Korunk hírei és hősei – Deák Zsigmond publicisztikája

Nagypénteken, április 10-én több mint hetven hírt hozott le a Nemzeti Sport Online, április 18-án, múlt szombaton pedig több mint hatvanat. Egy tematikus, országos szintű orgánumról (még ha a legnagyobb is itthon a saját területén) és egy speciális szféráról beszélünk, a sport ráadásul a koronavírus-járvány szorításában gyakorlatilag világszerte szünetel. Ehhez képest 1930. április 18-án – kilenc évtizede ekkorra esett a húsvét előtti hagyományos ünnepnap – a jelentős presztízsű angol közszolgálati csatorna, a BBC (British Broadcasting Corporation) este fél hetes rádiós hírműsora azt mondta be: „Nagypéntek van. Ma nincsenek híreink.” Majd a bejelentés után negyedórán át zongorajátékot élvezhettek a hallgatók.

Bár az elhíresült hírtelenség hátterében a BBC függetlenedési törekvése is állhatott (nem akarták beolvasni a belügyminiszterrel készült interjút), manapság nincs az a rádióadó vagy hírportál, amelyik ezt a módszert választaná. Inkább kreálna belőle egy egész hírcsokrot... Változnak az idők, az információs sztráda az internetnek és a közösségi médiának köszönhetően olyan szélessé lett 2020-ra, mint amilyen hosszú volt 1930-ban. S bizonyára az emberek is változtak, sajtó- és hírfogyasztási, kommunikációs szokásaikkal együtt, őszintén szólva napjainkban nem az információk megszerzése, hanem azok szelektálása, szűrése a fő feladat. Csak éppen erre se ideje, se energiája, se szaktudása nincs az átlagembernek.

S amikor gazdasági-politikai érdekektől vezérelve a pipacsról az egyik forrás azt mondja, hogy fekete, a másik azt, hogy fehér, miközben nem merünk hinni a szemünknek, amelyik pirosat lát, elég nehéz feltérképezni a valóságot. A sport ebből a szempontból némileg könnyebben értelmezhető közeg, hiszen a végeredmény legalább kézzelfogható tény, a „Nézzetek a táblára!” szurkolói rigmus igazsága megkérdőjelezhetetlen. Ám jelenleg a koronavírusnak „hála” üres az eredményjelző, nincs sportesemény. Miről írtok? – kérdezik a barátaim, ismerőseim, s a legegyszerűbb válaszom az, hogy olvassák el, nézzék meg, egyébként pedig talán tapasztalható, hogy jönnek sorra az interjúk, historikus anyagok, interaktív ötletek, e-sportos aktivitások, kvízek, videók, no meg persze a hírek arról, hogy mikor lesz már igazi sport. Egyszerűen nem tehetjük meg, amit annak idején a BBC, mert a 21. századi hírverseny akkor is zajlik, amikor az igazi sportversenyek szünetelnek.

Ha írhatok ilyesmit, napjaink „karanténos” hírei közül szívet melengető kedvenceim azok, amelyek a neves sportolók, klasszisok emberi nagyságáról, jótékonyságáról szólnak, főleg, ha sugárzik belőlük a népszerűséghajhászás helyetti őszinte jóakarat. Csak azért nem kezdek felsorolásba, nehogy kimaradjon valaki, azokat viszont mindenképpen megemlíteném, akik ezen túlmenően aktívan részt vesznek a járvány elleni harcban. Persze itt is vannak fokozatok és variációk. Világbajnoki bronzérmes, világkupafutam-győztes triatlonosunkat, a 35 esztendős Vanek Ákost nem a vírus aktuális szorítása, hanem néhány éve isteni sugallat terelte új élet, új hivatás, a mentőzés felé. Pedig szakmai szempontból semmi köze sem volt az egészségügyhöz, vizuális kommunikáció szakon végzett a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen. Ezen a területen kezdett el dolgozni a hobbiszinten még folytatott triatlon mellett, jelentős, nívós projektekben vett részt, mégis kereste önmagát. S a mentőszolgálatnál meg is találta, a megfelelő vizsgák letétele után jelenleg egy COVID-os autón teljesít szolgálatot. Kollégánk, Lipiczky Ágnes nagyszerű, érzelemdús riportjából sok minden más is kiderült, a veszély vállalásától kezdve a felnőttként felvett keresztségig, s bizony mélyen megragadtak a korábbi kiválóság ezen szavai: „Engem a Jóisten hívott, s a hívásával feladatot adott. Gondolom, nem azért tette, hogy a halálba küldjön, hanem azért, hogy segítségére legyek az embereknek.”S azok is megszívlelendő mondatok, amelyek a sporthoz fűződő kapcsolatáról árulkodnak: „Amikor befejeztem a pályafutásom, sokan győzködtek, hogy maradjak a sportág mellett, kezdjek el edzősködni, mert jó lelki alkatom van hozzá. Nem akartam egyből átnyergelni, szerettem volna a civil életben kipróbálni magam, és azt hiszem, igazi hivatást találtam. Lehet, hogy egyszer, később edző leszek, de úgy szeretném azt a döntést is meghozni, hogy érezzem azt a sugallatot, ami most a segítőkészséghez vezetett el.”

