A Liverpool kikapott odahaza a Manchester Unitedtől

ANGOL PREMIER LEAGUE
8. FORDULÓ
Liverpool–Manchester United 1–2 (0–1)
Liverpool, Anfield, 60 300 néző. Vezette: M. Oliver
Liverpool: Mamardasvili – Bradley (Wirtz, 62.), Van Dijk, I. Konaté, Kerkez – Mac Allister (Ekitiké, 62.), Gravenberch (Curtis Jones, 62.) – Szalah (Frimpong, 85.), Szoboszlai, Gakpo – Isak (Chiesa, 72.). Menedzser: Arne Slot
Man. United: Lammens – Maguire, De Ligt, Shaw (Yoro, 85.) – Amad Diallo (Dorgu, 59.), Casemiro (Ugarte, 58.), Bruno Fernandes (Mainoo, 85.), Dalot – Mbeumo, Mount (Sesko, 61.) – Cunha. Menedzser: Ruben Amorim
Gólszerző: Gakpo (78.), ill. Mbeumo (2.), Maguire (84.)

Zengett az Anfield folyosója. A Manchester United játékosainak hangja töltötte be a teret, mintha a falak is visszhangozták volna az örömöt, a feszültséget, vagy talán valami többet. A stadion gyomrában még gőzölgött a tea, a stewardok már a kabátjukat gombolták, de odakint – a pályán, a lelátókon és a szívekben – valami lezárult. Hogy miért zengett úgy a folyosó, azt csak az tudja, aki végigélte az örökrangadó vasárnapját, amikor a szél, az eső és az angol futballtörténet egy darabja újra összecsapott a liverpooli szentély színpadán.

Minden jó néhány órával korábban kezdődött!

A déli órákban már zuhogó eső és a jeges szél mintha próbára akarta volna tenni mindazokat, akik ezen a vasárnapon az Anfield felé vették az irányt. A stadion előtt különös kontraszt: a Diogo Jotának állított rögtönzött síremlék csendes tiszteletet követel – a szurkolók meg-megállnak egy gyors fotóra vagy főhajtásra –, nem sokkal odébb pedig egy magyaros molinót tart egy maroknyi drukker, rajta Szoboszlai és Kerkez neve, mintha a szél is a két fiatal játékos dicsőségét harsogná. A szurkolók zöme persze menedéket keresett a mostoha időjárás közepette, a stadion melletti óriási klubboltban szinte egy tűt nem lehetett leejteni, akkora volt a forgalom.

Én viszont a stadion felé vettem az irányt, ahol egészen más világ fogadott. A lelátók még üresen tátongtak, a híres-neves Kop szinte kicsinek tűnt, ám a létesítmény gyomrában már mindenki a maga ritmusában készült a rangadóra. A technikusok szorgosan húzták ki a kábeleket, monitorokat állítottak be, a rendőrök végtelen számú csoportra osztódva, szorgos hangyákként járták be az aréna minden zugát, a stewardok sorban vették át a frissen mosott és ropogósra vasalt, mesés illatot árasztó egyenruhákat, mintha egy sereg készült volna csatába. Eközben az újságírók kantinjában gőzölgő teát osztottak, Liverpool-címeres pohárban, apró gesztus, amely mégis jelzi: itt minden részlet a klubhoz kötődik. A forró ital mellől kémlelve az ember érzi, hogy a stadion lassan életre kel, s a csendes előkészületek mögött ott lüktet a közelgő összecsapás ígérete.

Ez a nyüzsgés, ez a kettősség – kint a szél és az eső, bent a fegyelmezett készülődés – adta meg a rangadó első akkordját, a másodikat pedig talán az a momentum, amikor a kantin előterében összefutott egymással a két színpadra lépő fél egy-egy legendája: a liverpooli John Barnes, valamint a Manchester United korábbi kősziklája, Jaap Stam, jóllehet ebben a felállásban sohasem játszottak egymás ellen. Egy gyors pacsi, egy „good luck”, és mentek is a dolgukra, de mintha e röpke gesztusban sűrűsödött volna össze mindaz – a múlt tisztelete, a jelen feszültsége és a jövő ígérete –, amiért ez a párharc több egyszerű mérkőzésnél. A crescendo következő hangját Peter Schmeichel adta meg, ahogy teljesen természetes módon beállt a sorba teáért. A Manchester United feledhetetlen óriása láthatóan nem sietett, és kedélyesen elbeszélgetett egy Liverpool-mezes ügyintézővel, mintha csak régi barátot köszöntene. Egy újabb momentum, amelyben ott vibrált a sportemberi nagyság, a rivalizálás fölé emelkedő tisztelet, és az a fajta emberi közvetlenség, amely a futball valódi mélységét adja, hiszen egy mosoly, egy kedves gesztus, és máris közelebb kerül egymáshoz a két világ.

