Megtört az átok: Stanley-kupa-győztes Ovecskin és a Washington

És akkor az örökös vita: lehet-e minden idők legjobbjai között emlegetni azt, akit egyéni kvalitásai és elismerései magasan az átlag fölé emelnek, csapatszinten mégsem tudott soha feljutni a csúcsra?

Lehet-e azt mondani például – a teljesség igénye nélkül – Henrik Lundqvistra, Daniel Alfredssonra, Mats Sundinra, Phil Housleyra, Dale Hawerchukra, Jeremy Roenickre, Pavel Buréra, Peter Stastnyra, Jarome Iginlára, Marcel Dionne-ra, Henrik vagy Daniel Sedinre, hogy nem korszakos klasszisok a maguk nemében? Aligha – pedig, bármilyen hihetetlen, a felsoroltak egyike sem nyert Stanley-kupát. Szóval az igazság, mint általában, valahol félúton van: a legjobbak így vagy úgy kitörölhetetlenül beírják magukat a sporttörténelembe, de azért egy csapatsportág esetében soha nem lehet más a cél, mint a bajnoki címekért, trófeákért küzdeni, s ilyetén módon ezek a leginkább mérvadóak.

Egy biztos: Alekszandr Ovecskinnek magyar idő szerint péntek hajnal óta biztosan nem kell ilyesmiken emésztenie magát.

BEROBBANT A KÖZTUDATBA

Az orosz szupersztárnak hosszú ideje az összes létező „kik azok, akik még nem nyertek, de már rég kellett volna nekik”-típusú lista élén bérelt helye volt, nem véletlenül: díjaival Volgát lehetne rekeszteni, kezdve a hét(!) gólkirályi címén át a három MVP-díján a több mint ezer NHL-meccs alatt leszüretelt 1200 pontjáig. Vagy hogy kicsit leegyszerűsítsük: a jelenkor vitathatatlanul egyik legnagyobbjáról beszélünk, akit az elmúlt évtizedben egyedüliként lehetett egy lapon említeni Sidney Crosbyval.

A két korszakos zseni hajszál híján egy csapatba került (erről később), végül azonban riválisokká lettek, méghozzá leginkább azért, mert az élelmes tengerentúli média riválist csinált belőlük, tökéletesen ráérezve arra, hogy rájuk lehet építeni a világ legjobb jégkorongbajnokságának elkövetkezendő nagy éráját. Mondjuk, túlontúl nehéz dolguk nem volt, miután Crosby 82 meccsen 102, Ovecskin meg 81 meccsen 106 ponttal robbant be az NHL-be a 2005–2006-os idényben…

A fényes jövő elé néző orosz fenomén ezzel meg is nyerte a legjobb újoncnak járó Calder-trófeát, Washingtonban meg dörzsölték a tenyerüket, mondván, most végre tényleg megfogták az isten lábát. Ehelyett viszont megkezdődött (jobban mondva, folytatódott) a klub akkor már több mint 30 éve tartó vesszőfutása.

FÁJDALMAS TRAGÉDIA

De kezdjük az elején!

A kis Alekszandr sorsa már a kezdetekkor megpecsételődött – erről legendák egész sora kering. Olyanok, mint hogy kétévesen besétált szüleivel – Mihail Ovecskin labdarúgóval és Tatyjana Ovecskina kétszeres olimpiai bajnok kosárlabdázóval; csak hogy érezzük, nem örökölt rossz géneket – egy moszkvai játékboltba, ahol megkaparintott egy hokibotot, és ezt innentől az istennek sem volt hajlandó elengedni. Vagy hogy ha valaki el merészelte kapcsolni a tévét egy hokimeccsről, valósággal toporzékolt, moszkvai panelházuk nyolcadik emeletén lévő lakásukba pedig véletlenül sem lifttel, hanem futva közlekedett, és már egészen kiskorától kezdve gyűjtötte a menő hokis kártyákat – tudta, ő az NHL-ben akar játszani.

