Katonadolog – Deák Zsigmond publicisztikája

Lehet, hogy a járvány teszi (esetleg a korom előrehaladtával eleve szentimentálisabbá válok), ám azon veszem észre magam, hogy egyre jobban megfognak azok a felemelő történetek, amelyek emberi tartásról, nagyságról, önzetlenségről szólnak. S ezek hatását a veszélyhelyzet erősödő vagy épp enyhülő, de mindenképpen érzékelhető szorítása csak fokozza a szívemben, a lelkemben. Legutóbb e hasábokon Korunk hírei és hősei című írásomban a koronavírussal a kórházak frontvonalában harcoló, a kockázatot önként vállaló sportolók előtt róttam le a tisztelemet, s most is valami hasonlóra hívnám fel a figyelmet. Kolléganőim, Lipiczky Ágnes és Pircs Anikó április végén nagyszerű páros interjút készítettek két katonasportoló honfitársunkkal, akik részt vesznek a veszélyhelyzettel kapcsolatos teendők ellátásában. A korábbi Eb-bronzérmes cselgáncsozó, Krizsán Szabolcs főhadnagy a Magyar Honvédség sportszázadának parancsnokaként kap fontos feladatokat, míg az olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok párbajtőrvívó, Rédli András százados egyike azon sportolóinknak, akik az északi határszakaszon teljesítenek önkéntes szolgálatot.

Ismerjük a szólást, amely szerint a tettek beszélnek, de most a cikk főszereplőit is érdemes beszélni hagyni. Krizsán feljebbvalóként a sportszázad tagjait dicséri, akik szavai szerint „elhivatottságukkal igazi motivációt nyújtanak a társadalomnak. Jelenleg több fronton is igyekeznek helytállni, hiszen ellátják az élsporttal kapcsolatos kötelezettségeiket, egyúttal teljes mellszélességgel tesznek eleget honvédelmi feladataiknak is.” A sportolóként ismertebb és valamivel sikeresebb Rédlinek nem kenyere a köntörfalazás: „A magyar katona azért katona, hogy amikor nehéz helyzetben van az ország, kivegye a részét a munkából.” Tapasztalatát is megosztja a katona- és a sportolói élet összehasonlítása kapcsán: „Bátran ajánlanám a vívótársaimnak a határszolgálatot, ami fizikailag bőven kivesz belőlem annyit, mint amikor a páston ugrálok. (…) A katonai és a sportolói szervezetek sokban hasonlítanak, és a két létforma hasonló tulajdonságokat követel meg. A nehéz helyzetekben egyébiránt arra is lehetőség adódik, hogy azoknak a kevésbé reflektorfényben lévő sportolóknak az erényeire is figyelem irányuljon, akik most nem a pályán (…) küzdenek a hazáért.”

Találó, egyben emelkedett szavak, gondolatok, amelyek mellett nem mehetünk el csak úgy, noha a korszellem néha bizony rá akar venni, hogy retrográd csökevénynek, relativizálandó elmaradottságnak lássunk mindent, ami évszázadok óta fontos, értékes és mély. Ez az írás nem kultúrantropológiai értekezés, amely a haza és a nemzet fogalmát elemzi, abban azonban talán megegyezhetünk, hogy a sport jellegéből adódóan mindenképpen közösségteremtő erő a kispályás focimeccstől az olimpiáig, a baráti társaságtól a nemzetig. A katona a hazáját védi, a sportoló közösséget épít, a kettő egy személyben pedig tényleg nagy dolgokra lehet képes. Akár hőssé is válhat, amint arról már megemlékeztünk korábban, de nem árt az ismétlés, mert például erős szűkítésként csak Magyarországon, csak az első világháborúban számos kiváló versenyző védte önként a hazáját és halt hősi halált. Gillemot Ferenc labdarúgó, edző, játékvezető, sportújságíró, a magyar válogatott első szövetségi kapitánya tengerész, majd a népfelkelő gyalogság oktatótisztje volt, a román betöréskor önként jelentkezett a petrozsényi harctérre, ahol 1916 novemberében életét vesztette. Olimpiai érmeseink is odavesztek, az úszó (1908, London, ezüst) Las-Torres Béla és a magasugró (1900, Párizs, bronz) Gönczy Lajos az olasz, az első hazánkfiaként hét méternél távolabbra ugró Kovács György az orosz fronton. Mindegyikük vitézségi érdeméremmel az egyenruháján. Sportolók 1956-ban is küzdöttek és haltak meg, ha nem is egyenruhában, de fegyveres forradalmárként, az öttusázóból lett költő, 1994-ben posztumusz századossá előléptetett Gérecz Attila például november hetedikén a Klauzál téren, két szovjet tank kilövése után. „Hazánk csak a könnyteli múlt. / De vallja hazának az ember örökre, / hol két ököl összesimult!” – írta A rendőr című versében.

