Faxgépből a kukába – így lett Kemény Dénes a pólóválogatott kapitánya

„Ha egyszer a melléből gól lesz, azonnal hívjatok fel telefonon!” Vagy éppen: „Gyerekek, csak akkor lőjünk, ha nálunk van a labda!” – még az elrontott helyzeteket elemezve is efféle sziporkákkal mulattatta tanítványait és közönségét Kemény „Fecsó”, az emblematikus utánpótlásedző. Nem mellékesen felnevelt több vízipólós-nemzedéket, többek között a Kiss Gergő-, Kásás-féle aranygeneráció tagjait. Elsősorban azonban a saját fiát – hároméves korától egyedül, mert ekkor vált el a feleségétől. Dénes apánál maradt, illetve ahogyan később ő megfogalmazta: magukra maradtak. Két férfiember, egy kicsi és egy nagy onnantól egymásnak jelentette a világot. Amelyben egyre nagyobb szerepet kapott a vízilabda. Ugyancsak Dénes szavaival, Fecsó rárakta őt a sínre. Utóbb úgy ítéli meg, a legfontosabb üzenet, amelyet tőle kapott, így szólt: „Bármit csinálsz az életben, azt vagy profi módon csináld, vagy sehogy.” Fél évszázaddal később Fecsó – azért egyszer írjuk ki azt a nevet is, amelyen anyakönyvezték, Kemény Ferenc – egyik beszélgetésünk során már jóval megengedőbben azt találta mondani, „Deni” akármibe fogott bele, abban tehetséges volt.

Dénes így az 1980-as évek közepén „világgá ment”, előbb Ausztráliában, Melbourne-ben játszott néhány hónapot, majd 1987-ben letelepedett Comóban. Európa egyik legszebb régiójában állatorvosi és pólóedzői diplomáját egyszerre kamatoztatta, családjával hétvégente leruccant a tengerre, kedvére sízett a félórányi autóútra lévő festői hegyekben. Élte egy északolasz középosztálybeli polgár tartalmas és harmonikus életét. Külső és belső ok sem látszott rá, hogy ez ne így maradjon, akár az idők végezetéig.

Aztán eljött 1996 kora ősze. Szívós István, Montreal olimpiai aranyérmes centere, később a Ferencváros bajnokcsapatának edzője, majd az 1990-es évtized közepén egyesületi elnöke, azzal az álkérdéssel fordult hozzám, akarok-e írni egy különleges cikket. Persze, azt mindig akar az ember, feleltem, mire kibökte: akkor keressem meg Kemény Dénest, mert ő lesz az új szövetségi kapitány. Akkor mégse nagyon akarok, gondoltam magamban, ez ugyanis nem különlegesség, hanem badarság – mivel azonban Szívós Pistát nem szándékoztam megbántani, mégis felhívtam comói otthonában Dénest. Az 1996. szeptember 13-i újság a tanúm rá, hogy először én szegeztem neki a kérdést, tudja-e, hogy kapitányjelölt, vagy éppen most, tőlem hallja-e ezt? Attól tartottam, jót derül majd a poénon, ehelyett azzal kezdte, természetesen hallott már erről, és így folytatta: „Örülök, hogy a magyar vízilabdában vannak, akik úgy vélik, alkalmas lennék kapitánynak. Az én sportkultúrám szerint azonban e posztért nem szabad versenyezni, jelentkezni, pályázni, tendert kiírni. Ha felkérnek, összepakolok, kiveszem a gyerekeket az iskolából, és indulok haza.”

Szóval igaz, hökkentem meg. Legalábbis igaz lehet. Aztán úgy tűnt, mégsem, akadtak itthon jóval esélyesebb jelöltek. Mindjárt Horkai György, a hivatalban lévő mester, aki a balsikerű, negyedik helyezést hozott atlantai olimpia dacára hosszú távú megoldásnak tűnt. Vagy leginkább Faragó Tamás, akinek egyszer igenis alanyi jogon járt volna e tisztség. Esetleg Gerendás György, Horkai segítője, a BVSC, a bajnokcsapat trénere. A különféle szakmai testületek is őt javasolták, és amikor ez Kemény Dénes tudomására jutott, megfogalmazta a jelöltsége visszavonását tartalmazó levelet, és – internet, e-mail még nem lévén – comói otthonában a faxgépébe helyezte.

