbb magával a táplálkozásban.

MÉRTÉKTARTÓ ÉLETET ÉL

– Sokan azért úgy gondolják, hogy Babosék most már aranyrudakkal dobálóznak a nappaliban.
– Mi nem azért támogattuk Timit, hogy utána visszakapjunk valamit tőle. Nagyon hálás nekünk, de szigorúan megtiltottam neki, hogy értékes ajándékokat vásároljon. Ezt tavaly karácsonykor megszegte, kaptam tőle egy autót – de bármennyire is meghatott, akkor is azt mondtam, többet ne tegyen ilyet. A feleségemmel megvan mindenünk, amire szükségünk van, egyszerű életet élünk, és amíg tudok dolgozni, egy évben egyszer most már eljutunk nyaralni is. Nem szükséges, hogy drága ajándékokkal halmozzon el, és sohasem fogadunk el tőle pénzt.

– Akkor csak Tímea dobálózik aranyrudakkal?
– Azt mindenki láthatja, hogy mennyi pénzdíjat ütögetett össze, de a kiadásait nem. Van egy szép lakása, de nem háromszáz négyzetméter, hanem nagyjából nyolcvan, ízlésesen van berendezve, de nem hivalkodó. Nincs kocsija, és most szponzorautója sem, szóval odaadtam neki a budapesti közlekedéshez, amelyet tőle kaptam, nekem Sopronban jó lesz a bicikli is. Mértéktartó életet él, Párizsban például látott egy hétszáz eurós cipőt, amely nagyon tetszett neki, de azt mondta, ez sok pénz, nem veszi meg. Később talált egy ugyanolyan szépet, jóval kedvezőbb áron, de még akkor is én beszéltem rá, hogy vegye már meg.

– Ha sikeres és példás életet él, miért akar még mindig görcsösen bizonyítani?
– Évekkel ezelőtt mondtam, ha nem nyerne többé egyetlen meccset sem, nekem akkor is ő lenne a legnagyobb, mert óriási bravúr, hogy honnan hová jutott el. Talán a közeg is hibás. Az egyik, ha nem a legeredményesebb magyar teniszező a történelemben, kétszeres Grand Slam-győztes és világbajnok, volt világelső párosban, ilyen eredményeket még soha senki nem ért el Magyarországon – mégis több kritikát kap, mint támogatást. Illetve… Lehet, hogy ez sem igaz, csak azok a leghangosabbak, akik minden vereség után szidják a „dagadt fakezűt”, meg a sportfogadók, akik a halálát kívánják egy-egy meccset követően. Azt is mondják, hogy Kikivel az öreganyjuk is sikeres lenne, miközben Timi mással is nyert világbajnokságot, játszott Grand Slam-döntőket. Csak azt nem értem, miért nem tudunk örülni annak, hogy a világ egyik legnagyobb sportágának egyik szakágában egy magyar sportoló a legjobbak közé tartozik?