Bohus Richárd: Ki kell találnom, hogyan tovább

– Nos, megvolt a nagy ünneplés a világbajnokság után?
– Nem, meglepően csendesen zártuk a versenyt – jelentette ki Bohus Richárd, aki a 4x100-as gyorsváltó befejező embereként bronzérmet szerzett már a világbajnokság első napján. – Most így, utólag azt mondom, szerintem nekem már akkor, a váltóbronz után véget ért a világbajnokság, mert pozitívan ugyan, de kizökkentem abból az állapotból, amelyben voltam. Így elkezdeni egy vébét...! Sohasem gondoltam volna, hogy egy világbajnokságon én Hosszú Katinkánál hamarabb fogok érmet szerezni. Amerikában nagyon megtanultam, milyen egy váltóért úszni, magamért lehet, hogy nem is tudok így – szóval nem mondhatja senki, hogy önző vagyok.

– Kicsit talán mégis lehetne az, nem?
– Persze, boldog lettem volna, ha egyéniben is odaérek. Ötven háton vártam is magamtól a jó eredményt, de nem sikerült. Voltak döccenők a felkészülésemben, de azért három nagyszerű edzővel dolgozhattam: Amerikában Bob Bowmannel és Derek Schmittel, ők adták meg az alapot, itthon pedig Szarvas János végezte el a finomhangolást. Jani bá az egyik legjobb edző, akit valaha ismertem, nagyon jó, hogy vele készülhettem az utolsó hetekben.

A VIHAR UTÁN KISÜT A NAP

– Jól tudom, hogy Arizonában Bob Bowman viszont éppen azzal sarkallta önt még több, még jobb munkára, hogy állandóan beszólogatott önnek?
– Bob Bowman pszichológiát végzett az egyetemen, pontosan tudja, milyen gombokat kell nyomogatni a különböző szituációkban, így azt is, ha nekem valaki azt mondja, valamit nem tudok megcsinálni, akkor nem érdekel, mibe kerül, mit kell azért kiállnom, be fogom bizonyítani, hogy márpedig képes vagyok rá.

– Akkor önt nem szabad dicsérni!
– Nemigen... Sokat beszélgettem Michael Phelpsszel, abban egyetértettünk, hogy Bob Bowmannél abba roskad bele néha az ember, hogy nincs egy jó szava. Vagy csak ritkán. Amikor egyszer azt mondta nekem, hogy ez szép munka volt, majdnem leestem a rajtkőről, annyira meglepett vele. Nála teljesen más értéke van egy okénak, mint bárki másnál. Hiába úszol jól, ha nem teljesen úgy, ahogyan azt ő elképzelte, vagy ha azt gondolja, képes lennél még többre és jobbra, neked esik. A maximalizmus mintaképe.

– És mer neki visszaszólni?
– A legjobb az egészben az, hogy az edzései nagyon jó hangulatúak. Lehet vele csipkelődni, olykor be-beszólogatunk neki. Amikor viszont elszakad nála a cérna, kő kövön nem marad: kioszt mindenkit, elég rendesen, de olyankor meg is érdemeljük.

– Ha az embereket Bohus Richárdról faggatnám, biztosan az elsők között említenék meg, hogy mindig jó a kedve: mondja, Amerikában tanult meg mosolyogni?
– Válaszolhatnék erre nagyon hosszan, de inkább nem teszem: tény, korábban elég nehéz és súlyos események történtek az életemben, így már korán megtanultam, hogy a gondolataim sok mindent meghatároznak, akár még azt is, mit hoz a jövő. Vagyis én már az amerikai tanulmányaim előtt is sokat mosolyogtam, mert azt gondoltam, hogy teljesen felesleges mindig a rosszra fókuszálni. Minden vihar után kisüt a nap, csak türelmesnek kell lenni.

CSAK FOGTÁK A LEPEDŐT...

– Ön az volt. Nem mindig érezte a bizalmat a válogatottban.
– Sós Csaba nagyon jó megoldás volt erre, én már régóta vártam, hogy ő legyen a kapitány.

