Álmaink sportja – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem vagyok diplomás álomfejtő, sőt, rutinos álmodozónak sem tartom magam. Eleve inkább a földhözragadtság jellemez, mint a fellegekben járás, de most nem erre akarok utalni, hanem arra, hogy viszonylag kevés álmomra emlékezem vissza. Nagyjából sejtem persze, az én agyam is „dolgozik” alvás közben, valószínűleg olyan fázisban jönnek ezek a képek, hogy a felébredésig elenyésznek a tudatom zugaiban. Ám amelyek nem, azoknak viszonylag jelentős része sporttal kapcsolatos. Ennek is megvan a maga oka, évtizedek óta szó szerint ezzel kelek, ezzel fekszem, ami nyilván visszatükröződik az álmaimban is. Többször előfordul például, hogy birkózóversenyen szerepelek, ami nem fordult elő velem már több mint negyedszázada, ráadásul a mai állapotomban, őszes hajjal, közel az ötvenhez próbálkozom megküzdeni az ellenfelekkel, akik néha erejük teljében lévő fiatalok, mint én voltam valaha, néha pedig hozzám hasonló „öregfiúk”. A végeredmény változó, egészen pontosan mire kiderülne, mire jutok álmomban, általában felébredek. Ennél valamivel érdekesebb, hogy nem mutatok be bravúrokat, már abban az értelemben, hogy inkább korábbi kenyérkereső fogásaimat (válldobás, páros combemelés) alkalmazom, mintsem új akciókat, mozgásokat. Valószínűleg ez van a véremben.

S most, a nyaralásunk alkalmával tizennyolc éves fiamat is lelepleztük a sportos vérével és álmával. „Kalivoda, de jól mész!” – mormogta valamelyik éjjel magában, s mi másnap nagyot nevettünk rajta. Tudni kell, hogy amikor elkezdett kajakozni jó néhány éve, lapátolt a klubjában egy nála idősebb fiú, bizonyos Kalivoda Imre. Nem volt olimpiai bajnok „anyag” (igazából a fiam sem az, vagyunk így ezzel még pár milliárdnyian), de kötött, látványos izomzatú gyerek. Már rég abbahagyta, de a jelek szerint az ő emléke költözött vissza egy álom erejéig Zsiga agyába. Aminek kifejezetten örülök, mert áttételesen jelzi, mennyire fontos neki a sport, hiszen közismert, álmaink java része valójában az éberen átélt élmények lenyomata.

Ezek után a fiamnak arra a szintén éjjel, álmában elkapott mondatára, hogy „Meghoztátok a piát mind a tizennégy üveggel?” már nem lehetek annyira büszke. Maradjunk annyiban, valószínűleg valamelyik általa szervezett nyári buli vagy a fesztiválozás „visszfénye” költözött be az agyába Kalivoda Imre mellé. Elférnek, azt hiszem. Az viszont nem álom, hanem valóság, hogy néhány ezreléknyit ő is hozzátett a kenu 5000 méteren most Szegeden világbajnoki ezüstérmes Adolf Balázs sikeréhez. Az ifjú kiválóság ugyanis velük készült egy ideig, s közvetlenül a vb előtt Zsiga néhány társával már a saját ifjúsági országos bajnokságuk után, tehát pihenőidőszakban lement a vízi telepre irammenéssel segíteni Adolfot. A jelek szerint jól tette, kérdés, ez a sportszerű cselekedet beépül-e majd az álmaiba. Ha nem, az sem baj, magára a tényre is jó lesz visszaemlékezni, én szintén szívesen emlegetem, hogy az 1988-as szöuli olimpiai bajnok birkózó Sike András diadala előtt engem is szorgalmasan hajigált a klubedzésen felkészülés gyanánt.

Térjünk azért vissza a sportos álmokhoz. Kollégám, jó barátom nem egy kiköpött Darnyi Tamás, ugyan tud úszni, de saját bevallása szerint kevésbé biztosan, a mély víz nem az ő világa, így a búvárkodás kimaradt az életéből, valószínűleg örökre. Ehhez képest visszatérő álomélménye, hogy lemerül a Mariana-árokba, földünk legmélyebb pontjára. Pontosabban egyszer-egyszer sikerül neki, egyszer-egyszer viszont nem, akkor vagy épségben visszatér a felszínre, vagy… Ezt most hagyjuk is. A lényeg, hogy sportélmény ez is, csak nem a tapasztalatból fakad, de erre is van magyarázat, Howard Phillips Lovecraft amerikai író, költő fogalmazta meg: „Miközben álmaink java része talán valóban nem több (…) éber élményeink halvány és fantasztikus visszatükröződésénél, van egy bizonyos hányad, amelynek túlvilágiasan éteri hangulatát nem lehet a szokott módon értelmezni, mert bizonytalanul izgalmas, nyugtalanító jellegük azt sugallja, hogy most néhány percre betekintést nyertünk a fizikainál nem kevésbé fontos szellemi létezés szférájába, amelyet egy áthatolhatatlan sorompó mégis elválaszt az élettől.”

