NHL: beiktatták a Hírességek Csarnokába a „hoki Jackie Robinsonját”

45 meccs.

Ha valakinek ilyen, a major ligák szintjén elenyészőnek mondható mennyiség jut valamelyik profi bajnokságban, annak véletlenül sem kell attól tartania, hogy a sportág halhatatlanjai között emlegetik majd vagy nevét idővel a Hírességek Csarnokában találja.

Kivéve, ha ez a 45 meccs szimbolikusan mindennél többel ért fel – mint Willie O'Ree esetében.

JOBB SZEMÉRE SEMMIT SEM LÁTOTT

„Külön köszönet Willie O'Ree úrnak, aki kitaposta az ösvényt a fekete játékosoknak abban a játékban, amit imádok. Az ő hozzájárulása az olyanoknak, mint amilyen én is vagyok, felbecsülhetetlen. Köszönjük!”

Kyle Okposo, a New York Islanders kiváló, afroamerikai csatára méltatta ekként a tisztességben megőszült, 82 esztendős öregurat annak apropóján, hogy a múlt hét végén Martin Brodeur, Martin St. Louis, Alekszandr Jakusev, Jayna Hefford és Gary Bettman társaságában beiktattak az NHL Hírességek Csarnokába. Ezzel O'Ree lett a Hall of Fame első fekete tagja – ugyanúgy, ahogy ő volt az NHL első fekete játékosa is, miután 1958. január 18-án pályára lépett.

Ez akkoriban felfoghatatlan dolognak számított, hiszen a hagyományosan a fehérek játszóterének számító sportág még annál is jobban le volt maradva e téren, mint a többi. Hogy mást ne mondjunk: Willie O'Ree történelmi bemutatkozása több mint tíz évvel későbbre esett, mint az első fekete baseballjátékos, a legendás Jackie Robinson 1947-es bemutatkozása az MLB-ben – emiatt a média a későbbiekben is sokszor csak mint „a hoki Jackie Robinsonjaként” hivatkozott rá.

Az alapítása, 1917 óta a fehérek „kiváltságának” számító NHL-ben még a szokásosnál is nehezebben ment a faji korlátok lebontása: 1958-ra az NHL maradt az egyetlen tengerentúli profi bajnokság, amelyben még sosem lépett pályára fekete játékos – a tehetséges afroamerikaiaknak jellemzően maradtak az egyéb felnőtt pontvadászatok.

O'Ree például a regionális jellegű Québec Senior Hockey League-ben kergette a pakkot, a Québec Aces játékosaként, amikor egyszer csak a szükség törvényt bontott: a Boston Bruinsnál szokatlan sérüléshullám tombolt, az éppen Montrealban vendégszereplő klub így kénytelen-kelletlen felhívta a fiatal kanadai fiút, hogy meglegyen a csapat. Pedig ha tudták volna, amit néhányan tudtak, biztos, hogy eszükbe sem jutott volna: O'Ree ugyanis azon főbenjáró „bűnén” felül, hogy fekete volt, az egyik szemére gyakorlatilag teljesen vak is, miután két évvel a történelmi bemutatkozást megelőzően telibe kapta egy korong – akkoriban még teljesen megszokott volt, hogy mindenki sisak nélkül játszott –, 95 százalékos látásvesztést okozva ezzel a jobb szemén...

„Senkinek sem mertem elmondani, hogy a jobb szememre nem látok. Egyedül a testvérem, Betty, és a legjobb barátom, egy másik fekete hokis srác, Stan Maxwell tudott róla – még édesanyámnak és édesapámnak sem árultam el, mert nem akartam, hogy aggódjanak... – emlékezett vissza O'Ree. – De nem engedtem, hogy ez megállítson, akkoriban amúgy sem volt mindenkinek olyan kivételes fizikuma, mint a mai profiknak. A bal szememmel még mindig tökéletesen láttam, és annyira játszani akartam, hogy mindent megtettem, hogy kompenzáljam a hiányosságomat: átmentem a bal szélre, balkezes ütésem volt, és mindig úgy fordítottam a fejem, hogy lássak. Először persze nem volt könnyű, szóval, azt mondogattam magamnak, »Willie, felejtsd el, amit nem látsz, koncentrálj arra, amit látsz!« Innentől újra felvettem a játék ritmusát.”

