Eb helyett esküvőszervezés és házfelújítás világbajnokunk programjában

– Mikor volt legutóbb súlygolyó a kezében?
– Június huszonharmadikán, az országos bajnokság döntőjében, azóta nem végeztem dobóedzést a sérülésem miatt. A fehérvári verseny után megpróbáltunk belekezdeni egy alapozásba, de hamar kiderült, hogy le kell mondanom az Európa-bajnokságot is, mert a lábam nem bírta a terhelést.

– És mikor vesz a kezébe legközelebb?
– Most az a cél, hogy októberre, az alapozás kezdetére a lehető legjobb állapotban legyek, ha lehet, olyanban, amilyenben a sérülés előtt voltam, hogy százszázalékos munkát tudjak végezni. Ez a terv, aztán a megvalósítása attól függ, hogyan javul a térdem, amit nemrég kezdtünk el újra terhelni. Egy hónap teljes kihagyás után gyógytornász felügyeletével heti háromszor dolgozunk, szigorúan csak saját testsúllyal, innentől pedig türelmesen, lépésről lépésre növeljük a munka mennyiségét.

– Sokáig olyan érzése volt a kívülállónak, mintha nem akarna gyógyulni. Érzi a javulást?
– Valóban hosszú volt az elmúlt időszak, és eleinte azt tartottuk szem előtt, hogy a hétköznapi tevékenységek során ne fájjon a térdem. Korábban ugyanis már akkor is belenyilallt, ha leültem az ágyra, vagy öltözésnél, teljesen átlagos helyzetekben. Lassan eljutottunk odáig, hogy ez a kín már megszűnt, így elkezdtem gyógytornázni. Jártam mindenféle kezelésre, aminek köszönhetően el is indult a gyógyulási folyamat, és most már ott tartunk, hogy szépen lassan terhelve sem fáj a térdem.

– Milyen kezelésekre járt?
– A fő irány kezdettől fogva a gyógytorna volt, emellett voltam lézer- és ultrahangos kezelésen, krioterápián – más néven hidegterápián – és akupunktúrán. Több módszert kipróbáltunk, most otthon is kezelem a térdem orvosi lézerrel, és a gyógytorna mellett masszázsra is járok.

– Az egész szezonról le kell mondania, vagy az ősszel még visszatérhet?
– Októberre már szeretném rendesen terhelni, nagyobb súlyokkal. Ha jól reagál, és nagyobb lépésekkel tudunk haladni, mint ahogy terveztük, akkor nem elképzelhetetlen, hogy már ősszel elkezdhetem a dobóedzéseket. Ez azt jelenti, hogy mostantól számítva öt-hat hét, mire eljutunk odáig, hogy rotációs mozgásokat végezhessek, mert a dobóedzésekhez nagyon fontos, hogy tudjam forgatni a lábamat. Ha ez megy, akkor a súlylökéssel sem lesz gond.

– Ha a térde nem bírja, egy technikai váltás nem segítene?
– Ez több szempontból sem kivitelezhető: egyrészt ebben a korban már nem szoktak technikát váltani a versenyzők, másrészt nagy a különbség a két módszer között. Én tizenhat éves korom óta lökök forgó technikával, és ugyan tudom, hogyan kell helyesen kivitelezni a csúszó technikát, csupán tizenöt, legfeljebb tizenhat méteres eredményt tudnék vele elérni. Azért sem érdemes foglalkoznom vele, nehogy bekavarjon a megszokott technikába.

– Tehát ha jól értem, sem a szuperligadöntőre, sem a csapatbajnoki döntőre nem tud visszatérni.
– Előbbi augusztus végén, utóbbi szeptember elején lesz, addig nincs sok idő hátra. Most az a legfontosabb, hogy a térdem rendbe jöjjön. Annak nincs értelme, hogy rohamléptekkel haladjunk csak azért, hogy el tudjak indulni az őszi versenyeken, aztán visszatérjen a fájdalom, kiújuljon a sérülés.

– Mit mondanak az orvosok? Az úgynevezett futótérdszindróma tünetei teljesen eltűnhetnek?
– Ha jól kezelem és figyelek rá, igen. Ha később is szem előtt tartom azt, amivel most gyógytornán foglalkozunk, ügyelek a törzs izmaira és a nagy farizom munkájára, ennek nem szabad kiújulnia. A sérülés nem kóros, műteni sem kell, viszont makacs, sok odafigyelést, óvatosságot, gyakorlást igényel.

– Ha arra gondolunk, hogy mindig feszes volt az izomzata, ez a sérülés korábban is jelentkezhetett volna?
– Bizonyos szempontból talán jó is, hogy most jött ki, sokkal rosszabb lett volna, ha mondjuk az olimpia évében történik. Persze nem örülök, hogy le kellett mondanom a berlini Európa-bajnokságot, de ez talán nem akkora érvágás, mint ha egy világbajnokságot vagy egy olimpiát kellene kihagynom. De nem aggódom, mert ha Christina Schwanitz és Valerie Adams szülés után is ilyen gyorsan képes volt visszatérni arra a szintre, amilyenen a terhesség előtt volt, akkor nekem sem lehet gond a sérülésem utáni felzárkózás.