– Más a mostani válogatott, mint a korábbiak?
– Először 2010-ben kerültem be a válogatottba, és úgy éreztem, széthúzás van a csapaton belül. Olyan volt, mintha mindenki fogta volna a lepedő szélét, de az szakadt, mert mindenki csak el akarta húzni azt, ami a kezében van. Most éreztem először, hogy jó a hangulat, hogy nincsen beszólogatások, nincsen baj. Mindenki büszke volt, mindenki buzdította a másikat, és ez talán leginkább a váltókon jött ki. Régebben alig-alig indítottunk váltót – indok nem volt, csak kijelentés, hogy inkább ne legyen, mert csak baj lesz abból, hogy ki úszik benne. Amerikában megtanultam, hogy mondhatják sokan azt, hogy az úszás egyéni sportág, nem az. A sikerhez nagyon sokan hozzátesznek.

– A vegyes csapatok gyorsváltóját is szereti?
– Imádom, nem is értem, miért a vegyes váltó, és miért nem a gyors lett olimpiai szám. Én mindenképpen utolsónak szerettem volna úszni, mert minden csapat azt a taktikát követte, hogy előbb a két fiú, aztán a két lány úszott, én meg azt gondoltam, mindent vagy semmit alapon próbáljunk meg mást, de leszavaztak. Pedig ha én vérszemet kapok, akkor megyek! De elfogadtam a döntést, és nagyon sokat kaptam minden váltós úszástól. Kozma Dominik a legjobb váltótársam, akivel valaha úsztam, amit ezzel a hülyegyerekkel összehozunk ilyenkor, az félelmetes, nagyon jó! Dominik mindig is ilyen volt, csak most ismerték meg őt igazán az emberek. Fantasztikus ember, megkockáztatom: ha nincs Dominik, egyik váltó sem lett volna ennyire jó.

– Mit gondol, miért értik meg ennyire jól egymást?
– Mert mindketten szeretjük jól érezni magunkat, ha begörcsölsz egy verseny előtt, az sosem jó... Persze, értem én a többieket is, hiszen az úszás abból a szempontból a legrosszabb sportág, hogy a befektetett munka és a kivett jutalom köszönőviszonyban sincs egymással. Túl nagy a szakadék a világ három, és mondjuk tizedik legjobbja között, hiszen a tizedik hely az semmi, pont annyit ér, mintha egy Nyuszi-kupán érted volna el. Sehol sem jegyzik. És azért értem a társaimat, mert tudom, nehéz nem gondolni arra, mi van, ha nem sikerül a vébé, és akkor elveszik a juttatásokat. Nekem annyival szerencsésebb a helyzetem, hogy ha nem jön össze az úszás, van másik utam, hiszen az amerikai diplomával vannak lehetőségeim.

VÁLASZÚT ELŐTT ÁLL

– Azért ezen még csak nem kell gondolkodnia...
– Éppen most állok válaszút előtt. Már nem kell úsznom, hiszen vége a négy amerikai évnek, és nem tudom, megéri-e anyagilag folytatnom. Eddig ugyanis nem éreztem úgy, hogy igen. Persze, egy világbajnoki bronzéremmel a zsebemben kicsit más lett minden...

– Tényleg komolyan gondolkodik a visszavonuláson?!
– Ki kell találnom, hogyan tovább. Bob Bowmannal beszéltem erről, jeleztem neki, lehet, hogy itt a vége.

– Hogyan reagált erre a tréner, egyáltalán, üzent önnek a vb-bronz után?
– Persze, már néhány perccel a döntő után írt, és képzelje, megdicsért, azt mondta, nagyon jól úsztam. Egészen hihetetlen volt számomra az az üzenet, pláne, hogy hozzátette, talán nem kellene abbahagynom az úszást...

– Talán nem.
– Én sohasem az anyagiak miatt úsztam, hanem azért, mert élveztem, és mert jó volt világot látni, a versenyeken a hazámat képviselni, hiányozna nekem a közeg, meg az úszás is. Nem tudom, tényleg nem... ez egy hihetetlenül nehéz döntés, hiszen olyan helyzetbe kell hoznom magamat, hogy megérje folytatni. Most pihenek, ősszel még Arizonában leszek, szerintem december végén, január elején meghozom a döntést. Sok mindent kell mérlegelnem, és nem kétséges, folytatnám én szívesen – már csak a hülyegyerek miatt is, nehogy megegye őt a média.