– Magától értetődő volt, hogy sportolói pályafutásával párhuzamosan felkészül a következő életszakaszra?
– Amikor fiatalon nézegettük a Hajós uszoda márványtábláján a neveket, láttuk, hogy a bajnokok között bizony rengeteg a doktor, és ők jó példával jártak előttünk – mondta a világbajnok vízilabdázóként ugyancsak márványtáblára kerülő Gór-Nagy Miklós, akiről Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter bejelentette, hogy hamarosan Magyarország New York-i főkonzulátusának külgazdasági attaséja lesz. – Emellett otthonról is a tanulás fontosságát hoztam magammal, mind a két szülőm, nagybátyám és nagypapám is jogász volt, így nem volt kérdés a továbbtanulás. Az izgalmas részt az jelentette, hogy vízilabdázóként az ember első-, másod- és harmadsorban is vízilabdázó, utána következik minden más. Ebbe a kicentizett életbe kellett beleilleszteni a tanulást, de én mindig felüdülésként tekintettem rá a monoton edzések és a néha annak tűnő meccsek sorában, úgyhogy mindig élveztem. A sportolónak egyszer véget ér a pályafutása, és jó, ha ez minél hamarabb tudatosul. Ráadásul meggyőződésem, hogy a tanulás az eredményességet is segíti. A megszerzett tudás magabiztosabbá teszi a játékost, és kevésbé lesz kiszolgáltatva a sport kiszámíthatatlanságának.
– Mennyire előre tervezte meg a visszavonulást és a civil életet?
– Utólag nagyon egyértelműnek tűnik, mi történt, de az utolsó idényemben sokáig azt hittem, hogy játszom még egy évet. Ahogyan egyre többet foglalkoztam a vízilabda utáni élettel, úgy azt vettem észre, jobban érdekel a civil élet, mint az, hogy még egy évig naponta kétszer lejárjak az uszodába. Kiöregedőben lévő sportolók szokták is mondani, hogy van hátra egy-két jó év és még sok rossz. Viszont ha csinálok valamit, azt rendesen szeretem csinálni, és úgy éreztem, minél magasabb szinten szállok ki, annál magasabban tudom majd máshol folytatni. A Ferencvárossal öt trófeát nyertünk, a kétszázadik válogatott meccsemmel fejezhettem be a pályafutásomat, ennél keresve sem lehetett volna jobb alkalmat találni a búcsúzásra.
– Közgazdasági és jogi végzettséggel egyenes út vezetett a Külgazdasági és Külügyminisztériumba?
– Hiszek abban, hogy mindenkinek azt kellene csinálnia az életben, amit szeret, mert egyrészt akkor tud igazán sikeres lenni, másrészt pedig boldog. Általában sajnos ez már eleve nehéz kérdés, hogy egyáltalán megtudjuk, valójában mi tesz minket boldoggá, a döntést pedig könnyű másra bízni. Szóval engem mindig érdekelt a külpolitika. Sok ilyen témájú könyvet olvastam, tulajdonképpen a hobbim is volt. Biztosan meglettem volna ügyvédként, maradhattam volna a biztonságos közegemben, az uszodában, de át kellett gondolnom, hogy tényleg ezt akarom-e, tényleg ez jelenti-e nekem a boldogságot. A válaszomat a mellékelt ábra mutatja. Mertem kockáztatni, és úgy érzem, most vagyok jó helyen.
– Eddig mi volt a feladata a minisztériumban?
– Az Exportfejlesztési Koordinációs Főosztályon kezdtem dolgozni. Nagyon jó csapat, megoldásban és nem problémában gondolkodunk. Ráadásul óriási a feladat, hiszen Magyarország az utóbbi három évben százmilliárd forint felett exportált, és ennek megtartása kitűzött cél. A koronavírus-járvány biztosan sok mindent átír, de a helyezésünk megtartása ettől függetlenül sikerülhet. A 94. helyen állunk a lakosság szempontjából, de a 34. legnagyobb exportteljesítményt tudjuk felmutatni. Ezen kívül főosztályunk irányítja a jelenleg 147 fős külgazdasági attaséhálózatot, amelynek a fő feladata Magyarország külgazdasági érdekeinek érvényesítése és a magyar vállalkozások részére üzleti információk, tanácsok és partnerkapcsolatok közvetítése. Van mit tenni, élvezem a munkát.
– Ezek közül az attasék közül lesz az egyik szeptembertől, méghozzá New Yorkban.
– Hatalmas megtiszteltetés, hogy a miniszter úr rám bízta ezt a feladatot. Nagyon fontos helyszíne a külgazdaságnak az Egyesült Államok: az innen érkező vállalatok rengeteg embert foglalkoztatnak Magyarországon és sok hazai vállalat szeretne az amerikai piacon megjelenni. Nagyon szeretem New Yorkot is, többször jártam ott. Hihetetlen hely.
– Mit szólt Amerikához a család?