Hokis pályafutásában legnagyobb támogatója kezdetben szeretett bátyja, Szergej volt, ő vitte el először edzésre a patinás Dinamóhoz, és később is ő kísérte el, ha szülei épp nem értek rá. Ovecskin életét azonban szörnyű tragédia árnyékolta be: imádott testvére egy autóbaleset után kialakult vérrög következtében elhunyt, a kis Alekszandr mindössze tízéves volt ekkor (a sors kegyetlen fintora: a Washington másik orosz sztárja, Ovecskin „másik fele”, Jevgenyij Kuznyecov ugyancsak elveszítette a bátyját gyerekkorában). Ovecskint érhető módon borzalmasan megrázta az eset, és annyira fájó pont az életében a mai napig, hogy csak 2015-ben, húsz évvel az eset után tudott róla először nyilvánosan beszélni. „Biztos vagyok benne, hogy büszke lenne rám, ha élne, büszkén néz le rám most odafentről. Ha nem következik be a baleset, talán ma nem lennék jégkorongozó – mondta Ovecskin, utalva arra, hogy a bátyja halála után kezdett el kettőzött erővel dolgozni, Szergej emléke motiválta arra, hogy mind jobb és jobb legyen. Hozzátette: sosem feledi élete egyik legnehezebb napját: a testvére tragikus halálát követő napon meccset kellett játszania. – Nagyon nehéz volt, egész nap sírtam. Ültem a kispadon és sírtam, beálltam játszani és sírtam. Tízéves voltam, fel sem fogtam, mi történik. Iszonyú nehéz volt anyának és apának is, az egész családnak, hiszen elveszítették a legidősebb fiukat… Nagyon kemény időszak volt.”

Alekszandr Ovecskin azonban erőt kovácsolt a tragédiából: a földkerekség egyik legjobb hokisa lett, Szergej nevét pedig a mai napig a kesztyűjén hordja, és minden egyes gólnál, amit szerez, megcsókolja a kesztyűt…

MINDENKI ŐT AKARTA

Mindössze 16 évesen bemutatkozott a Dinamo nagycsapatában, három szezonnal később 47 meccsen már 32 pontot szerzett. A legnagyobb orosz tehetségnek tartották, mindenki őt akarta megszerezni, volt, aki még a piszkos (vagy nevezzük inkább élelmes) eszközöktől sem riadt vissza. A leghamarabb eszmélő Florida Panthersről van szó. Az azóta is megmosolyogtató történet a következő: mivel Ovecskin csak a 2003-as hivatalos NHL-szezonkezdet után két nappal töltötte be 18. életévét, elvileg csak a 2004-es drafton lehetett volna lefoglalni a játékjogát. A Panthers azonban megpróbálta a lehetetlent, „érvrendszere” burleszkbe illő volt: azt hangoztatták, hogy Ovecskin már megélt négy szökőévet, magyarul nettó négy nappal idősebbnek számít – tehát gyakorlatilag már elmúlt 18… Hogy az érvelés (amely, nem fogják elhinni, nem jött be) hány sebből vérzik, kár is fejtegetni, de remekül jelzi, az orosz zseni kedvéért tisztességben megőszült csapatvezetők sem haboztak bohócot csinálni magukból.

Végül a Washington Capitals lett az, amely megfogta az isten lábát. Szinte biztos volt, hogy a 2004-es újoncbörzén elsőnek az az idő tájt botrányosan gyenge (jelenleg épp kétszeres címvédő…), egymást követő két idényben a liga utolsó és utolsó előtti helyén záró Pittsburgh Penguins választhat majd, ám az úgynevezett draftlottón a Capsnek óriási mázlija volt: noha mindössze 14 százalékos esélyük volt erre, végül övék lett az 1/1-es draftjog, így habozás nélkül le is csaptak Ovecskinre. Csak úgy érdekességként: a bérviták miatt a 2004–2005-ös szezon teljes egészében elmaradt, 2005-ben így már tényleg a Pittsburgh választhatott elsőként. Ők be is húzták maguknak Sidney Crosbyt – belegondolni is hátborzongató, ha egy évvel korábban az orosz is hozzájuk kerül, mit művelt volna egy Crosby, Ovecskin-páros…

CROSBYT IS LEPIPÁLTA

Így viszont a korszak két legnagyszerűbb játékosa csapattárs helyett egymás ellenfele és riválisa lett, elkezdődött az elkerülhetetlen összehasonlítgatás és versenyfutás (a valóságban egyébként semmi bajuk egymással, mindig is kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt és nyilatkoztak a másikról, ha arra került sor).