MEG KELLETT VÉDENIE MAGÁT

O'Ree tehát gondosan őrizgette a titkát, ami azt eredményezte, hogy karrierje így nem ért véget még azelőtt, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna.

Azon a bizonyos 1958. január 18-i napon megkapta élete nagy lehetőségét, ezzel nemcsak saját, de sorstársai tömegének életét is megváltoztatta. A történelmi összecsapáson azon csapat ellen léphetett pályára először az NHL-ben, amelynek egész életében szurkolt, gyerekkora óta: a rekordbajnok Montreal Canadiens ellen – és amely az előző szezonban éppen a Bostonon kerekedett felül a Stanley-kupa-döntőben...

Noha pontot nem szerzett, ez a pályára lépése így is sokkal, de sokkal több volt egyszerű bemutatkozásnál: O'Ree kimondva-kimondatlanul megnyitotta az utat a fekete játékosok előtt a világ legjobb jégkorongbajnokságában. Benne egyébként sokáig nem is tudatosodott, micsoda történelmi tettet vitt véghez.

„Egyáltalán nem is fogtam fel, hogy én most tulajdonképpen áttörtem a faji korlátokat – egészen másnap reggelig, mígnem olvastam az újságokban – mondta – A média mindenütt csak a »hoki Jackie Robinsonjaként« emlegetett, ők adták nekem ezt a nevet – ez jó érzés volt.”

Noha ebben az idényben csak két meccsen kapott lehetőséget a Bruinsnál – mindkétszer a Montreal ellen –, az 1960–61-es szezonban a „bocsok" újra megadták neki a lehetőséget, és ekkor már 43 meccsen négy góllal és 10 assziszttal hálálta meg mindezt, bebizonyítva, rászolgált a bizalomra. Persze, ahogy anno az „igazi" Jackie Robinsonnak, neki is meg kellett küzdenie mindazokkal, amelyeket a magukfajta úttörők nem úszhattak meg: folyamatosan szidalmazták, rassziszta rigmusokkal hergelték, provokálták, a pályán kívül és belül egyaránt. De nem érdekelte. „Meg kellett védenem magam: tudtam, utánam is jönnek majd.”

AZ „IGAZI” ROBINSON IS GRATULÁLT NEKI

És nemcsak a média hasonlítgatta Robinsonhoz – erről maga az érintett osztott meg egy szívmelengető történetet, még abból az időből, amikor gyerekként ő maga is baseballozott.

„Tizennégy éves voltam, ő meg két éve törte át a faji korlátokat az MLB-ben, igazi ikon volt számunkra. Egy ízben az Ebbets Fielden néztük az LA Dodgers meccsét, utána pedig találkozhattunk vele. Amikor kezet fogtunk, azt mondtam: »Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Robinson. Willie O'Ree vagyok.« Erre ő: »Én is örülök, Willie!« Aztán elmondtam neki, hogy most én is baseballozom, de a hoki az igazi szerelmem. Egy meglepett mosollyal válaszolt: »Tényleg? Nem is tudtam, hogy a fekete srácok is jégkorongoznak!« – mire én visszamosolyogtam, és csak annyit mondtam, »Pedig de!«”

Legközelebb 1962-ben találkoztak.

„Akkor már huszonhét voltam, az NHL után épp a Los Angeles Bladesben játszottam, és egyszer eljött a meccsünkre – utána az edzőm odavitt hozzá, udvariasan megérintette a vállát, és csak annyit mondott neki: »Mr. Robinson, szeretném bemutatni az egyik játékosunkat...« Jackie Robinson erre megfordult, egy pillanatra megbámult, majd megszorította a kezem, és közben olyat mondott, amire végképp nem számítottam: »Willie O'Ree, te vagy az a fiatal srác, akivel anno találkoztam Brooklynban. Gratulálok!«

Ami azt illeti: volt is mihez!