Rendezői oldal – Deák Zsigmond publicisztikája

„Kétezertízben az volt a célunk, hogy 2020-ra minden olyan sportlétesítmény megépüljön, ami lehetőséget kínál arra, hogy bármely sportág hazánkba tudja hozni a legnagyobb sporteseményét.”

„A feltételek megvannak, Magyarország képes arra, hogy biztonságos otthona legyen bármelyik sportág nagy eseményének, s ezt a nemzetközi döntéshozók is figyelembe veszik.”

„Azért is rendezünk nemzetközi eseményeket, hogy – a nagyszerű magyar szurkolók támogatásával – még nagyobb esélyt adjunk sportolóinknak a kvótaszerzésre.”

„A kormányzat sportstratégiai céljai között szerepelt az infrastruktúra fejlesztése is, 2020-ig szeretnénk elérni, hogy ne legyen olyan nagy világesemény, amelyet azért nem tudunk megpályázni, mert hiányzik a kandidáláshoz a megfelelő színvonalú létesítmény.”

„Számunkra az is fontos, hogy a magyar sportolók a hazai, sportszerető közönség előtt tudják megmutatni, mire képesek.”

Variációk egy témára, mondhatnánk. S valóban, mindezeket az egymásra rímelő, egymást részben átfedő mondatokat, gondolatokat mind-mind Szabó Tünde, az Emberi Erőforrások Minisztériumának sportért felelős államtitkára, egykori nagyszerű – olimpiai, vb- és Eb-ezüstérmes – úszónk fogalmazta meg a közelmúltban néhány hét leforgása alatt különböző fórumokon, sajtóorgánumokban, így a Nemzeti Sportban is. Aki nem szereti a nemzetet és/vagy a sportot (s ebből kifolyólag a formális logika szabályai szerint minket sem szeret), az máris lapozhat vagy elkattinthat, most ugyanis éppen arról lenne szó, az egyre fokozódó magyarországi sportesemény-rendezési láz mennyire szolgálja, pontosabban hogyan tudná még jobban szolgálni a magyar nemzet és a magyar sport érdekeit.

Sokan vannak úgy (megsúgom, én is), hogy kifejezetten szeretik meghívni magukhoz a családtagjaikat, barátaikat, ismerőseiket, mert ezt az együttlétet általában mindenki élvezi, szíveslátás, vendéglátás, ugye, senki sem távozik éhesen, szomjasan, elégedetlenül. Valahogy ezt érzem a hazai nagy nemzetközi versenyek rendezése kapcsán is: mi, magyarok nemcsak arra törekszünk, hogy minden klappoljon, hanem arra is, hogy látogatóink és bizony mi is jól érezzük magunkat. S ha ez így van, márpedig így van, valóban érdemes minél több vendégséget, akarom mondani, versenyt szervezni.

A metaforáról a konkrétumra térve, nehéz azzal vitatkozni – bár néhányan notóriusan megteszik –, hogy érdemes erre áldozni, főképp, ha alapvetésnek vesszük a sport stratégiai ágazati jellegét. A rendszerváltozás után néhány rövidke esztendőnyi kivételtől eltekintve két évtized telt el úgy, hogy a szférát, főképp az infrastrukturális hátterét az ebek harmincadjára hagyták, miközben azért a mindenkori politikusoknak jólesett a sikerekben sütkérezni olimpiák, nagy világversenyek VIP-páholyaiban, itt-ott. A kiemelt sportágfejlesztési program elindulásával és a társasági adó (tao) sportcélú felajánlásának lehetőségével, valamint a különböző stadion-, pálya- és uszodaépítési lendülettel változott meg sok minden. Innentől nehéz lenne az elhanyagolódásra és a pénztelenségre hivatkozni, és a sikerekben sütkérezés, be kell hogy valljuk, tényleg jó dolog, főképp, ha előtte tesz is valamit az ember – akár politikusként, akár másként – az ügyért.

Miután Budapest 2024-es olimpiarendezési pályázatának vonatát nagypolitikai alapon tevékenykedő „merénylők” kisiklatták, szépen, apránként elkezdtük megrendezni részeiben az egészet, minden idők egyik legnagyobb sporteseményét. 2017-től a teljesség igénye nélkül a vizes vb, a cselgáncs-vb, a birkózó-vb, az asztalitenisz-vb (ez már mind megvolt), a most zajló vívó-vb, még mindig idén a kajak-kenu vb, az öttusa-vb, 2020-ban a Giro d’Italia kerékpáros-körverseny rajtja és első három szakasza, 2020-tól három évig a női tenisz Fed-kupa döntője, még jövőre a labdarúgó Eb három csoportmeccse és egy nyolcaddöntője, 2022-ben a férfi kézilabda Eb és megint a cselgáncs-vb, 2023-ban az atlétikai vb jelzi ezt a fajta elhivatottságot. No meg a Nemzeti Sportügynökség (NSÜ) ötlete és megvalósítása, amelynek kapcsán újra idézhetjük Szabó Tündét: „A világeseményekhez világszintű rendezés szükséges, és hogy a szövetségekről levegyük a rendezés terhét, 2018-ban létrehoztuk az NSÜ-t.” Nagy Zsigmond, az ügynökség ügyvezető igazgatója szavait olvasva már-már azt hihetnénk, itt a Kánaán: „A magyar sport aranykorát éli, korábban nem tapasztalt állami támogatásban részesül. Küldetésünk a magyar sport szolgálata, a hazai világversenyek lehető legprecízebb szakmai, pénzügyi és jogi tervezése, előkészítése és megvalósítása.”

