Meg kellett állni – Ballai Attila publicisztikája

Két éve, 2018 húsvétján „Meg kell néha állni” címmel jelent meg publicisztikám. Akkor még nem tudhattam, hogy tulajdonképpen ennek az írásnak az első része. Az ellenpárja. Egy másik világban íródott. Egy rohanóban. Amelyben legfeljebb vágy lehetett a megállás, de reális terv semmiképpen sem, hiszen a világból képtelenség kiszállni, és úgy tetszett, nincs, nem is lesz már, aki vagy ami megállíthatja.

Azon a két évvel ezelőtti nagyszombaton Budapesten a női kézilabda Magyar Kupa-elődöntő két meccsét játszották, a Veszprém a Skjern együttesét fogadta a férfi BL nyolcaddöntőjében, sokaknak így is az Újpest–Fradi futballderbi volt a nap csúcsa, mindemellett a Komjádi uszodában FTC–Verona vízilabda Eurokupa-finálét, Debrecenben úszó ob-t rendeztek. A kézilabdadömping kapcsán vetettem fel: normális-e, hogy egy tehetséges, huszonéves ember legalkotóbb életszakaszának minden percét egy bőrből vagy gumiból gömbölyűre gyúrt eszköz vezérli? Attól még, hogy elképesztő színvonalon meg lehet belőle élni, kell-e, szabad-e ebbe belegebedni? Majd felidéztem, hogy az ugyanezt a sportágat űző lányaim konfirmációjukon a „Meg kell néha állni” című verset szavalták, ami ugyan nem a világirodalom remeke, de a maga egyszerűségében lélekfacsaróan igaz: „Meg kell néha állni / ünnepeket várni / szívből magot vetni / s őszintén szeretni.” Szépen, megindítóan hangzott a templomban, de a kimondott szóval együtt elillanó illúzióként hatott. Megállni? Lehetetlen.

Már tudjuk, nem az. Egy-másfél hónapja is tudtuk, de még nem igazán hittük. Február végén Egyiptomban jártam, majd a tél utolsó napján telt házas rockoncerten, március elején a Nemzeti Színházban premieren, a regionális lapokban meg arról írtam, hogy a Real Madrid–Barcelona el Clásicót afféle háttértevékenységként néztem csak, mert vasárnap estére szinte fuldokoltam a ránk zúduló hétvégi futballáradatban. Most, 2020 húsvétján a Kis-Duna partján a családi karanténban az a fő izgalmunk, hogy a háziasított vadkacsáinknál kikeltek a kicsinyek, szerdán még tízen voltak, csütörtökön már csak nyolcan, vajon hányan maradnak.

Megálltunk, leültünk. Nemhogy Real–Barca nincs, de Újpest–Fradi, még Kaposvár–Paks sincs. Otthonról, home office-ban írjuk az újságot azokról, akik ugyanígy sportolnak. Nem zárt kapuk, hanem zárt lakásajtók mögött. A sportban megszűnt a jelen idő, így a jövőt fürkésszük, vagy a múltba révedünk. Utóbbinak kétségtelen előnye, hogy már nem változik. Különféle év- és sorsfordulókat idézünk fel, pótolhatatlan veszteségekre, elhunyt bajnokokra, feledhetetlen diadalokra emlékezünk. Köszöntjük a születésnaposokat, felüdülés velük beszélgetni, különösen az idősebbekkel, akik úgy nőttek fel, hogy még nem informatikai eszközök útján kommunikáltak, ezért egészen eredeti fordulatokkal rukkolnak elő. A 65. életévét szerdán betöltött Kovács Péter, a huszadik század legjobb magyar férfi kézilabdázója cím birtokosa érdeklődésemre azt mondja: mostantól gyökeresen megváltozik az élete, mert reggel kilenctől tizenkettőig mehet vásárolni. Méltatjuk azokat, akik e sanyarú időkben adományaikkal segítik a rászorulókat; pontosabban csak azokról tudhatunk, akik nyilvánosságra is hozzák, mit cselekedtek, én pedig magamban külön elismeréssel adózom ama ismeretleneknek is, akiknek csupán a jótétemény a fontos, annak kommunikációja nem. E megdermedt világba életet, izgalmat hozott, hogy Monspart Sarolta személyében új tagot választottak maguk közé a Nemzet Sportolói, és tökéletesen igazat adtam Faragó Tamásnak, aki a rá jellemző karakánsággal kijelentette, ő nagyon régen e nemzet sportolója. Ha neki nem is hiányzik a hivatalos cím, másoknak talán igen, és a tizenkettes létszám megduplázásával szinte minden jogos igény vagy vágy teljesülne.