Első idényében Ovecskin megállíthatatlan volt, Crosbyt is felülmúlva nyerte el a legjobb újoncnak járó Calder-trófeát. „Mindent tud. Gyakorlatilag úgy szerez gólt, ahogy akar, könnyedén és gyorsan korcsolyázik, fantasztikusan lő, remekül lát a pályán, és nagy sebességnél, szorongatott helyzetben is mesésen bánik a koronggal. Kőkeményen és szívesen ütközik, amivel tekintélyt parancsol, ugyanakkor nagyon éretten játszik, és minden mozdulatából sugárzik a sportág imádata. Lelkesedésével és szerethetőségével is elvarázsol mindenkit” – áradozott róla elképesztő bemutatkozó szezonja után a mértékadó hockeysfuture.com, és igazából az a durva, hogy ebben szemernyi túlzás sincsen. Hosszútávon azonban Crosby járt jobban: az orosz tragédiája, hogy csapatszinten sem a klubbal, sem a válogatottal nem tudta még csak meg sem közelíteni a kanadai ász eredményeit (aki elsőként a történelemben kapitányként nyert Stanley-kupát, olimpiát és világbajnokságot is, és már három Stanleynél jár). Bármilyen zseniális játékos, az elátkozott Washingtonról sokáig ő sem tudta levenni a rontást: az 1974-ben alapított Caps Ovecskin érkeztéig 31 éve alatt mindössze egyszer tudott bejutni a nagydöntőbe (akkor meg olyan simán söpörte ki 4–0-val a Detroit Red Wings aranycsapata, hogy nézni is rossz volt). És parádés alapszakaszok ide vagy oda, a klub az „Ovecskin-érában” sem tudta átlépni a saját árnyékát, a rájátszás második körén egyszer sem tudtak túljutni (egészen mostanáig).

A kapitány azonban hű maradt klubjához (ebben nem kis része van Ted Leonsis tulajdonosnak), és ez végül megtérült: a Washington Capitals és Alekszandr Ovecskin a földöntúli újoncidényt futó, bemutatkozó szezonjában példátlan módon egyből a nagydöntőig jutó Vegas Golden Knights 4–1-es legyőzésével megannyi megpróbáltatás és szűk esztendő után feljutott végre a csúcsra, megszerezve a jégkorongozók Szent Gráljának számító Stanley-kupát.

„Ez hihetetlen… Egyszerűen nem tudok mit mondani, hihetetlen érzés! – mondta a védjegyének számító foghíjas mosolyával magát milliók szívébe belopó orosz óriás nem sokkal azt követően, hogy magasba emelhette végre az általa 13 éve kergetett Stanley-kupát (és természetesen övé lett a playoff-MVP-nek járó Conn Smythe-trófea is). – Nagyon boldog vagyok, a csapattársaim miatt, a szurkolóink miatt, a családom miatt, aki iderepült emiatt… Nem érdekel, mi történt a múltban, most Stanley-kupa-győztesek vagyunk, és csak ez számít!”

Ovecskin kapta a rájátszás legértékesebb játékosának járó Conn Smythe-trófeát

NHL, STANLEY-KUPA
5. MÉRKŐZÉS
Vegas Golden Knights–Washington Capitals 3–4 (0–0, 3–2, 0–2)
Gólütő: Schmidt (30.), Perron (33.), Smith (40.), ill. Vrana (27.), Ovecskin (31.), Smith-Pelly (50.), Eller (53.)