Merthogy az Anfield, mint mindig, ezúttal is színpadnak ígérkezett, ahol a futballtörténet újabb fejezete íródik. A Kop lassan megtelt, a vörös tenger moraja már a stadion gyomrában is visszhangzott, de miközben odakint elállt az eső, a szél metsző hidege mindenkit emlékeztetett rá, hogy ez nem lesz könnyű este. A United-drukkerek érkezését hangos füttyszó jelezte, másrészt ők maguk is roppant hangosak voltak alanyi jogon, és amint a kezdésnél elhangzott a valóban libabőrt okozó „You’ll Never Walk Alone”, minden korábbi barátság és szívélyesség egy szemvillanás alatt elpárolgott. Egyetlen pillanat elég volt, hogy a rivalizálás, a történelem és a szenvedély vegye át a főszerepet – az Anfield színpadán kezdetét vette a dráma!

Mégpedig micsoda dráma: Alexis Mac Allister korai fejsérülése és Bryan Mbeumo gólja olyan alaphangot adott a meccsnek, amelyet egy igazi rangadó megérdemel. Nem akadt olyan pillanat, amikor ne ugrott volna talpra egyik vagy másik, esetleg egyszerre az összes szurkoló számonkérni a vélt vagy valós sérelmeit. Mac Allister és Casemiro különcsatája legfeljebb a mellettem helyet foglaló brazil újságíró szerint folyt kizárólag fair és a szabályok adta kereteken belül, és bár az előbbit faragták inkább, továbbá az ő feje volt bekötve, mégis ő jelezte Kerkez Milosnak a félidő elején, hogy ne veszítse el a fejét, és ne reklamáljon olyanért tizenegyest, amiért nem jár.

A végletekig kiélezett küzdelemben, amely során az Anfield közönsége nem lankadt egyetlen pillanatra sem, némileg váratlanul hatott, hogy tíz perccel a szünet előtt megindult a forgalom a büfék felé, és még több mint két perc volt hátra a ráadásból, amikor a jelenség tömegessé vált, így majdhogynem foghíjas lelátók előtt ért véget az első felvonás.

A szünetben Barnes és Stam ismét lepacsizott, amikor elhaladtak egymással szemben, menetben ki-ki a saját tévés elemző standjához, ekkor azonban a „good luckok” már elmaradtak. Jóllehet a zimankó végül csak összehozta őket, mert mielőtt elkezdődött volna a második félidő, mindannyian – Schmeichellel kiegészülve – betértek a kantinba egy forró teára. Ráadásul útközben újabb cimborára leltek, Fredrik Ljungberg, akinek játékosként semmilyen kapcsolata nem volt a rangadóval, most előzékenyen szolgálta ki őket a lélekmelegítővel.

Az előzékenység természetesen újfent a kantinban maradt, a lelátókon és a pályán a fordulást követően is szikrázott a feszültség, és bár nem lett melegebb Liverpoolban, Ruben Amorim mégis levette a télikabátját egy idő után. Mégis, ahogy múltak a percek, mintha a feszültség lassan elpárolgott volna a gyep fölül a gigantikus sakkjátszmában. A szurkolói hangzavar is alábbhagyott, főleg liverpooli részen, a lelátók egy része mintha belefáradt volna a drámába, és ugyan a játékosok továbbra is hajtottak, a ritmus már nem volt olyan pengeéles, mint korábban.

Aztán jött Gakpo, az egyenlítés pedig úgy hatott az Anfieldre, mint egy újraélesztés, ám a mámor nem tartott sokáig, mert Harry Maguire fejesével ismét a Unitedhez került az előny. A United-tábor úgy tombolt, mintha a világ összes igazsága egyszerre szállt volna rájuk – ne feledjük, a „vörös ördögök” 2016-ban nyertek itt legutóbb –, a Liverpool-szurkolók közül pedig sokan már elindultak haza, talán azok, akik korábban a büfébe is idő előtt indultak el. A stadion többsége elcsendesedett, nem dühösen, hanem fájdalmasan, mint aki nemcsak vereséget szenvedett, hanem egy darab történelmet is elveszített. A kisebbség viszont örömmámorban úszott, és így már korántsem meglepő, hogy miért is zengett az Anfield folyosója a Manchester United-játékosoktól. 1–2