Szükségből erény – Ballai Attila publicisztikája

Kereken száz esztendeje már zajlott Antwerpenben az 1920. évi nyári olimpia. A jégkorongtorna már be is fejeződött (téli játékok még nem lévén, a hoki is szerepelt a műsoron), az április 26-i döntőben Kanada 12:1-re verte meg Svédországot. Az április 20-tól szep-tember 12-ig nyújtott eseményen 29 nemzet 2626 sportolója vett részt, de magyar egy sem, miként német, osztrák, török és bolgár sem. A világháború veszteseinek alávetettsége a sportban is visszatükröződött. Bár az 1914. júniusi előszavazás eredményeként 1920-ra Budapest lépett elő esélyes rendezővé, 1919 tavaszán már Antwerpen és Lyon maradt a két opció. A NOB illetékesei a belga kikötőváros mellett döntöttek, egyúttal – Pierre de Coubertin elnök szándékai és érvei dacára – úgy határoztak, hogy a háborúért felelős központi hatalmak képviselőit meg sem hívják a versenyekre.

Hazánknak 1920 tavaszán persze nem ez volt a fő gondja. A magyar békedelegációval már tudatták Párizsban a csonkítás tervét és mértékét, az ország hitetlenkedve és bénultan mint rossz álmot hessegette el magától a valóságot, és menthetetlenül közelgett június 4. Eleink dilemmáját Apponyi Albert pontosan megfogalmazta – „Magyarországnak azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg?” –, Ferdinand Foch francia marsall váteszként jelentette ki: ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre.

Azt hihetnénk, a sport ilyen helyzetekben másodlagos, századlagos. Cáfolatként azonban elegendő idézni a nyugatnémetek 1954-es vb-győzelmét, ahogyan ők megélték, a berni csodát, hiszen a mi Aranycsapatunk feletti, váratlan diadallal dobták le magukról a második világháborúért és a népirtásért felelős, bűnös nemzet rémképét. Ezért is mondják, két olyan esemény van, amelyről minden német tudja, akkor éppen hol járt, mit csinált: a berni döntő és a berlini fal leomlása.

Elképzelhetjük, latolgathatjuk, mit jelentett volna 1920-ban a sport, az olimpia, a siker lehetősége, egy-egy versenyszám erejéig legyőzöttből győztessé válni, ellenségeinkből lett ellenfeleinket tisztelegni látni a magyar himnusz előtt. De nincs erre szükség, mert mindezt pontosan megtudhatjuk, megérezhetjük egy kordokumentumból. Az évtized félhivatalos kormánylapja, a Pesti Hírlap 1920. április 21-i – az antwerpeni rajtot követő napi – címlapján „Nemzeti testnevelés” felütésű írásában így fogalmaz:

„Hogy a földhöz vert magyar nemzet ismét talpra álljon, ahhoz testi erő és nemzeti szellem kell. (...) Azért teljes mértékben pártoljuk (...) a kormánytól a testedző sportnak rendszeres támogatását, a testnevelő főiskola létesítését. (...) A közönségnek s főként az ifjúságnak a sport iránt megnyilvánuló nagy lelkesedését föl kell használni az ország javára s rendszeresen reá kell vezetni arra az útra, amelyen végeredményben politikai célt is szolgálhatunk. (...) A sport a nemzetközi érintkezésnek elsőrangú tényezője lett. Erősebb és hatásosabb a hivatalos diplomáciánál. A külföldön diadallal járt sport-csapataink politikailag használtak a magyarságnak. A külföld közvéleményének egy része csak ezek révén tudta meg, hogy vagyunk a világon, s hogy kultúrnép vagyunk. Most leveretésünk után igazán két kézzel kell kapnunk ez eszköz után. (...) Mi nagy hadsereget nem tarthatunk. Meg fogja tiltani a békeszerződés. De nem fogja engedni a szegénységünk se. Pótolni kell tehát ezt azzal, hogy minden egészséges magyar férfit a nemzeti szellemű testedző sporttal erősíteni, fegyelmezni s katonai képességekre is nevelni kell. Angliának és Amerikának nem volt rendes nagy hadserege; mégis győzelmet tudtak aratni, mert sporton nevelt ifjúságuk volt s az angol és amerikai sportsmanekből minden különösebb katonai képzés nélkül kitűnő katona lett. A rendszeres testnevelés pótolni fogja a katonai kiképzést.”

