Foci & Chips – Deák Zsigmond publicisztikája

Bizonyára sokan ismerik a bundázott halból és sült krumpliból álló jellegzetes angol – de világszerte elterjedt – ételt, a Fish & Chipset, amely minden valamirevaló szigetországi vendéglátóhelyen, étteremben, kocsmában, piaci kifőzdében kapható (időnként főtt zöldborsóval „megbolondítva”). Ki lehet fogni finomat és közepeset is, s mint az elnevezésből kitetszik, az alkotóelemek szinte egyenrangúak, közösen és hasonló súllyal adják az étel élvezeti értékét.

Tapasztalatom szerint nagyjából ilyesmi a helyzet az angol labdarúgással. Ahogy a „hal és krumpli”, a futball is hagyományos fogás a sportág őshazájában, a meccs és a hozzá kapcsolódó körítés együtt az igazi, külön nehezen értelmezhető. Újságíró-pályafutásom során a sors kegyéből volt szerencsém több száz mérkőzésen részt venni, többek között olimpiai döntőn, vb-nyitányon, barcelonai derbin vagy épp észak-macedóniai bajnokin, hazai megye kettes meccsen, de sehol sem éreztem a foci körül azt a szerves egységet, azt a társadalmi beágyazottságot, mint a ködös Albionban.

Ha már szilveszter környékén néhány napot a szigetországban tölthettem, természetesen egyik tradicionális fogást sem hagytam ki: a Fish & Chipset egy hangulatos kisváros, Portishead népszerű pubjában, a Posset Cupban, a focit pedig a Bristol City–Shrewsbury Town FA-kupa-mérkőzésen „fogyasztottam el”. S milyen érdekes, bár egyik sem volt tökéletes minden elemében, összességében mégis igen speciális és kellemes kulináris, illetve sportélményt adott. Mivel nem vagyok szakács vagy egyéb gasztronómiai szakember, inkább az utóbbiról írnék részletesebben.

Az első a lehetőség és az elhatározás összehangolása: van-e meccs, ha igen, hol, mennyiért, s érdemes-e elmenni rá? Mert például itthon és Európa jó részén éppen bajnoki szünet honol, Angliában viszont karácsonykor és újévkor is játszanak, futballszempontból nincs ünnep, pontosabban maguk a meccsek számítanak annak. Portishead, ahol kedves barátaink láttak minket vendégül, a félmilliós Bristol vonzáskörzetéhez tartozik, az itteni City január elsején a Championshipben (a helyi másodosztályban), negyedikén az FA-kupa 3. fordulójában szerepelt, ráadásul Nagy Ádám révén magyar érdekeltségű is, tehát megvolt a lehetőség, megvolt a motiváció, s még választhattunk is. Eléggé el nem ítélhető módon az újévet inkább kései keléssel, korhelylevessel, lencsefőzelékkel, virslivel és punnyadással töltöttük, maradt a második variáció.

Házigazdáink tősgyökeres magyarok, de a gyerekek már kint születtek, s a család tökéletesen beépült a helyi mindennapokba, szokásrendbe, amelynek szerves része, ugye, a futball. Ennek megfelelően néhány éve bristoli klubtagságit váltottak, amellyel néhány pillanat alatt megvolt a három jegy nekünk, fiúknak (mert a lányok inkább shoppingolni mentek), ráadásul a helyi átlagnál olcsóbban. Az utazás mikéntje is hamar eldőlt, a kocsi maradt otthon, hiszen sör nélkül nem meccs a meccs, no meg a helyi közlekedési vállalat mérkőzésnapra szóló, kedvezményes „focijegyével” vidáman furikázhattunk a londonihoz hasonló emeletes buszokon. Azért ilyesmi sincs mindenütt, pedig micsoda ötlet... Hozzáteszem, aki mégsem mondott le a vezetésről, a pályától egy saroknyira kijelölt ideiglenes parkolóban hagyhatta a járművét tíz fontért.

A magyar labdarúgás egyre javuló infrastrukturális helyzetében, néhány héttel a csodás Puskás Aréna átadása után talán már nekünk sem kell rácsodálkoznunk a 27 ezres bristoli Ashton Gate-re, de azért másodosztályú csapatnak itteni szinten is pöpec kis otthon, amelyet a 2016-os idényre újították fel és bővítették ki.

A buszról leszállva azonnal be is irányoztuk a főbejáratot, ahonnan vidám zeneszó hallatszott, a stadion előtt felállított színpadon egy gitáros-énekes nyomta ezerrel a rocktörténet legnagyobb slágereit. Gyorsan csináltunk néhány fotót John Atyeo szobra előtt – a hatszoros válogatott klublegenda 1951 és 1966 között 645 mérkőzésen 351 gólt szerzett a Vörösbegyek (The Robins) mezében –, majd bevetettük magunkat a vásári forgatagba.