Ám ekkor megcsörrent a telefonja. Szívós doktor hívta, és hallva, mire készül a kiszemeltje, viharos gyorsasággal lebeszélte. A papír nem Budapesten, a szövetség székházában, hanem a comói lakás kukájában landolt.

Így érkezett el 1996. december 17., a kapitányválasztás napja. Tizenegyen kaptak felkérést arra, hogy pályázzanak, ám csak négyen éltek a lehetőséggel. Görgényi István Ausztráliából, Horkai és Gerendás a válogatott mellől, valamint Kemény. A döntéshozók közül Princz Gábor elnök hivatali elfoglaltsága, Gyarmati Dezső társelnök betegsége miatt hiányzott, tizenöten szavaztak. Kemény hat, Görgényi öt, míg az előzetes latolgatások alapján befutónak hitt Gerendás négy szavazatot kapott. Utóbbinak a szokásos ügymenet szerint ki kellett volna esnie, így hívei a második körben bizonyára átszavaztak volna Görgényire, aki ezzel révbe ér. Csakhogy nem volt második kör. Minden idők egyik legfurcsább, legkurtább voksolása után szövetségi kapitánnyá választották a tíz éve külföldön élő Kemény Dénes comói állatorvost, egy olasz középcsapat edzőjét. Ráadásul tizenötből hat szavazattal.

Nem csoda, ha itthon több uszodában forrt a víz. Ezt Dénes a távolban is érzékelhette, mert amikor azzal hívtam, korábbi ígéretének megfelelően a gyerekek másnap mennek-e utoljára Comóban iskolába, és már indulnak is haza, azt válaszolta: „Mindenképpen le kell ülnöm a szövetség vezetőivel, hogy tisztázzuk a minimális, alapvető feltételeket. Egészen pontosan arra gondolok, akkor vállalhatom a feladatot, ha a sydneyi olimpia végéig kapok megbízatást. Ez nem pénzkérdés nekem, nem azt jelenti, hogy ha a májusi világkupa után kirúgnának, tartanám a markomat, sokkal inkább a szakmáról van szó. … Aki látta az atlantai olimpia utolsó négy mérkőzését, az pontosan tudja, hogy nüanszok döntenek, eredményeket tehát én sem vállalhatok fel. Az azonban jellemző az edzői munkámra, hogy csapataim gyengébb ellenféltől nemigen szoktak kikapni, remélem, ez a jövőben is így lesz.” Arra, hogy ez mire lehet elegendő, már a később megismert kapitányi stílusában válaszolt: „Hogy a világversenyek után az árbócra a magyar zászló is felkúszik. Aki azonban biztos aranyat ígér, az csak pókerjátékos lehet.”

Innen indult hát a parti. Nyolc hónappal később, a sevillai Eb-n aztán bejött az ászpóker, a magyar válogatott Európa-bajnoki címet nyert! Az addig, a csillagos andalúz égboltig vezető útról következő számunkban írunk, most zárásként és ízelítőként álljon itt egy Kemény-féle sziporka, ezúttal már nem Fecsótól, hanem Dénestől. Az Eb egyik emelkedett pillanatában a bakijaiban is fergeteges rádióriporter, Molnár Dániel rohant az immár sikerkapitányhoz, hogy interjút készítsen vele, és felindultságában így konferálta fel a beszélgetést: „Mellettem Kis Dénes szövetségi kapitány.” Mire Deni élő adásban csupán annyit „helyesbített”: „Nem Kis. Kovács.”

(A következő részben:Athéntől Sydneyig)