Felnőnek a gyerekek – Malonyai Péter publicisztikája

Nem indult el Hosszú Katinka az országos úszóbajnokságon, sőt a nyári Eb-t is kihagyja. Valahogy úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen édes mindegy, hogy tizenhárom, tizenöt vagy tizenhat Európa-bajnoki címe van. A klasszisokra a nép szolgájaként tekintők persze most huhognak, kötelességről beszélnek meg a magyarok dicsőségéről – az ő dolguk. Mert a közvélemény – kimondva-kimondatlanul – kötelességévé teszi a versenyzőnek, hogy eddzen-versenyezzen, az oly sokat hangoztatott fene nagy profizmus itt azt sugallja, gépek ők, nem emberek. Hogy a kommunikációban, a marketingben erős a hajlam, hogy megerősítse mindezt, csak témánkon kívül eső ráadás.

Ami engem illet, értem Hosszút, sőt megértem, mi több, készséggel elfogadom a döntését. Kiindulva a huhogásból azért, mert 2009-től 2017-ig világversenyről (olimpia, vb, Eb) 52 aranyat hozott Magyarországnak, az egy esztendőre eső átlag csaknem hat, nincs, nem lehet adóssága.

Ám ez csak a felszín. Mélyebbre menve őt idézném: „A motiváció megtalálása jelent kihívást. Értem már, miért szokták mondani csapatsportokban, hogy bajnoki címet megszerezni szép dolog, de megtartani az igazán nagy kihívás.” Hiszek neki, mert egyrészt úrrá tudott lenni eddigi pályafutása hullámhegyei és hullámvölgyei fölött, másrészt pedig, mert maga is tart motivációs tréningeket, így tudja, mit beszél.

És csinál.

Visszatérve a hétköznapokba – és most már nem Hosszú Katinkáról van szó – érdekes, hogy a legtöbben legszívesebben a hőst látják a klasszisokban, az embert, a felnőttet egyáltalán nem, vagy legalábbis kevésbé. Mert miért Istentől elrugaszkodott gondolat, hogy a legnagyobbaknál is eljöhet egy pillanat, amikor elegük van az egészből. A saját – a hétköznapokon túlmutató – szintjükön persze.

Amikor sok minden fontosabb lesz, mint az eredmény.

Gond lehet, hogy nem csupán a kívülállók nem veszik figyelembe, hogy felnőtt emberekről van szó, a körökön belül is hiányzik ez az oldal. Az edző-versenyző kapcsolatban mindig van valami a főnök-beosztott viszonyból, némi diktatúra elengedhetetlen. Az úszás azért jó példa, mert a későbbi bajnok (is) gyerekként kerül a mesterhez, aztán telnek-múlnak az évek, a kicsiből nagy lesz, amit az edző nem mindig képes követni – a gondolkodásmódjával. Zavarhatja a tisztánlátást, hogy kimondottan ő a főnök, ám alapvetően a beidegződéssel lehet baj. Ráadásul az edzőnél folyamatosabb a motiváció, ő egyáltalán nem vagy nehezebben ég(het) ki, mint a tanítványai.

Az egykori vegyesúszó-klasszis, napjaink szövetségi kapitánya, Sós Csaba mesélte, hogy amikor szintén diadalmas társaival, Hargitay Andrással, Verrasztó Zoltánnal és a többiekkel tinédzserkorba értek, mesterük, a legendás Széchy Tamás érezte, hogy más (is) kell, mint addig, így gondolt egy merészet, és elment velük például a kor népszerű szórakozóhelyére, az Ifiparkba. És ha már itt tartunk, ide tartozik, később azt is elfogadta, hogy legsikeresebb tanítványa a döntő előtti huszonnégy órában nem kért a tanácsaiból, magyarán, nem szólhatott hozzá.

A felnőnek a gyerekek témakörben látványos a Kemény Dénes-féle pólóaranycsapat példája. A kapitány hivatala első évében (1997) fiatal felnőttekkel a főszerepben nyert Európa-bajnokságot (Kiss Gergely 19, Kásás Tamás 21, Molnár Tamás 22 éves volt például), ám mire háromszoros olimpiai bajnok kapitánynak mondhatta magát (2008) eltelt tizenegy év. És meg kellett küzdenie azzal, hogy – az élet rendje szerint – egészen más gondjaik voltak a srácoknak: hivatás, család, jövőépítés és így tovább.

Nehéz szituáció. Ismét Sós Csabát idézem, az ő példája a vicc, amelyben egy nyolcvanéves férfi pofon vág egy hatvanesztendőst, s amikor a rendőr felelősségre vonja, így kiált fel: „Hát már csak pofon vághatom a fiamat...”