Ami a barátomnak Lovecraft tipizálásával élve túlvilágiasan éteri hangulat, az egy egykori népsportos kolléga számára valóságnak számított, hiszen a mélytengeri búvárkodás volt a hobbija. Többször előfordult, hogy ismerőssel találkozott a metrón, de percekig nem beszélt vele, mert a Kossuth és a Deák téri állomás között visszatartotta a levegőt, amolyan gyakorlásképpen a majdani merülésekre. Az ő álmaival kapcsolatos élményeit nem tudom megidézni, hiszen nincs már közöttünk. Érdekes lehetne, neki mennyire tért vissza álmában a búvárkodás, mint annak, aki még sosem próbálkozott ilyesmivel.

Amikor Martin Luther King nyomán különböző változatos témában kijelentjük, hogy van egy álmunk, esetleg azt, hogy merjünk nagyot álmodni, valójában természetesen nem az álmainkat, hanem a céljainkat, még inkább a vágyainkat fogalmazzuk meg. A sportban ez különösen jellemző, hiszen itt lehetetlen eredményt elérni céltudatosság és a hozzá kapcsolódó állhatatosság, elhivatottság nélkül. Sok remek versenyző úgy vág neki a pályafutásának, hogy olimpiai, világ- és egyéb bajnok szeretne/akar lenni, még több kevésbé remek versenyző is, akinek nem sikerül, de ettől még a sport jó esetben beépül az életébe (és a valódi álmaiba, ugye). A diadalok után rendre visszaköszön az „amiről évek óta álmodtam, megvalósult” fordulat, aki pedig másképp építi fel a motivációját, annál az „álmomban sem gondoltam volna” kifejezés. Zsóri Dániel még egyszerűbben kommentálta, hogy a Ferencváros kapujába ollózott látványos góljával Lionel Messi mellett emlegetik a nevét a FIFA Puskás-díjért folytatott harcban: „Nem álmodom?!”

Van, aki tényleg nem, legalábbis nem szeretne. Majoros István, a 2004-es athéni olimpián aranyérmes birkózó például így beszélt csodás győzelme saját agyában zajló utóéletéről egy 2015-ös rádióinterjúban: „Talán egyszer-kétszer álmodtam róla, de akkor jól elvertek, úgy hogy ezeket az álmokat nem is szeretem.” Bizony, bizony, az álom utólag sem ugyanaz, mint a valóság, s a rémálom elérhet bárkit, így a klasszis sportolót is. Persze az is előfordul, hogy az élet más területén klasszis arról álmodozik, bárcsak a sportban ért volna el valamit. A Kossuth-díjas író, Esterházy Péter mindig azt mondta, az összes elismerését, irodalmi díját odaadná, ha futballistaként a Népstadionban egyetlenegyszer meghallgathatja a Himnuszt.

A sport, a mozgás azt is utolérheti álmában, aki nem versenyzett soha. Zánkai Géza pszichológus álomfejtése szerint a labda például a játékosságot jelöli, a futás jelenthet jót, boldog száguldást, az energiák felszabadulását, de rosszat is, menekülést valami vagy valaki elől, ami nyugtalanságot, teljesítménycsökkenést okozhat. Ugyanez igaz a kerékpározásra, ha toljuk a biciklit, nehéz szakasz következik az életünkben, ha sebesen tekerünk, bízunk a képességeinkben és abban, hogy odaérünk, ahová indultunk. A síelésnél a siklás kielégülést mutat, a bukás egy ma is égető kudarc emlékét idézi. Ha valaki álmában edz, ébren sem ártana, mert az elégedetlenségét fejezi ki a testével szemben. A tornázás egészséget ígér, az úszás pedig testi megkönnyebbülést, az emberi kapcsolatok őszintébbé válását, esetleg vágyat a gondok felejtésére, a felelősség letételére. Az érem a múltbéli megoldások sikerességére hívja fel a figyelmet, a tekebábu a vélt vagy valós ellenségekre, a rajt a részvétel fontosságára.

Olimpiával álmodni viszont tényleg a legjobb és leginkább felemelő, mert a jelentése: dicsőség a hősöknek, remény a követőknek.

Erről van szó.