Noha nem volt várható telt ház, szépen gyűltek a népek jellemzően a piros-fehér klubszínekbe öltözve, sör, forró csoki, hot dog, perec, gumicukor, minden fogyott szépen, mi szem szájnak ingere. Feltűnt a rengeteg gyerek, láthatóan családi programként tekintettek a helyiek a mérkőzésre. Egy-két beszélgetés után azt is megtudtuk, minden alkalommal a közvetlen bristoli utánpótlást adó valamelyik környékbeli kölyökcsapat tagjai vezetik fel gárdákat, s lengetik a lobogókat, mondani sem kell, mekkora élmény az ilyesmi a kis focistapalántáknak.

A hangulat nem csak az elfogyasztott sörök miatt tűnt kedélyesnek és békebelinek, tényleg minden indulatot nélkülözött a szurkolói ráhangolódás, viszont tökéletes koreográfiával és szervezettséggel, ebből adódóan a fogyasztás is jelentős volt. Épp azon morfondíroztam, a benti büfékben vajon hogyan oldják meg a hasonló üzletmenetet, s akadályozzák meg a sorok kialakulását, de házigazdám kitalálta a gondolatomat.

Mint bemenet elmesélte (jegyünk vonalkódját érvényesítve másodpercek alatt átjutottunk a kapukon, hiszen mind nyitva volt, és szinte beszippantotta a tömeget, ellentétben sok más stadionnal), a pultoknál meccsnapokra szervezett diákmunkaerőt is alkalmaznak, így tudják megoldani a maximális ellátást, s hogy csak minimális legyen a sorban állás. Valóban így is történt, az evés-ivás szempontjából mindig kritikus szünetben sem kellett néhány percnél többet várakozni. A kezdő sípszó 12.31-kor harsant fel, először azt hittem, egy szilveszterre utaló kései poénként, aztán kiderült, az FA-kupa minden összecsapása unortodox időpontban indult; az angol futballszövetség ezzel az akcióval igyekezett felhívni a figyelmet a mentális betegségekre, s az ezekben szenvedőkre. Ennyit a felelős társadalmi szerepvállalásról, a minta adva van.

Ami a találkozót illeti, azért ne egy magyar másod- és harmadosztályú csapat küzdelmét képzeljük el, de ne is az el Clásicót. A Championship piaci értéke – a benne szereplő klubok keretei alapján – 1.35 milliárd euró, amivel az öt topliga (angol, spanyol, olasz, német, francia) mögött, az összes többi első osztályú bajnokságot megelőzve a hatodik helyen áll Európában. A Bristol City játékosai összesen 66.15 millió eurót kóstálnak, csak a miheztartás végett, a Ferencváros hasonló adata 23.48 millió...

A Shrewsbury Town pedig nagyjából a helyi Újpest a maga 6.1 milliójával. Ebből kiindulva jó mérkőzést is láthattunk volna, de nem. A Vörösbegyek – a középpályán Nagy Ádámmal – még kóvályogtak az újévi 0–4-es bajnoki pofontól, s bár bevetettek a mi magyarunkon kívül finn, cseh, portugál, francia, walesi, svéd, szenegáli, ír és osztrák légióst egyaránt, csak néha-néha tudtak fölénybe kerülni. Csel nem sok, inkább a szokásos ívelgetés, s bár a feltűnően darabos center, Famara Diedhiou fél óra múltán egy szöglet után befejelte a vezető gólt, a második félidő elején egyenlítettek az angolok mellett skót, grenadai, nigériai és ír játékost szerepeltető vendégek. Honfitársunk az utolsó pillanatokban lövőhelyzetbe került, de nem élt a lehetőséggel, ami az egész csapatára jellemző volt 2020 első szombatján. A második kedden, 14-én viszont nem ártana győzni a shrewsburyi visszavágón, mert a továbbjutó a következő körben a Premier League-t vezető, BL-címvédő Liverpoollal találkozhat!

Most mondanám, hogy csalódottan távoztunk az Ashton Gate-ről, de ez nem igaz. Hasonló sportélmény egy hangulattalan, üres romhalmazban (emlékezzünk csak mondjuk az évekkel ezelőtti hazai állapotokra) biztosan egy hasba rúgással ért volna fel, de itt kicsit még nézegettük a játékosok autócsodáit a VIP-parkolóban, hazamenet beugrottunk egy sörre a Pill nevű falu kocsmájába, majd következett a már említett Fish & Chips a portisheadi Posset Cupban. Az sem volt hibátlan, mégis elégedetten tértünk haza a nap végén. Nem kellett hozzá más, csak kiváló körítés, pozitív miliő, százötven év alatt szervesen kialakult társadalmi beágyazottság.

Nem mondom, hogy reprodukálható, de törekedni lehetne rá.