A csapatoknál különösen nehéz felnőttként tekinteni a keret tagjaira. Akik pedig ugyebár főszereplők, visszatérően ők viszik vásárra a bőrüket, ahogy Faragó Tamás mondogatja, „a játékos csinálja az edzőt”. Ezzel együtt egy-egy utazás, túra, világverseny alatt a főhős alárendelt, a stáb kidolgozza a programot, a napirend rögzített, a reggeli-ebéd-vacsora időpontjától kezdve az edzéseken és a szabadidőn át a takarodóig minden kőbe van vésve. Olyan ez, mint az osztálykirándulás, csak éppen nem gyerekekről, hanem meglett nőkről és férfiakról van szó.

Miközben a magyar sikerek folyamatosan jókedvre derítenek (hogy enyhén fogalmazzak), jobban érdekel, jobban észreveszem az úgynevezett emberi oldalt a sportban. A versenyzőkre, a klasszisokra esküszöm, a legnagyobbaknál biztosra veszem, hogy az idő előrehaladtával pontosan tudják, mire van szükségük ahhoz, hogy egyről a kettőre jussanak. Ilyenkor kell az edzői intelligencia, leginkább ahhoz, hogy képes legyen leszállni a főnöki trónról és partnerként tekinteni a versenyzőjére. Meggyőződésem, hogy éppen az úszásban, a közelmúlt meglehetősen sűrű edzőváltásai mögött ez a gond is meghúzódik, ami pedig a csapatokat illeti, különösen nehéz az átállás. Főként azért, mert a legtöbb helyen egy-egy edzésen ugyanazt gyakorolja a húsz-, mint a harmincéves, az esetleges észszerű könnyítést pedig kivételezésnek fogja fel, aki nem részesül a kegyben.

Meglehetősen hosszú manapság egy-egy sportolói pályafutás, nálam jócskán belefér, hogy akadhat benne jó néhány pillanat, amikor a versenyzőnek, játékosnak hirtelen elege lesz. Hogy végleg vagy csupán átmenetileg, esete válogatja, a lényeg, hogy ez a luxus a legkevesebb, amit megengedhet magának. Főként hogy hiába bevett foglalkozás immár a sportolás, ma is gond, hogy mi lesz a klasszissal, ha abbahagyja. Talál-e magának – maradva a kifejezésnél – motivációt a hétköznapokra.

Magyarán: valóban akkor fordít-e hátat a sikeres éveknek, amikor valóban itt az ideje. S főként, van-e benne elegendő energia ahhoz, hogy egy számára vadonatúj közegben építse fel újra az életét. Ezt ugyanis nem úszhatja meg.

S amíg eljut az elhatározásig, addig is élnie kell valamiből. Így aztán meglehetősen sok nálunk (is) az úgynevezett megélhetési sportoló. Ne feledjük, szép a dicsőség, de a pénz sem utolsó motivációs forrás. Sorolhatnám a példákat, de szívesebben érvelek, mint feljelentek, így maradjunk annyiban, gyakori, hogy húzzák-halasztják a búcsút. Főként futballban látványos a tünet, más kérdés, hogy a sportág hazai nívója olyan, hogy a harmincon felüliek éppen a koruk miatt nyújthatnak kiemelkedőt, vagyis az éveknek, a sok-sok meccsnek hála akkorra tanulnak meg igazán futballozni, amikor már búcsúzniuk kellene.

Tisztelem a kort, ám csupán tényként, nem érdemként. Mindmáig furcsállom például, hogy a legendás angol futballista, Stanley Matthews 42 évesen még játszott az angol válogatottban, s azt is, hogy egy esztendővel korábban, 1956-ban ő lehetett az első aranylabdás. Remek játékos volt, igazi sportember, önéletrajza gyerekkorom meghatározó sportkönyvélménye, de biztos vagyok benne, hogy az 1915-ben született későbbi Sir Stanleynél az ötvenes évek második felében már volt jobb, a válogatottságra éppen úgy, mint az Aranylabdára.

Ő másként gondolkodott a búcsúzásról, mint én, akármi is a véleményem, elfogadom. Még példaként is állítom, hiszen szerencsés, volt akkora tekintélye, hogy maga határozza meg, mikor elég. Ha úgy tetszik, mérlegelhetett a motivációjával. Amit meg kellene adni minden klasszisnak, hiszen ha megbízunk bennük abban, hogy képesek a trónra ülni, képesek elkápráztatni a világot, akkor egyébként is illik felnőttként tekinteni rájuk, és elfogadni a döntéseiket.

Mert kétségtelen, a „Pista bácsik” mindig „Pista bácsik” maradnak, a közvélemény szigora is állandó, ám ettől függetlenül felnőnek a gyerekek.

Hamarabb, mint hinnénk – észrevennénk.

Észrevennék.