Nevelni, nevelni, nevelni – Deák Zsigmond publicisztikája

Azt hiszem, mellékes, hogy igazából Sztálin, Trockij, esetleg tényleg Lenin mondta-e a kommunista terminológiában utóbbinak tulajdonított „híres hármast” (oroszul учиться, учиться, учиться, vagyis tanulni, tanulni, tanulni), amiből aztán olyan okosságok születtek a volt szocialista blokkban, mint az iskolások szájába adott „a mi munkánk a tanulás” szlogen, felírva minden osztályterem falára. Azért is mellékes az eredet, mert bármibe fogadok, hogy a bolsevikok előtt és után is elhangzott ez a triviálisnak tűnő mondat sokak szájából, csak nekik nem volt olyan erős a politikai marketingjük, hogy szállóigét kreáljanak maguknak.

Jómagam mindenesetre gyerekként viszonylag egyértelműnek éreztem, hogy az iskolában valóban tanulni kell(ene), akkor viszont enyhén szólva elcsodálkoztam, amikor birkózó nevelőedzőm, Széles Józsi bácsi kijelentette: „Első a tanulás!” Mégis, hogy lehet ez, értetlenkedtem, hát neki nem a sport az első?! Ráadásul ezt nemcsak rám vonatkoztatta, hanem mindenkire, azokra a tanítványaira is, akik nem kacérkodtak gimnáziummal, egyetemmel-főiskolával. Az évek során aztán leesett a papírtantusz, hogy többek között ez a hozzáállás különbözteti meg a gyerekekkel foglalkozó, őket a sport által az életre nevelő mestert az élversenyzőt felkészítő sztártrénertől. Persze a kettő egyszerre is lakozhat valakiben, én mindenesetre azóta „vadászom” a hasonló elvet valló, nagybetűs NEVELŐEDZŐKET. Nemrég repeső szívvel olvastam az újpesti birkózók honlapján az egykori Eb-bronzérmes és olimpiai hetedik szabadfogású kiválóság, a jelenlegi szakosztályvezető, Kapuvári Gábor egyszerű, de nagyszerű szavait: „Meggyőződésünk, hogy egy kisgyerek, aki tanul és sportol, rendes ember lesz.”

No, itt és most le is zárhatnám az egészet, mert ennél plasztikusabban lehetetlen megfogni a téma lényegét, mégsem teszem; egyrészt azért, mert a hasonló szakemberek jelenléte nem sportágspecifikus, másrészt hogy legalább néhányuk nevét megemlíthessem, hiszen ritkán kerülnek reflektorfénybe. A dolog természeténél fogva képtelen vagyok a teljességre törekedni, s az ország összes kiváló nevelőedzőjét felsorolni, saját szerencsés családi tapasztalataimat viszont mindenképpen megosztanám.

A fiamat – saját nyomdokaimon haladva – próbáltam valamilyen küzdősport felé terelni, óvodásként cselgáncsozott Németh Endre (a Testnevelési Egyetem tanszékvezetője) csoportjában, de olyannyira hiányzott belőle a test test elleni harci szellem, hogy inkább hagytuk. Alsósként a suliban focizott, noha labdaérzéke Messiénél valamivel gyengébb (egy elsősök közötti osztálymeccsen például kis híján agyvérzést kaptam, ahogy össze-vissza futkározott csapattársaival együtt). Ehhez képest viszont ő volt a valaha versenyszerűen futballozó, tehát a tehetség(telenség)ét tökéletes felmérő drága edző és tesitanár, Molnár Jánosné, Elli néni egyik kedvence. Amikor negyedik után elment nyolcosztályos gimnáziumba, Elli néni beírt neki a naplóba minden tárgyból egy egyest – persze csak poénból és ceruzával, de ebből is érezni lehetett a sportszempontból szinte érthetetlen ragaszkodást. Ezután következett az evezés a Római-parton az egyébként kiváló gyerekmeséket is író Bujdosó Miklós vezetésével, majd néhány csónakházzal odébb a kajak az Óbudai Ganzban. Zsiga sokadmagával gyakorlatilag itt vált emberré Döme és Boti (alias Demeter István és Hajdú Botond edzők) keze és esze alatt, s bár nem lesz belőle olimpikon, a korosztályos bajnoki címig eljutott társaival. A hajnali úszások, a reggeli hegyi futások, a kora tavasztól késő őszig zajló kemény vizes edzések és versenyek a sajátjaivá váltak, barátokra tett szert, egyéni sportágban élte-éli meg a közösséghez tartozás nagyszerű érzését, s mindenki megérti (Boti edző tanáremberként különösen), ha közben az érettségire és a felvételire is készül.