Bizonyos szempontból így is van, kis túlzással nincs az a sportág és viadal, amelynek rendezési ideája ne kapna azonnal zöld lámpát és több-kevesebb milliárdot állami forrásból. Remélem azonban, hogy ennek a helyzetnek nemcsak az áldását, hanem a fonákságait, pontosabban ezek veszélyét is látják az érintettek, a döntéshozók. Ezúttal is tanmesével hozakodnék elő. Egy általam tisztelt egykori sportvezető az órák nagy barátjaként a földkerekség minden pontjáról tucatjával hozta haza a ketyegőket, amelyek egy részét valóban jó ár-érték arányban tudta megszerezni, de többet egyszerűen rásóztak drága pénzért, ismervén a mániáját. Hogy teljesen érthető legyen, mire gondolok: konkrét sportesemény megnevezése nélkül már most tudok említeni olyat, amelyet ugyanígy ránk sóztak, jóval többe került nekünk az idehozása, mint amennyit ér s amennyi a hasonló kaliberű versenyek licencdíja. Ha túl rugalmas felfelé a költségvetési korlát, s nincs meg az a szakmai tudás a kandidálásnál, amely racionalizálja a döntést, vagy megvan, de inkább a „mi is rendezzünk már valamit, pénz nem számít” mentalitás uralkodik, akkor ez a lehetőség továbbra is megmarad.

A bukszánk mellett a sportágak és a nézők érdekeit is érdemes figyelembe venni. Szerintem annak a sportágnak, amelynek négy-öt évente ugyanott, teszem azt Budapesten rendezik a legnagyobb eseményét, világbajnokságát, valahol devalválódik az értéke. „Miért nem kíváncsiak erre máshol?” – vetődik fel a kérdés, jogosan. Ennek a problémának az egyik megoldása, ha az adott sportág hazai vezetősége többféle rangos nemzetközi viadalt megpróbál idehozni. A birkózók például minden évben szerveznek világversenyt valamelyik korosztályban, a tavalyi nagy sikerű, minden idők legjobbjának titulált felnőtt-vb-t jövőre a szakmai szempontból hasonlóképp jelentős európai olimpiai kvalifikációs viadal követi. Az idén az ifjú küzdősportolóknak szánt Combat Games és az U23-as vb volt-van a menüsoron.

Ha már menü, a nézőket, szurkolókat is ki kell szolgálni, de nem mindig ugyanazzal, mert esetleg telítődnek tőle, hasonlóképp a médiumok is, hiszen a ritkaságot sokkal könnyebb eladni a sajtóban, mint a már-már unalmasat. Mindez természetesen nem vonatkozik a csapatsportok rangos nemzetközi sorozataira, a női kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjét szívesen nézzük még évekig a Papp László Budapest Sportarénában, főképp, ha a trófea rendre itthon marad. Ez ugyanis kedves a drukkerek lelkének, s nem mindenki jut el a futballválogatott vagy épp a DAC meccseire, a 2020-as hazai Eb-mérkőzésekre, hogy nemzeti érzéseit és sportszeretetét (Nemzeti Sport, ugye) egyszerre kiélhesse. No meg akadnak néhányan, akik a labdarúgáson kívül tennék meg mindezt.

Az pedig, hogy aztán ebből a sorozatos rendezésből kijön-e majd egy rangos multisportesemény, netán az olimpia (amerre kimondva-kimondatlanul a folyamat mutat), a jövő zenéje. A lapok 2028-ig le vannak osztva Párizsnak és Los Angelesnek, korábbi riválisainknak, 2032 nagy esélyesei az ausztrálok, s Afrikában még sosem járt az ötkarikás mozgalom fő ékköve. Addig viszont nem árt tudatosítani azt a színházi szabályt, hogy a rendezői oldal mindig fordított a színpadhoz képest: a bal a jobb, s a jobb a bal. Avagy az értelem és az érzelem ne csak a világot jelentő deszkákon, hanem a világot jelentő gyepen, páston, szőnyegen, medencében, jégen, vízen is egyszerre működjön.