Úszás: Nem szerethet mindenki – Hosszú Katinka

– Hat arany a múlt heti országos bajnokságon, na de hogy az első napon egy sem?!
– Tudom, hogy viccel, arra utal, hogy az ob első napja után jó kis cikkek születtek rólam, pedig ha valaki annak a napnak az elején megkérdezi tőlem, mit várok magamtól, megmondom előre, mi történik – mondta mosolyogva Hosszú Katinka. – Leúszni az ezerötszáz gyorsot kezdésként, majd utána kétszázas döntőket, ráadásul elég sűrű program keretében, nem olyan egyszerű. Nekem sem.

– Elmondta, hogy az ötvenes versenyek reggelén először Debrecenben vezették be az erőfejlesztési edzéseket. Miért?
– Természetesen azért, hogy előrelépjünk, és úgy érzem, sikerült is. Minden úszó másként éli meg a monotonitást, mert azért valljuk be őszintén, az úszás nem a legszórakoztatóbb sportág bizonyos szempontból. Én is képes vagyok belefásulni abba, hogy jön egy verseny, és mindig csak az a cél, hogy legyek gyorsabb. Ezért csavartunk egyet az egészen, ezúttal nem feltétlenül az számított, milyen időeredményt érek el, hanem valami egészen más.

KÉT MÁSODPERC AZ ÉLET?

– Elárulja, mi?
– Minden alkalommal volt egy kihívás, minden egyes úszásom során egy szituációra, egy általunk kreált helyzetre figyeltünk, azt kellett jól megoldanom. Előfordult az is, hogy egy számon belül a második vagy éppen a harmadik ötvenre koncentráltunk, ott kellett amolyan egyéni csúcsot úsznom, így kicsit másként éltem meg az ob-t, és ez a másfajta látásmód felszabadított, elűzte az esetleges fásultságot. Élveztem, hogy nem az volt napirenden, mint korábban, hogy gyerünk, álljunk fel a rajtkőre, és hajrá, nézzük meg, milyen gyors vagyok. Lesz persze ilyen is, de azt a versenyt világbajnokságnak hívják.

– Mindig minden alkalommal tudta, mire kell figyelnie, vagy előfordult, hogy a férje-edzője figyelmeztette?
– Mi minden délelőtt megbeszéljük, mit csinálunk a délutáni döntőkben, de néha annyira gyorsan pörög minden, hogy persze előfordul, hogy Shane emlékeztet arra, mire is figyeljek.

– Bántotta, hogy szinte leírták az országos bajnokság első napja után?
– Kicsit még mindig furcsa, mennyien figyelik, amit mi csinálunk – sokan nem is tudják, mit miért teszünk, nem ismerik a hátteret, persze hogy másként látják a történéseket. Amikor az ember elfeledkezik arról, hogy figyelik, akkor születnek az igazán érdekes cikkek…! Én úgy érzem, nem változtam, ugyanúgy teszem a dolgomat, azon vagyok, hogy jó, sőt hogy még jobb legyek.

– Lehet állandó figyelem mellett normálisan dolgozni, egyáltalán, normális életet élni?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig könnyű. Mindenkinek vannak nehéz napjai, rossz pillanatai, de ezeket nekem, nekünk sokkal jobban kell kontrollálnunk. Ha valaki lát valamit, amit ritkaságnak vél, és továbbadja, a tizedik embernél már szenzációként csapódik le. Pedig lehet, hogy ez az ember csak azt a két másodpercet látja a napomból, amikor rosszkedvű, utálatos voltam, és ilyenkor persze az a kép alakul ki rólam, hogy bunkó vagyok – de ezt el kell fogadnom.