Van, aki nem fejezi ki magát ilyen választékosan, tudatosan, de az érzések, a belső motiváció és főképp a cselekvés szintjén Vanek Ákos útjára lépett, noha vele ellentétben még aktív élsportoló. A Vipers Kristiansand női kézilabdacsapatának jobbszélsője, Malin Aune kórházi nővérnek állt, hogy segíthessen a koronavírus-járvány elleni harcban. A 25 éves, 58-szoros norvég válogatott játékos egészségügyi területen tanul sportpályafutása mellett, és úgy döntött, az eddig megszerzett tudását hasznosítja, így szolgálatra jelentkezett. „Személyzeti hiány van a kórházakban a koronavírus-járvány miatt, és olyan dolgozókat keresnek, akiknek van szakképzettségük. Még nem fejeztem be a tanulmányaimat, így nem voltam biztos benne, hogy munkát kapok, de jelentkeztem – idézte a vg.no Aunét. – Hirtelen üres lett a naptáram, ami nagyon ritkán fordul elő. Nem volt iskola, nem volt kézilabda, de valamit csinálni akartam.”Ilyen egyszerű lenne? Vagyunk néhányan, sőt többségében, akiknek üresebb lett a naptára, mint volt korábban, ehhez képest minden jóérzésünk ellenére nincs merszünk kimenni a frontvonalba, miközbena 2016-ban Norvégiával Európa-bajnokságot nyerő Malin Aune a Sörlandet kórház pszichiátriai osztályán ezt teszi percről percre.

A kézilabda sem kisasszonysport, az amerikai futball még kevésbé. Egy igazi nehézfiú, a korábbi NFL-játékos, a 33 éves Myron Rolle jelenleg idegsebészeti rezidensként tevékenykedik egy massachusettsi kórházban, így harcol a koronavírus ellen. Rendben, ő orvos akar lenni, s nincs annál hatékonyabb emberpróba és szakmai gyakorlat, mint járványhelyzetben helytállni. A 29 esztendős kanadai ökölvívó hölgynek, Kim Clavelnek nincsenek ilyen ambíciói, mégis nővérnek állt. A 11 hivatásos meccsén veretlen észak-amerikai profi bajnok egy montreali újságnak elmondta, nem fél a vírustól, inkább mentálisan nehéz elviselni a terhet, ugyanis sok idős ember nagyon egyedül érzi magát. „Van, aki nem érti meg, hogy muszáj magában lennie a szobában, nem könnyű nekik és nekünk sem. Egyszerre kell nővérnek és pszichológusnak lennünk. Félni nem félek, de tudom, hogy van kockázat a munkában. Másokon szeretnék segíteni, nem magammal foglalkozom. Betartom a szabályokat, igyekszem megvédeni magamat és másokat is.” Kim Clavel a norvég kézis hölgyhöz hasonló megkapó egyszerűséggel magyarázta elhivatottságát: „Maradhattam volna otthon is, és várhatnám a pénzt semmittevés közben, de tenni akartam valamit, ezért döntöttem így.”

Mindig irigyeltem azokat, akik képzettségüktől, végzettségüktől, intellektusuktól, éveik számától és sok egyéb körülménytől függetlenül az adott történelmi helyzetben cselekvően, önzetlenül képesek fellépni embertársaik érdekében. Koruk hősei, ha úgy tetszik, vagy ahogy a holokauszt alatt áldásosan tevékenykedő, nem zsidó származású zsidómentőket hívják, a világ igazai. Boldog vagyok, hogy most is itt vannak közöttünk, akár a sportból, a sportolók közül vétetve. Ha alaposabban belegondolunk, többségükről ki sem derült volna nemes jellemük a járvány kitörése nélkül. Nincs annál jobb, lélekemelőbb hír manapság, mint róluk olvasni, hallani.