Risztov Éva: Az az egy óra ötvenhét perc megváltoztatta az életemet

– Vasárnap ért volna véget a tokiói olimpia, eszébe jutott, miről maradtunk le?
– Igen, ám inkább azon gondolkoztam, mit élhettek át azok a sportolók, akiknek ez a verseny az életük lehetősége lett volna. De nem akartam és akarok ezzel sokat foglalkozni, mert nem az én életem, nem akarom átélni az érzéseiket.

– Azért kicsit bele tudja képzelni magát a helyükbe?
– Szörnyű lehet, éppen ezért nem szeretnék gondolkodni rajta. Borzalmas lehet, hogy tudod, akár aranyéremmel a nyakadban landolhatna a géped Tokióból... Ám az életben az a jó, hogy folyvást változik, mindig valami olyan történik, amire nem számítasz. Az igazán klasszis sportoló, még inkább nagy ember az, aki minden helyzetből képes kihozni a legtöbbet. A sport ráadásul megtanítja az embert az alkalmazkodásra mindenféle szituációban.

– Vajon mennyire lett volna erős ilyen helyzetben?
– A „Mi lett volna, ha...?” kérdésnek nincs sok értelmük – engem az élet, a sors nem ilyen próbatétel elé állított. Ráadásul egy esztendő nem hosszú idő – vagyis nem annyira hosszú... Ha jövőre sem lesz olimpia, az lesz az igazán nagy tragédia.

– Az olimpiai bajnoki cím felelősséggel is jár, érzi, hogy mostanság ez még nagyobb?
– A sportban nagy a válsághelyzet, az egyesületi vezetőkben, a versenyzőkben, az edzőkben ott a kérdőjel, mi lesz velük. Nekünk, bajnokoknak ebben a helyzetben segítő kezet kell nyújtanunk mindenkinek, a legkisebb egyesületektől a legnagyobbakig, és elmondani, miként is tudnak hatékonyabban működni. Nehéz időszak következik, az életben maradás, az utánpótlásbázis megtartása a legfontosabb.

– Ráadásul a mai fiatalokat rengeteg inger éri.
– Igen, mi jóval ingerszegényebb környezetben éltünk. Akkor válik valaki élsportolóvá, akkor lesz igazán nagy klasszis, ha az ingereket kiszorítja az életéből. Ma azonban egészen más világot élünk, mindannyiunkat másodpercenként érnek új impulzusok, hihetetlenül nehéz csak a sportra összpontosítani.

– Hogyan lehet mégis a sportban tartani a fiatalokat, esetleg visszaterelni őket oda?
– Fontos, hogy a sportolás mindenkinek elérhető legyen továbbra is. Rengeteg sportlétesítményünk van, meg kell tölteni tartalommal őket. El kell érni, hogy a sportszervezetek ne egymást öljék, hiszen mindenki ugyanazért küzd. A válságkezelés sokkal inkább mentális, mint szakmai kell, hogy legyen.

– És ha százszor el kell mondania a fiataloknak, miért jó bajnoknak lenni, miért kell az eredményekért, a sikerért áldozatokat hozni, akkor elmondja?
– Már elmondtam tízezerszer, ám elmondom még ennyiszer. El kell mondani, meg kell mutatni, mégpedig úgy, hogy meg is értsék a fiatalok. Tudom, hogy a sportoló szemében mindenki közellenség.

– Ezt hogy érti?
– A szemünkben a sport- vagy éppen az állami vezető ellenség, mi, sportolók úgy gondolkozunk: csak én vagyok. Nem mondom, hogy ez a gondolkodásmód nem érthető, hiszen az olimpián sem kérdezik meg, felhívott-e a verseny előtt valamelyik miniszter, de azt sem, sikerült-e a vizsgád, sőt azt sem, hogy van az anyukád. Ott csak az számít, hogy nyertél-e, vagy sem. De amikor visszavonulsz, és belelátsz a másik oldalba, rájössz, milyen sok összetevője van annak, hogy te a csúcsra értél, mennyi program, pályázat és pénz kellett hozzá. Meg akartam érteni, miért mondtuk, hogy a pozícióban lévő nem jól végzi a dolgát, és rájöttem, ez nem így van! Ülj te ott, és próbáld ki, milyen! Szerencsés vagyok, hiszen sport- és állami vezetőkkel, sportszervezetek elnökeivel és persze Wladár Sándorral, a Magyar Úszószövetség elnökével beszélhetek nap mint nap a sportfinanszírozásról, az állami forrásokról, a beruházásokról, a nemzetközi versenyekről, a világ sportja és a magyar sport alakulásáról, jövőjéről, hiszen ezekből sokat tanulhatok.

– Azt mondta, másféle próbatétel elé állította az élet, az viszont egyértelműen bebizonyosodott, jó döntést hozott, amikor visszatért a sportba. Azon elgondolkozott, vajon miért volt rögösebb az útja a csúcsig, mint másoknak?
– A pályafutásom befejezése után sokat foglalkoztam vele, hogy választ kapjak a miértekre, és hogy meg is értsem az okokat. Igen, gondolkoztam azon, vajon miért nem volt egyenes ívű a pályám, miért jutottam nehezebben fel a csúcsra.