Tanultunk róluk valaha, ápoltuk az emléküket? Sokáig még véletlenül sem, az első világháború, Trianon traumája vagy épp 1956 a hivatalos történelemszemléletben titkolni és átértelmezni való lábjegyzetté vált több mint négy évtizeden át a katonasportoló hősökkel, a nemzettel, a hazával, sok minden mással együtt. S bár már három évtized eltelt a rendszerváltozás óta, Gillemot-ék, Géreczék még mindig nem foglalhatták el megérdemelt helyüket a fejekben, a szívekben, a tantervekben. Alekszej Guszev kapitányra, miután frekventált budapesti utcát (ma már újra Sas utca) is neveztek el róla az „átkosban”, biztosan többen emlékeznek, mint rájuk, pedig sosem létezett, Illés Béla kommunista író fejéből pattant ki, s lett a hamis irodalmi-történelmi kánon része a magyar-orosz barátság hazug metaforájaként. S mennyi ilyen volt még…

Akkoriban a sportszázad és a katonaság is másról szólt, mint most, ezt saját 1988–89-es tapasztalatom mondatja velem. Mivel még élt a sorkatonaság intézménye, jellemzően nem elhivatott, a katonai életpályamodell mellett elkötelezett, hazaszerető élsportolók kerültek ide, hanem bárki, akit besoroztak és volt versenyzői múltja, itt folytathatta a pályafutását. A magam példáját nézve sportágamban, a birkózásban a Budapesti Honvéd és a székesfehérvári Honvéd Szondi SE jöhetett volna nálam szóba. Az ifjúsági és a juniorválogatottban is szerepeltem elvétve, de mivel azért addigra nagyjából kiderült számomra, hogy nem leszek világklasszis, s felvettek a közgazdasági egyetemre, előfelvételisként inkább mentem a szombathelyi laktanyába későbbi évfolyamtársaimmal, mint a sportszázadba. Ezzel mondjuk elvesztettem egy junior országos bajnoki érmet (az ob-t épp az alapkiképzés alatt rendezték, s olyasvalaki győzött, akit abban az évben mindig megvertem), viszont nyertem kipróbált, évtizedes barátokat. Nem mintha a sportbarátságok teljesen megszakadtak volna, hiszen a leszerelés után amolyan „hobbistaként” visszajártam a klubomba, később bíráskodtam, aztán írtam-írok szeretett sportágamról.

Nem szívesen mondanék ellent Rédli századosnak, de esetemben a katonaság fizikai megterhelése nem ért fel a birkózók felkészülésével, én például négy kilót híztam alig egy év alatt. Pedig sportoltunk, a gránátvetést és a géppisztollyal, sisakban, bakancsban, gyakorlóruhában futást hivatalból űztük, de focizhattunk is a bitumenes pályán vagy a csarnokban, ha a kiképzés megengedte. Egész jól szerepelt a századunk, dobogósok lettünk a dandárbajnokságban, amelynek során a felderítőket erősítette például a helyi Haladás NB I-es futballcsapatának kilencszeres válogatott kiválósága, Bognár Zoltán (amolyan operettkatonaként). Ők nyertek… A hazaszeretetről sem esett túl sok szó, ellentétben a Varsói Szerződésben, a „kommunista országok NATO-jában” vállalt kötelezettségeinkkel. Sosem felejtem, meg kellett ismerkednünk az olasz hadsereg gyalogsági harcjárműveivel, mert ők voltak az országra szabott ellenfeleink, s a haditerv szerint a hidegháború esetleges felforrósodásával az Alpokat délről megkerülve a Pó-folyó síkságára kellett volna nyomulnunk Szombathelyről. Ez szerencsére végül elmaradt…

Változnak az idők, az ember is változik, s manapság, amikor Rédli András százados, világklasszis katona­sportoló szavait olvasom, képzeletben megemelem előtte egykor hordott Bocskai-sapkámat: „Most sokadlagos kérdés, mikor, hol és milyen versenyt rendeznek. A legfontosabb az emberi életek megóvása és az, hogy az utasításokat betartva, odafigyelve magunkra és másokra, egymással összefogva a magyar nemzet megerősödve lábaljon ki a válságos helyzetből.”

Ez az igazi katonadolog.