– Akkor a húsz méter elérése nem is olyan távoli cél?
– Idén nyilván az, de nem hiszem, hogy ez a sérülés annyira visszavetne, hogy le kelljen mondanom azokról az álmokról, amiket a karrierem során dédelgettem. Remélem, ha rendbe jövök, és ősszel tényleg elkezdhetem az alapozást, jövőre e célokat újra kijelölhetem, és ott folytathatom, ahol idén abbahagytam.

 

– Az ob-t azért vállalta, hogy a bajnoki címeit illetően meglegyen a folytonosság?
– Egyrészt valóban nem akartam, hogy megszakadjon a sor, 2006 óta ugyanis én nyertem minden országos bajnokságot súlylökésben, 2008 óta diszkoszvetésben is. Másrészt akkor még élt a reménysugár, hogy talán mégis összejöhet az Európa-bajnoki szereplés. De utána sajnos erősödött a fájdalom a térdemben, és eldőlt minden.

– Szokta követni a női súlylökőversenyeket?

– Igen, de bevallom, nem kellemes kívülről nézni. Talán ezért is volt olyan nehéz meghoznom a döntést, hogy nem megyek Berlinbe. Heteken át halogattam, pedig valószínűleg hamarabb vissza kellett volna mondanom, mert főleg a június volt kemény, úgy edzettem, hogy végig nagyon fájt a lábam. És amikor kicsit javult, máris próbáltam több mozgást végezni vele, amiből az lett, hogy léptem egy lépést előre, majd kettőt hátra. Hamarabb el kellett volna kezdenem pihentetni.

– Meg szokta nézni a dobásai videofelvételét?

– Igen, java részük fenn van a számítógépemen. Egyrészt időnként jó visszanézni a versenyeimet, de főként azért, mert ez egyfajta mentális technika, hogy a jó dobásait visszanézze az ember, hogy memorizálja, kicsit visszapörgesse az élményeket, és a későbbi versenyeken „vissza tudja hívni", mit hogyan csinált.

– Hogyan telik a fedett pályás világbajnok súlylökő egy napja dobóedzés nélkül?
– Az első időszakban csak a gyógytorna volt az „edzésem". Most már kondiedzéseket is végzek a törzsizmokra, felsőtestre, karra, hátra és a mellizomra koncentrálva, de a lábamat még kímélve. Tervezem, hogy lassan elkezdek óvatosan kocogni és saját testsúllyal guggolni. És persze a tréningeket a TRX-szel, amellyel további terhelést tudok levenni a térdemről. A napokban guggoltam néhányat, és olyan izomlázam lett tőle, hogy másnap alig bírtam felmenni a lépcsőn.

– Nem végez valami kiegészítő sportot?
– Viccesen azt szoktam mondani magamról, hogy lusta vagyok, mármint edzésen kívül, mert a mozgás iránti vágyamat kiélem ott. Utána szeretek nyugodtan pihenni, elvégezni a házimunkát.

– Hobbija azért van?
– A két kutyánk. Jumper, a foxi sajnos beteg lett, megtámadta a szívférgesség, az állatorvos későn vette észre. Szegény nagyon lefogyott, emiatt a csoportos kutyafuttatás nem jöhet szóba. Élsportoló vagyok, de a vacsorát nekem kell megcsinálnom, főzök, mosok, takarítok, bevásárolni járok, komplett háztartást viszek. Családon belül is próbálok a lehető legtöbbet segíteni, például a nagyszülőknek. És miután négy hétig nem edzhettem a lábam a sétáláson kívül, most több idő jutott a magánéletem teendőire.

– Például mire?
– Októberben lesz az esküvőnk a vőlegényemmel. A szertartást Tápén tartjuk, ahol élünk, a lagzit Szegeden, már nagyban szervezzük. Ezen kívül a házfelújítás kellős közepén járunk, mert másfél utcányival az eddigi házunktól vettünk egy nagyobbat, szélesebb udvarral. Most végezzük a renoválási munkákat, és ha minden a tervek szerint halad, szeptember végén beköltözhetünk. Van a házban egy búbos kemence, amire vigyáztunk, sőt, úgy tervezem, hogy kalocsai mintákat festek rá saját kezűleg.

– Nem akartak elköltözni Tápéról?
– Felvetődött, hogy esetleg átköltözünk egy Szeged melletti kisebb faluba, a vőlegényem szüleihez, akik harmincöt kilométerre laknak a várostól a másik irányban. De aztán rájöttünk, annyira szeretjük Tápét, hogy végül úgy döntöttünk, maradunk! Tápé egyébként hivatalosan már jó ideje Szeged része, kertvárosnak számít, de mi önálló kis falunak tekintjük. Jó kis közösség lakja, mindenki ismer mindenkit.

– Hogyan kezelik a falubeliek? Ön a fedett pályás világbajnok, olimpiai bronzérmes, vagy a „mi lányunk"?
– Mindkettő. Úgy érzem, büszkék rám, hogy egy kis faluból el tudtam jutni a világ tetejére. A családunkat is ismeri mindenki, arrafelé nem marad titokban semmi. Vicces például, hogy még csak nézegettük az új házat, de már azt hallottuk vissza, hogy meg is vettük. Tápén gyorsan terjednek a hírek.

