Lejárt idő – Csinta Samu publicisztikája

Még jó néhány nappal utána is úgy vagyok vele, mintha halottas házban járnék. A gólokat is csak lábujjhegyen, suttogó hangon, visszafojtott lélegzettel nézem meg újra és újra, mintha olyan dolgot művelnék, ami a kegyeletsértés határát súrolja. Közben meg ott visszhangzik bennem a klasszikus mondat, amelynek „tulajdonosa” ugyan kérdéses – sokáig Mészöly Kálmán nevéhez társították –, az azonban kétségtelen, hogy 1969-ben, Marseille után, a csehszlovákok elleni 1:4-es meccset követően hangzott el. Olyan találkozó elfelejthetetlen utóhangjaként, amely lezárta a magyar futball ama aranykorát, amikor egy világbajnokság elképzelhetetlen volt válogatottunk részvétele nélkül. És egyben megnyitott egy másikat, amelyben ünnepként éljük meg, ha ott lehetünk.

„A mi időnk lejárt” – így szólt az az ominózus mondat. Fájdalmas tökéletességgel rímelnek rá Gerard Piqué mondatai a 8–2-es eredményt hozó Bayern München–Barcelona Bajnokok Ligája-negyeddöntő után: „Ez a legalja, elértük a mélypontot. Senki sem érinthetetlen. Én a legkevésbé, vérfrissítésre van szükség.” A Barca középhátvédjétől származó, percekkel a lefújás után elhangzó mondatok nem egy rutinosan nyilatkozó ember jól fésült, megszűrt, az esetleges számonkérhetőséget is mérlegelő helyzetelemzése. A villámcsapásszerű felismerés zsigeri fájdalmával együtt ott van benne az önbecsülésére és klubja jövőjére egyaránt tekintettel lévő sportoló felelősségtudata is. És egy kicsit a személyes búcsú, párban azzal a figyelmeztetéssel, amely a Barcelonának az utóbbi egy-két év során egyre nyilvánvalóbbá váló kopása alatt érlelődhetett meg.

Arról, hogy valóban lejárt-e a Barca legutóbbi aranykorát író csapat valamennyi húzóemberének ideje, legfeljebb amolyan kibicfelelőtlenséggel lehetne megmondani a tutit. Ne felejtsük ugyanis, hogy Messiről beszélünk, meg Suárezről, Piquéről és Jordi Albáról, akikért egyenként ma is embertelen pénzeket fizetnének a világ bármelyik pontjáról. Csakhogy… Messi 33 éves, akárcsak Piqué, Suárez, Vidal, Rakitic és Busquets 32, Jordi Alba meg 31. Mellettük Griezmann a maga 29 esztendejével vagy a 28 éves Sergio Roberto szinte csikónak számít, és a helyzeten Ansu Fati 17 vagy De Jong 23 éves zsengesége sem képes kozmetikázni. Mindenképpen sokkolóan magas, a harmincat alulról súroló átlagéletkor jön ki. Hajlok rá, hogy mindenekelőtt ez a súlyos aránybillenés vezetett a péntek esti történelmi megszégyenüléshez – a nem mérhető, de attól még létező fizikai és lelki elhasználtsággal párban. Mindez pedig messzire sodor attól az ismert és kétségbe aligha vonható tézistől, mely szerint ha nincs öreged, vásárolj magadnak.

Aligha hazardírozunk hát túlságosan, ha azt mondjuk, hogy utolsó alkalommal láttuk ebben az összeállításban a Barcelonát. Quique Setién vezetőedzőről már legfeljebb annyit érdemes írni: kevés szakvezetőt aláztak meg hozzá hasonló mértékben, mint amikor gyakorlatilag közhírré tétetett, hogy a Bajnokok Ligája végküzdelmei után mindenképpen elköszönnek tőle. A fejlemény vélhetően kevésbé hatott sokkolóan a játékosokra, a csapat amúgy is a kispadon ülőtől gyakorlatilag függetlenül működött az utóbbi időben. A kulcskérdés, kitől és milyen áron hajlandók megválni. Ha már a Bayern-sokk megfosztotta a katalánokat a félmegoldások kényelmesebb, de becsapósabb lehetőségétől.

Pedig mindentől függetlenül milliók lehetünk, akik a fejünket fogtuk Messi legutóbbi, a Napoli elleni BL-nyolcaddöntő visszavágóján bemutatott varázslatától. Tudják, amikor bevitte a sűrűjébe, aztán némi szerencsével kikaparta a labdát a blokkolni érkező védő lába közül, s estében laposan lőtt a hosszú sarokba. Lehetett volna belőle bukta is, mondathatná bennünk a szélsőséges józanság, felakad a sűrű védőfalon, mekkora butaság bevinni a sűrűjébe, és hogy már Messi sem a régi. De miután az argentin eldőlve, szinte láthatatlanul bevarrta a labdát a hosszú alsóba, csak az ámulat marad, néhány keresetlen szó a zsenialitásról, meg hogy hiába, ez még mindig a régi Messi.

