Kortársi búcsú Szívós Istvántól

Például azzal, hogy még szabályt is változtattak miatta a hatvanas évek végén, tehát akkor, amikor betört a világ élvonalába. A részletek nem ide tartoznak, a lényeg, hogy átlagon feletti magassága miatt csak nehezen tudták tartani a kapu előtt.

Nem véletlen, hogy mindkét itthoni klubcsapatának (FTC, OSC) kulcsfigurája volt, a taktika alapja, hiányában nem volt igazi a produkció. Így aztán érthetően forrtak az indulatok zöld és fehér körökben, amikor 1968-ban az FTC-ből az OSC-be igazolt. Kihasználva a szabályt, hogy az egyetemistának egyeteme színeiben kell sportolnia. Még sajtópolémia is lett a lépéséből, pedig ez akkoriban nem volt szokás. A Fradi védte igazát, az OSC szintén, ő viszont józan maradt és tárgyszerű: „Fogorvos akarok lenni” – mondta, nem tagadva kötődését a Fradihoz. A klubváltása utáni első Fradi–OSC-n nem játszott, vele nézhettem a meccset a Sportuszoda műugró medencéjének lépcsőjéről, ahová igyekezett elbújni, nehogy „megtalálják”. Nem látták, de megszólították a drukkerek, de igyekezve leküzdeni megrendültségét, csak ennyit mondott: „Jó, hogy ennyire szeretnek...”

Gyarmati Dezső oldalán érte el legnagyobb sikereit. Igen, oldalán, mert a legendás szövetségi kapitány partnerének tekintette. Bizonyság rá, hogy külföldi útjaik során egy szobában laktak, s a közös szállás alkalmat adott Szívósnak arra is, hogy tartósítsa a hidat a mester és játékosai között. Mondják, sokszor döntött az ő szava vitás kérdésekben, ha így volt, nem lett kárára az eredménynek.

Hogy a Fradi-kötődés nem volt duma, bizonyság rá, hogy a játéktól való búcsúja után a klubot szolgálta. Edzőként irányította az ifjakat, már akkor menedzserként, amikor még nem így hívták azt, aki mindenre figyelt, hogy célt érjen vállalásában. Elnöke volt a klubnak, amikor a futballisták bejutottak a Bajnokok Ligája csoportkörébe, s miután a szereplés pénzzel járt, persze, hogy megvádolták különféle visszaélésekkel. Férfiként tűrte, de megviselte, okkal, hiszen nem szolgált rá.

Mindenestre arra elegendő volt, hogy lemondjon a tisztségről, maradt neki a póló, előbb még a Fradiban, majd a KSI-ben. Maradt? Ez kevés, hiszen mindene volt a játék. Igazi pólós volt, ami külön kategória a magyar sportban, az említett Gyarmati Dezső, Markovits Kálmán, Jeney Pierre (jut eszembe hirtelen három emblematikus név) és a többiek méltó utóda. És persze édesapjáé, id. Szívós Istváné, aki szintén alapköve a magyar vízilabdának.

Amikor a haláláról értesültem, meg nem mondom, miért, de az jutott az eszembe, hogy kisgyerekként nem szerette az uszodát, mert – hideg volt a víz. Természetes reakció, s jellemzi is őt. Soha nem játszotta meg magát.

Persze, nem volt nehéz dolga, ahogy az uszodában mondták, volt mire szerénynek lennie.

Nekünk meg ott a büszkeség – a kortársai lehettünk.