– Szegeden el tud menni ügyet intézni anélkül, hogy megállítsa valaki?
– Nagyon sokan megismernek és odajönnek, gratulálnak, közös fotót kérnek, s ez nagyon kedves az emberektől. Valamelyik nap mesélte Bella (Bogdán Annabella, a Békéscsabai AC gerelyhajítója – a szerk.), hogy halotta, amikor legutóbb a bevásárlóközpontban jártam, mert felismertek az egyik cipőüzletben, de nem mertek odajönni hozzám fotózkodni. A múltkor borfesztiválon jártunk a párommal Szeged főterén, és venni akartunk egy üveg bort, de amint felismertek, odaadták ajándékba. És nemcsak itt, Szegeden, hanem országszerte felismernek, tavaly Székesfehérváron, az országos bajnokság előtt jöttek oda hozzám az emberek az Alba Plázában gratulálni.

– Tősgyökeres szegedinek érzi magát? Csak azért kérdezem, mert ugyan itt él, a Békéscsabai AC atlétája.
– Igazából kétlakinak érzem magam. A családom Szegeden él, itt végzem az edzések nagy részét, de elég sokat vagyok Békéscsabán is, sőt ha csak a sportot nézem, ott sokkal több időt eltöltöttem, mint Szegeden. Csabán nagyon szeretik és követik a sportot az emberek, ott sem tudok úgy végigmenni a főutcán, hogy ne ismerjenek fel. Nem tudok különbséget tenni a két város között, mindkettőt szeretem, mindkét helyhez tartozom.

– De azért nem furcsa kicsit a helyzet?
– Sokan talán nem értik, miközben a labdarúgásban például teljesen általános, hogy valaki egy- vagy kétévente eligazol egy másik klubhoz. Én ráadásul csak egyszer igazoltam el, és akkor is a szomszédba. Nem tudom, miért, egyéni sportágakban kicsit furcsállják az emberek, pedig semmi különös nincs ebben.

– Gondol már a családalapításra is?

– Persze, a 2020-as tokiói olimpia után tervezzük, akkor harmincegy éves leszek.

– Átírhatja a terveit, ha Budapest megkapja a 2023-as világbajnokság rendezési jogát?
– A két esemény között eltelik három év, és ha a német Christina Schwanitz példájából indulok ki, aki ikerszülés után tért vissza, akár ott is lehetek a hazai világbajnokságon. Majd meglátjuk, hogyan fogom magam érezni, csak a családdal akarok-e már foglalkozni, vagy még lesz bennem annyi erő, hogy folytassam. Amit most csinálok, és amilyen intenzitással csinálom, azt nehezen tartom kivitelezhetőnek egy gyerek mellett.

– Pedig másoknak is sikerült már…
– Valóban, de én nem Németországban vagy Új-Zélandon élek. Én nem tudom azt megengedni magamnak, mint Schwanitz vagy Valerie Adams, akit a férje mindenhová elkísér a gyerekkel. Emlékszem, Adams Sanghajban kétszobás lakást bérelt, és a férje aludt a kicsivel, hogy Valerie ki tudja pihenni magát a versenyre. Nálunk ez anyagi okból sem menne, és a páromnak is van munkája, nem tudna mindenhová velem jönni.

– Ha már gyerekekről beszélünk: milyen edzést tartani nekik?
– Korábban is adtam tanácsokat a fiataloknak, de tény, ilyen szervezett formában még nem tartottam edzéseket nekik. Négy hete segítek be, mert az a hölgy, aki egyébként a kicsikkel foglalkozik, most nem tud rész venni az edzéseken, és beugrottam helyette. A legkisebb csoporttal foglalkozom, nyolctól tizenkét éves korig, technikai és készségfejlesztő feladatokat végzünk.

– Bele tudja illeszteni a felkészülési programjába?
– Egyelőre semmiképp sem tervezek hosszú távra a saját felkészülésem miatt, de a jövőben ez lenne a cél. Pedagógus végzettségem is van, ideális lenne, ha gyerekekkel tudnék foglalkozni edzőként. Akár Békéscsabán, akár Szegeden.

– Akkor a sportvonalon képzeli el az élsport utáni jövőjét?
– Három diplomám van, az egyik nemzetközi szállítmányozás, logisztikai menedzsment, mellette gyógypedagógusként végeztem a Szegedi Tudományegyetemen, és elvégeztem az edzői képzést is Békéscsabán. Jó lenne gyerekekkel foglalkozni a jövőben, edzőként, de nyitott vagyok mindenre. Attól sem zárkózom el, hogy gyógypedagógusként dolgozzam, sőt, ha egyszer lenne egy jó ötletem, akár még vállalkozásba is nyugodt szívvel belevágnék. Azt szoktam mondani, érzem magam annyira talpraesettnek, ha esetleg úgy alakulna, hogy el kell mennem takarítani, akkor elmennék takarítani is. Ki tudja, mit hoz az élet.