A Bayern elleni megsemmisülés drámai jeleneteinek láttán furcsa mód Neymar jutott az eszembe. Nem a 2017-es Paris Saint-Germain elleni 6–1 utánozhatatlan Neymarja, hanem az a futballista, aki néhány napja egymaga igyekezett megmenteni csapatát az Atalanta elleni kudarctól. A brazil zseni, aki a maga 28 évével a mai Barca fiatalabbjai közé tartozna, ha a futballtörténelem legdrágább igazolásaként nem költözik 2017-ben Párizsba. És akiről aztán nagy elődje, Rivaldo nem sokkal később azt találta mondani, hogy ha Párizsban marad, sosem fog nyerni semmi fontosat. „A francia bajnokság nincs egy szinten a spanyol vagy az angol ligával, ráadásul olyan klubban kell futballoznia most, amelyiknek történelme sincs” – indokolta akkor Rivaldo a Gazzetta dello Sportban tett kijelentését.

A szerdai negyeddöntőben az Atalanta ellen olyan Neymart láttunk, aki valóban megmenthette volna csapatát a blamázstól, mégis sokkal közelebb járt ahhoz, hogy elássa. Egy órán át szinte megállíthatatlanul cikázott a mezőnyben, a kapu előtt azonban egészen zsenáns módon rossz megoldásokat választva hagyta ki a legnagyobb helyzeteket is. Csapattársai legfeljebb a lecsorgó labda reményében követhették akcióit, hiszen Neymar próbálkozásai szinte megtagadták a csapatjáték fogalmát. Aztán egyórányi játék után fáradni kezdett, egyre ingerültebben reagált az ellenfél „faragásaira”, jómagam lassan azért kezdtem drukkolni, nehogy belefusson egy törlesztésbe vagy egyéb, erősebb színű lapot kiváltó afférba. Segítségére siettek azonban a fiatalabbak, Mbappé átvette tőle az „állandó életveszély” szerepét, Choupo-Moting gólja pedig az utolsó pillanatban kimentette a PSG-t az egyre hangosabban ropogó jégről. A párizsiak megúszták a kiesést, de hogy mennyire rezgett a léc, azt Neymar gyermeki boldogságot sugárzó arcán is felfedezni véltem, amellyel a szupersztár az életmentő gólt szerző csatártársa nyakán csüngött. Ő is megúszta, de Gulácsi miatt őszintén remélem, csak kedd estig, merthogy a RB Leipzig elleni elődöntő az idei végállomást jelenti neki.

Mert abban azért őszintén bízom, hogy látom még őt varázsolni, hiszen a legutóbbi évtized néhány éven át Messivel közösen szignált bűbáját aligha lehet és szabad feledni. És nemcsak a majdani nosztalgiatúrák részeként, hanem a futballtörténelem legnagyobbjainak járó örök hódolatként.

Olyan sorspillanatokban, mint amilyeneket az idei, a vírusjárvány által sokszorosan megkérdőjelezett, esetenként feje tetejére állított világ megél, talán hajlamosabbak vagyunk minden kanyarban egy-egy történelmi kilométerkövet felfedezni. Nem kivétel ez alól a Bajnokok Ligája mostani tornája sem, még ha egyelőre képtelenség is eldönteni, hogy minden az-e, aminek látszik. Talán csak a Barcelona kivétel, ahol egyértelműen elérkezett egy meredek váltás ideje. „Good morning Barca fans! No, you didn't dream it – it really happened!” Azaz jó reggelt Barca-szurkolók, ez nem álom, valóban megtörtént. A Twitter-bejegyzést egy másik történelmi pillanatban, a már említett Barcelona–PSG meccs után tették közzé, de ennél frappánsabb párhuzamot aligha lehetne találni.

Attól a Barcától elköszönhetünk. Még akkor is, ha ott, ahol a jelent ólomsúlyú egyéniségek fémjelzik, nehéz az átmenet a mindenkori jövőbe. Az ötven évvel ezelőtti új időszámítás első magyar válogatottjában csak Fazekas, Bene és Halmosi kapott helyet a marseille-i vert seregből. A nagy rendcsinálás lázát végül túlélték még néhányan: az 1972-es Európa-bajnoki elődöntőben Zámbót és a Marseille idején sérült Albertet is viszontláthattuk, a müncheni olimpiai ezüstérmes válogatottban pedig felbukkant Kocsis Lajos.

A többieket már csak a klubcsapatukban. Míg végleg le nem járt az idejük.