Vannak tehát aktuális érzelmeink, gondolataink, létezik és működik a sportmédia, hála elsősorban mégis a kimeríthetetlenül gazdag múltunknak. Olyan futballmeccseket bámulhatunk, tudósításokat böngészhetünk újra, amelyekben még méltó, sőt rettegett ellenfelei voltunk braziloknak, angoloknak, és talán meglepő, de senkit sem zavar, hogy mindvégig előre tudjuk a végeredményt. Miért lenne az baj? Hiszen ilyen erővel a Rómeó és Júliát vagy a Hamletet sem nézné meg már soha senki.

Persze a jelennel is kezdeni kell valamit, és most ebben rejlik a sportsajtó igazi felelőssége. Mert a régmúlttal nem nagyon lehet hibázni, de a tegnap, a ma, a holnap ábrázolásával igen. Ezért azt először is meg kell érteni, aztán meg kell értetni, lehetőség szerint mindenkivel. Elsősorban azt, hogy a koronavírus sújtotta világban a sport nem önmagában, önmagáért való entitás, hanem a környezetének kitett, függő és apró tényező. A vis maior lényegét kell felfogni, megragadni. A tartalmi fordítás, a kényszerhelyzet, a kényszerítő körülmény mellett a szó szerintit is: nagyobb erő. Mármint nagyobb a miénknél az, amivel szembenézünk. Még azt sem tudjuk, mekkora. Méricskéljük, latolgatjuk, tippelgetjük. És ha a nagyobb erő rázúdul a kisebbre, az ezt – a fokozatoktól függően – kellemetlenségként, méltánytalanságként, tragédiaként élheti meg.

Csütörtök délelőtt két bejelentés borzolta a hazai sportközvéleményt. Az egyik az volt, hogy a kézilabda-szövetség berekesztette a bajnokságokat, nem hirdetett sehol aranyérmest, kiesőt, feljutót, a nemzetközi kupaindulókat az egy évvel korábbi rangsor alapján határozta meg. Egyesek úgy érzik, méltánytalanság érte őket. Valóban. Ebben a helyzetben mindenkinek előnyös, üdvös döntést azonban nem lehetett hozni. De elv- és számszerűt, egzaktat igen. Egyetlen módon. Ez megtörtént. És ez egészen addig kikezdhetetlen, zárt egység, amíg nem nyitnak rajta egy kiskaput. Aki ezzel kísérletezik, az még nem érti, mi a vis maior. Női válogatottunk egyelőre nemcsak az olimpiai selejtezőről, hanem az olimpiáról is lemaradt, a sportággal együtt. Lássuk be, ez „valamivel” nagyobb veszteség; ehhez logikus, arányos mérni a többit.

Vagy ahhoz, hogy a hazai férfi vízilabda ob I-ben és a Bajnokok Ligájában is a csoportja élén álló, 2020-ban még mérkőzést sem vesztő OSC feloszlott. Csütörtök délelőtt, egyik óráról a másikra. Példátlan intézkedés – de eddigi életünkben példátlan szituáció szülte. Mint amikor egy szakértelemmel, rengeteg munkával, közös erővel, szívvel felépített ház egyszer csak összeomlik. Békeidőben felfoghatatlan, különleges fátum. Háborúban sajnos mindennapos. Az egyik család otthonát bombatalálat éri, a másiké épen marad, az egyik anya két-három fiát siratja, a másiknak mindegyik hazatér.

A nagyobb erőn képtelenség számon kérni a kis – az érintettek számára természetesen a legnagyobb – igazságtalanságokat. A sportsajtó számára hálás téma egy-egy sértett megszólaltatása, nincs ezzel semmi gond. De kezeljünk mindent az értékén, a helyén, a nagy egész részeként, mert jönnek ennél még jóval keményebb kihívások, súlyosabb próbatételek is. Hogy mekkorák és meddig, senki sem sejtheti. Az első világháború kitörésekor nem is sorszámozták a világégést, hiszen nem tudhatták, hogy lesz második is, hanem úgy hívták, a nagy háború, 1914 nyarán még úgy vélték, úgy is mondták: mire lehullanak a levelek, hazajönnek a katonák. Aztán az 1918-as levélhullásra tértek haza, már akik. Magamban erre gondolok, amikor azt hallom, az idén ősszel és télen milyen ütemben, milyen versenyeket pótolnak majd.

Húsvét lévén feltámadás előtt azért illene valami biztatóval, felemelővel is szolgálnom, és ez nem lehetetlen. Vegyük például észre, hogy az eszeveszett rohanás után most ajándékba kaptuk az időt. A legnagyobb kincset, ami megvásárolhatatlan, megspórolhatatlan, kiválthatatlan. És kaptunk, ezúttal a magyar sportra értve, egy esélyt is. A rendszerváltáskor hagytuk szétmállani a csapatsportjainkat, elsősorban a futballt, sokkal inkább, mint hasonló sorsú szomszédaink, és az építés sokkal nehezebb, hosszadalmasabb folyamat. Ennek a vesztesei­vé váltunk. Ha most észnél leszünk, nyerhetünk.

Ezért mentsük, ami menthető. És fogadjuk el, ha valami menthetetlen.