Nagyobbik lányom is ebbe a társaságba épült be szervesen, noha ő a kevés ganzos csaj egyike, s az egyedüli parakajakos a klubban. Terápiásan kezdte az evezést, szintén Miki bácsival, majd folytatta a kajakkal és Döméékkel, s a trénerek mindent megtesznek sajátos edzés- és eszközigényei kielégítésére, miközben menedzselik a szakági szövetség paraszakágában. Válogatott edzőtáborokba járhat, ahol idősebb, tapasztaltabb társai, Varga Katalin, Suba Róbert és a többiek szeretettel fogadták, és segítik, ahol tudják. Itt a szakmai munkát többek mellett Pruzsina István végzi vele, aki 2014-ben már elnyerte a fogyatékkal élő sportolókkal foglalkozók között az év edzője címet, s idén is ott volt a képzeletbeli dobogón. „Nem szeretem a hideget, nem szeretek korán kelni, s ilyenkor az úszást sem szeretem” – morogta Saci maga elé néhány napja, amikor vele, a bátyjával és még két kajakos lánnyal, Lillával és Flórával tömött autónk a Komjádi felé gurult az esedékes reggeli „csobbanásra”. Persze ezt konkrétan senki sem szereti, mégis csinálja, csinálják a téli felkészülési időszakban hetente kétszer, s annak ellenére, hogy én vagyok a hajnali sofőr, pártolom és viszem őket, miközben megemelem a kalapom előttük. Belátom, az ifjú hölgyek sportos élményanyagát az izmos kajakozó fiúk rendszeres látványa is dúsíthatja, de azt hiszem, ez önmagában kevés lenne ahhoz, amit nap mint nap elvégeznek. S akkor újra eljutottunk az őket kiválóan motiváló edzőkhöz és a közösséghez...

Kisebbik lányom, Enci már gyakorlatilag a járás elsajátítása óta felhívta a figyelmet vele született izmosságára, ügyességére, hajlékonyságára, így előbb a ritmikus gimnasztikába fogott bele, majd a sportaerobikkal folytatta. Egyesülete, az Óbudai WDSE az ország legjobbjai közé tartozik, emellett nem kell logisztikai bravúrokat bemutatnunk az edzésre vitelekor (a terem gyalog is csak néhány perc a házunktól, s alig több az iskolától), további előny – már megint – a társaság és az edzői kar. Sinkó Andrea klubelnököt talán nem kell mindenkinek bemutatnunk, kiváló rsg-s volt (1988-as szöuli olimpiai hatodik helye magyarként olyan eredmény a sportágban, mintha futballistáink öt vb-t nyertek volna), aztán edzőként-vezetőként átnyergelt az aerobikra. Csodálatra méltó az az elhivatottság, erő és szeretet, ahogy összetartja az egyesületet, miközben, ha kell, kemény, mint a vídia. Kedvenceim a szülőknek szóló hosszú levelei, amelyekben leírja, mi a dolgunk, s főleg azt, mi nem: beleszólni a szakmai munkába, csapatot összeállítani, áskálódni, fúrni, faragni. Pontozásos sportágakban mindig előkerülnek a „jégmamák és jégpapák”, de Andi vaskézzel megakadályozza az esetleges nemtelen próbálkozásokat. Helyettese, Sipos Móni inkább a „jó zsaru”, de mindkettejükre és a trénerekre (Rózsa, Zsófi, Balázs és a többiek) egyaránt jellemző a fentebb említett nevelői attitűd, a gyerekben az embert, nem a tárgyat látva. Az aerobik eleve oldottabb, lazább hangulatú, mint más hasonló sportág, mindenki rácsodálkozik, hogy az ellenfelek, rivális csapatok szurkolnak egymásnak, jóban vannak. Mint ahogy ezek után a szülők is, ahogy azt több külföldi és vidéki túrán, a versenyzésen túlnyúló közös programon bizonyítottuk.

Mondanom sem kell, bizonyára akad rossz példa is, ami az edzőket illeti, mint ahogy a bankárok, a karosszérialakatosok vagy épp az újságírók között szintén előfordul kedves, normális, szakmáját értő és szerető, illetve hóhányó kókler, esetleg törtető karrierista, aki az eszközökben nem válogatva csak a pénzt, a sikert hajhássza. Nem is miattuk írtam, amit írtam, hanem azokért a sportban a háttérben dolgozó edzőkért, akik ha nem is oroszul (воспитывать, воспитывать, воспитывать), de magyarul mindenképpen tudják, érzik, mi a legfontosabb feladat: nevelni, nevelni, nevelni. Embert.