– Kapott válaszokat?
– Nagyon hálás vagyok, hogy én tanulhattam a legtöbbet! Én kaptam a legtöbb tanítást, ezeket pedig kamatoztatni tudom.

– Vagyis megbékélt a rögös úttal?
– Igen.

– Van olyan, amit szívesen kitörölne az életéből?
– Nincs. Az igazságtalanságot nem szeretem. Azt volt nehéz megértenem és elfogadnom, hogy nem én vagyok a legtehetségesebb, emellett a szüleim nem voltak gazdagok – túl sok volt a „nem vagy” az életemben, el is tanácsoltak tizenegy évesen. De én olimpiai bajnok akartam lenni. Hogy ennek mi lesz az útja, azt persze nem tudtam, ám a hit, a szorgalom, az alázat a kezdetektől megvolt bennem.

– Vagyis Risztov Éva számára nincs lehetetlen.
– Nem hiszem azt, hogy nem lehet – olyan nincs.

– Hogy nem volt könnyű eset sportolóként, ön is elismerte – ezen a téren mennyit finomodott?
– Kétségtelenül finomodtam, de azért a bolondságom megmaradt! Ma már sokkal jobban tudom kontrollálni az érzéseimet. Ha valaki azt mondja, csak szerencsével nyertem olimpiát, azt felelem, igazad van. Magamban pedig azt: a szerencse egy százalék volt. Mert a győzelmem előtt kétszer körbeúsztam a Földet. Régebben ilyen megjegyzést biztosan nem hagytam volna szó nélkül, ma már csak mosolygok rajta. Én a biztosban hiszek. Márpedig én biztos voltam benne, hogy a munkám kifizetődik. Ha dolgozol, ha áldozol, ha kilépsz a komfortzónádból, annak meglesz az eredménye. Nem olyan gyorsan persze, mint amikor valakinek az ölébe hullik a lehetőség, de meglesz.

– Már nem bántja az sem, hogy éveken keresztül ezüstlányként emlegették?
– Az élet nem mindenkinek adja meg ugyanazt, ugyanúgy és ugyanakkor, minden egyes lépésemért és döntésemért csak hálás lehetek. A karantén alatt újra átélhettük a nagy olimpiai pillanatokat. Én a londoni úszásomat nem néztem vissza, viszont az athéni négyszáz vegyes döntőjét igen. És tudja, mit mondtam? Hogy ó, te szerencsétlen, miért akartad elhinni már akkor, hogy kész vagy a győzelemre? Ahhoz, hogy felérj a csúcsra, meg kell érni.

– És Londonra megérett?
– Éreztem, hogy meglesz az arany. Tudtuk, hogy úgy lesz.

– Tudtuk?!
– Az anyukám, én és még néhány ember. Nem beszéltem róla senkinek, ám egyszerűen nem lehetett más a célom. Hit nélkül nem is érdemes nekivágni egy nagy versenynek. Én elhittem, hogy nyerhetek. Ráadásul erre nem is igen volt más esélyem. Újabb négy évet várni rá hosszúnak tűnt.

– Hosszú volt az az egy óra ötvenhét perc is, amíg tartott a verseny…
– Az az egy óra ötvenhét perc megváltoztatta az életemet. Beugrasz a vízbe, majd két órán keresztül nem hallasz semmit, a végén pedig csak azt, hogy Úristen! Erre nem lehet felkészülni! Gyakorlatilag nemzeti hőssé váltam, és ezt nem a nagyképűség mondatja velem. Mindenki azt élte át, hogy itt ez a lány, akinek eddig nem sikerült, aki korábban mindig csak második volt, pedig mindig győzni akart, és most megcsinálta.

– Kevesen hittek önben.
– Senki sem. Azt a lehetőséget, amelyet 2009-ben adott nekem Orendi Mihály, ma a legtöbben elutasítanák. Mert abban a lehetőségben nem játszottak szerepet az anyagiak és mindenféle javak – az a lehetőség nekem volt lehetőség, mert felkínálta, hogy az lehetek, ami mindig is akartam lenni: olimpiai bajnok.

– Azt viszont biztosan nem gondolta, hogy a győzelmével ilyen sokat tud adni az embereknek.
– A világban mindenhol élnek emberek, akik képesek maradandót alkotni. A hétköznapokban nem beszélek az olimpiai aranyról, nem része a mindennapi életemnek – és mégis az, hiszen az emberek megállítanak, és elmesélik, ők mit éltek át az alatt az egy óra ötvenhét perc alatt. Nyolc év telt el a győzelmem óta, és még mindig elmesélik. Pedig én ezt sohasem kérdeztem meg senkitől. A mesélés mellett, illetve közben sokan sírnak is. Büszke vagyok rá, hogy úgy lettem olimpiai bajnok, hogy az emberek nemcsak az úszásomra, az időeredményemre emlékeznek, hanem a saját érzéseikre is.