– A feleségemmel, Klárival a hét végén lesz a tizenkettedik házassági évfordulónk, a tizenkét év alatt tizenegyszer költöztünk. Hozzászoktunk ehhez, talán még a gyerekek is. Szerintem jó dolog, mert minden egyes költözés lehetőséget ad a fejlődésre és a megújulásra. Nagyon örülünk ennek a megbízatásnak, mindenki nagyon várja, milyen lesz New Yorkban. Az ismerősök közül sokan már bejelentkeztek egy látogatásra, úgyhogy remélhetőleg nemcsak új barátságokra teszünk szert, hanem a régieket is ápolni tudjuk majd.
– Ha már régi barátságok: milyen maradt a kapcsolata a vízilabdával?
– A járvány előtt igyekeztem legalább a Fradi meccseire kimenni a bíráskodás és az utánpótlás-edzősködés mellett. Érdekes volt felelősség nélkül ülni a lelátón, de némi izgalom azért maradt bennem, mert drukkoltam a fiúknak. Annak meg nagyon örülök, hogy kijutottam egy UVSE-meccsre, és volt alkalmam megnézni Benedek Tibit klubedzőként. Akkor még nem tudtam, hogy ennyire felértékelődik majd ez a meccs. Leírhatatlan űrt hagy maga után azzal, hogy nem vállal többé szerepet a magyar vízilabdázásban. Sok tárgyat nem tervezek magammal vinni New Yorkba, de azt a képet, amelyiken vízbe dobjuk a megnyert vb-döntő után, biztosan kiviszem.
– Az említett járvány miatt hétfőn törölték a teljes idényt. Jó döntés született?
– Úgy látom, hogy nem maradt más lehetőség. Abban ugyanakkor bízom, hogy a Magyar Kupa nyári megrendezése nemcsak óriási siker, hanem precedensértékű is lesz. Évek óta mindenki egyetért abban, hogy nyári sport a vízilabda, mégsem jön össze a nyári bajnokság. Nagyon izgalmas lehetőségnek tartom a mostanit, igazi vízilabdaünnep lehet a Magyar Kupa. Óriási lenne, ha a tornát mindig augusztusban rendeznék, talán még turisták is eljönnének megnézni mint a magyar kultúra egyik büszkeségét.
– Ugyanúgy beszélgetünk a pólóról, mintha nem vonult volna vissza, viszont a vízilabdázót azért szépen lassan az attasé váltja a neve mellett...
– Igen, a foglalkozásom változik, ahogyan az ember élete is folyamatosan alakul. Ugyanakkor én mindig világbajnok vízilabdázó leszek. Emellett biztosan lesznek más tisztségek vagy titulusok a nevem mellett hosszú távon, de ez mindig megmarad.
Gór-Nagy Miklós az FTC utánpótlásedzőjeként is hangsúlyozza a tanulás fontosságát, szeretné a gyerekeknek átadni azt a szellemiséget, amelyben őt is nevelték. „Mondhat bármit az ember, ha aztán máshogy cselekszik – állapította meg a játékosként kétszáz válogatott meccsig jutó bekk. – Egész életemben hitelességre törekedtem, és ez most sincs másként. Utánpótlásedzőként felajánlottam a játékosaimnak, ahány ötöst kapnak félévkor, annyi csoki lesz a jutalmuk. Ennek persze az a másik fele, hogy aki az év végére lerontja az ötöst, az nekem hoz csokit. Igyekszem jutalmazni a jó tanulókat. Ez fontos feladat, mert az edző nemcsak a fórt és a hátrányt tanítja meg a gyerekeknek, hanem az életre is felkészíti őket. A járvány miatt csak online tudunk edzeni – olyankor néha én is dolgozom velük –, és bár dolgoznak rendesen, olykor előjön belőlük a csibész. Fekvőtámaszkor vagy felüléskor megannyi Oscar-díjas operatőr munkálkodik azon, hogy ne látszódjon teljesen. Ilyenkor amellett, hogy megdicsérem a kreativitásukat, szépen megkérem őket, hogy akkor kezdjük elölről az egészet.” |
Gór-Nagy Miklós nem jutott messze a medencétől játékos-pályafutása lezárása után, sípot ragadott, és ott maradt a parton. „Tudtam korábban is, hogy nem olyan könnyű bírónak lenni, mert nagyon nehéz megítélni bizonyos helyzeteket – mondta az újdonsült játékvezető. – Igyekeztem játékosfejjel megítélni a helyzeteket, amit néha meg is kaptam kritikaként. Amikor egyenrangú szabálytalanság történt, azokat továbbengedtem, hiszen ember legyen a talpán, aki olyankor megmondja, ki kit nyom a víz alá. A játékosoktól és az edzőktől többször jött pozitív visszacsatolás arról, hogy élvezetes volt a játék. Ez játékvezetői szemmel nem mindig volt így, de a jogi egyetemen is megtanultam, hogy az igazságosság és a jogszerűség nem mindig metszi egymást – én igazságos igyekeztem lenni, nem feltétlenül jogszerű.” |