„NEM SZERETHET MINDENKI”

– Nehéz?
– Felfogni is nehéz, nemhogy elfogadni. De tanulom, és kénytelen vagyok belenyugodni abba, hogy mindenki azt lát, amit és akit akar. Van, aki a jó úszót, más a kiváló üzletasszonyt, megint más az édes Katinkát, és olyan is akad, aki a bunkó embert. Istenem, nem szerethet mindenki…

– A férjét, Shane Tusupot sem szereti mindenki – ezt hogy éli meg?
– Azt, hogy már-már vadásznak rá? Bánt. Bosszant. De olyan is előfordul, hogy egyáltalán nem érint meg. Ha őt támadják, azon én húzom fel magam, ha engem, az meg Shane-t akasztja ki. Idővel szeretnék eljutni oda, hogy kívülállóként, érzelmek nélkül olvassak el magamról egy cikket. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de ezekben az újságokban nem én, az ember szerepelek, azok az írások már Hosszú Katinkáról, a jelenségről szólnak. Sokan tudják rólam, hogy LeBron James az egyik példaképem, ő is kap hideget-meleget, sokan bántják, sokan bunkónak titulálják, miközben szenzációsan kosárlabdázik, iskolát nyit, rászorulóknak ösztöndíjat fizet – van róla egy képem, amely motivál, és lehet, hogy ő teljesen más valójában, mint hiszem, de ez engem nem érdekel.

– Elérhet odáig ez a – ahogy ön fogalmaz – vadászat, hogy elszalad Magyarországról?
– Nem hiszem, hogy annyira ki tudnának billenteni, hogy elfussak innen. Igen, néha kell egy kis szünet, néha nagyon jó elmenni innen messzire, de hogy én egy versenyen ne magyar válogatott melegítőben és dresszben vonuljak ki a rajtkőhöz, elképzelni sem tudom.

– Tíz számban is megvan a világbajnoki A-szintje, alakul már a nyári budapesti programja?
– Igen, megpróbáljuk jól megoldani a világbajnokságot, bár nekem az olimpia programja sokkal jobban fekszik. Ott ugyanis az első napon van a négyszáz vegyes, a vébén az utolsón lesz, ütközik egymással a kétszáz vegyes és a száz hát…

– Vagyis?
– Vállalok több számot is, de nem tudom, többet-e, mint korábban.

AJNA ADOTT NEKI ERŐT

– Megnyert már mindent, azt is megtehetné, hogy csak egy számban indul. Mi motiválja még?
– Tokió. Rio után még messzinek tűnt a következő olimpia, de azóta már majdnem egy év telt el, és most már nagyon motivál. De nem tagadom, néha nehéz, néha én is fáradt vagyok, néha nekem is elmegy a kedvem az egésztől. Aztán meglátom Késely Ajna közösségi oldalát, amelyen kiposztol egy korábban általam kiírt idézetet, és olyankor rájövök, hogy én ezért is csinálom! Hogy motiváljam a többieket.

– Mi volt az idézet?
– Nem azt kapod, amit megérdemelsz, hanem amiért megküzdesz. Meg is írtam Ajnának, hogy a legjobbkor jött nekem ez a megnyilvánulása, erőt merítettem belőle. Azért azt sohasem gondoltam volna, hogy azokat is tudom motiválni, akikkel együtt úszom – bár azért Ajna már nem az én generációm.

– Ha már a fiatalok, mit szól ahhoz, hogy egyre többen tűnnek fel a felnőttek között, ráadásul igen kiváló eredményekkel?
– Egyértelműen látszik, hogy meg akarják mutatni, hogy itt vagyunk, jövünk, és ez nagyon jó! Amikor azt írták az ob kapcsán, hogy „csak” hat aranyat nyertem, és már nem vagyok olyan jó, egyből az jutott eszembe, hogy ezt másként kellene nézni: egyre jobbak és jobbak a magyar úszók.

– Másik generációról beszélt ugyan, de azért csak nem csókolommal köszönnek önnek ezek a fiatalok…
– Hát… Egyre gyakrabban előfordul ilyen. Meg olyan is, hogy a még kisebbek odajönnek hozzám autogramért, közös fotóért, és úgy kezdik: csókolom! Mindig ugyanaz a válaszom: ti is úsztok, akárcsak én, úgyhogy sziasztok!