Szinte hallom, amint egyesek feljajdulnak, hogy ez a sport rákosista propagandája, pedig aki látni és érteni akarja a különbséget, annak magyarázni sem kell, miért és mennyire nem az. Az egyik – kétségtelenül demagóg elemei mellett – hazafias, nemzeti és tömegsport alapú belbecs, a másik egy világnézetre és a kiválasztott kevesek élsportjára épülő külcsín. Azért természetesen akadnak közös elemek is: a sport nemzetközi hatására, közvélemény-formáló erejére tett 1920-as megállapítás harminc esztendő múltán is érvényes maradt, így a nyugati átlagpolgár az 1950-es évek első felének Magyarországáról sokkal inkább ismerte a Kocsis, Hidegkuti, Puskás, mintsem a Rákosi, Farkas, Gerő „belső hármast”.

A tartás és az összetartozás azonban ennél is fontosabb. Ki tudja, mekkora szerepe volt az 1920-as kirekesztettségnek, az ebből fakadó hiányérzetnek és dacnak abban, hogy Magyarország döbbenetes tempóban vált másfél évtized leforgása alatt sportnagyhatalommá? Labdarúgó-hagyományainkra persze már akkor is lehetett építeni, ám mivel hazánk 1922-ig csak a szintén háborús vesztes Ausztriával, Németországgal, a semleges Svájccal és Svédországgal tarthatott fenn sportkapcsolatot, hivatalos futballmérkőzést is csak velük, valamint a finnekkel és a lengyelekkel játszhatott, kiesett a nemzetközi vérkeringésből. Ezért amikor az 1924-es olimpián egy gyökeresen más futballkultúrával találkozott, 3:0 arányban elszenvedte az „egyiptomi” csapást.

Csakhogy miként lélekben, kultúrában, gazdasági téren az egyetemes történelemben is egészen ritka újjászületést produkált a halálra ítéltnek hitt csonka Magyarország, úgy ezt a sportban is megtette. Az 1924-es párizsi olimpián még csak két bajnoki cím jelezte ezt, majd 1928-ban Amszterdamban már négy, 1932-ben Los Angelesben hat, 1936-ban Berlinben pedig tíz. Az éremtáblázaton elfoglalt helyezéseink 1924–1936 között hasonlóan egyenletes és töretlen ívet rajzolnak: 13., 9., 6., 3. A háború és a béke vesztese, az 1920-as olimpia száműzöttje az 1930-as évek közepére a világ sportjának dobogójára léphetett, futballválogatottunk pedig 1938-ban vb-döntőt játszhatott. Köszönhetően a sport jelentősége felismerésének, eme elméleti tudás gyakorlatba ültetésének, egy egész ország élni és bizonyítani vágyásának, szándékának és számos, csupán történelmi léptékkel mérhető személyiségnek.

Olyan, a klasszikus, ókori mecénásokat idéző, rövid és hosszú távú hasznot sem remélő, hanem a magyar sportot szolgáló, azért minden áldozatra kész vezetőknek, mint a csaknem négy évtizeden át az MTK élén álló Brüll Alfréd, a Tungsramot és az Újpestet is világmárkává emelő Aschner Lipót, a Ferencvárosi TC-t megalapító és felvirágoztató Springer-dinasztia.

Olyan, óriási tudásuk mellett lelkük, életük egészét a sportba fektető, a ráción túl, az irracionális régióban is verhetetlen edzőknek, szakembereknek, mint Tóth Potya István, az első elméleti megalapozottságú, profi futball-tréner, akinek csapata, a Ferencváros 1929 nyarán Montevideóban verte meg 3:2-re az előző két olimpia aranyérmesét, az 1930-ban világbajnok Uruguayt; vagy mint Komjádi Béla, a magyar vízilabda és minden egyes játékos „atyja”, első, 1932-es póló olimpiai bajnokcsapatunk mestere, aki negyvenévesen, teljes életművet és egy sikersportág szilárd alapjait örökül hagyva, az őt övező tisztelet miatt már „Komi bácsiként” halt meg.

Olyan sportolóknak, akik még nem sztárok, celebek, krőzusok voltak, hanem bajnokok, bálványok, a népnek örömöt, a nemzetnek dicsőséget szerezni vágyó klasszisok, mint Halassy Olivér, aki megtalálta azt a két sportágat (úszás, 1500 gyors – 1931, Eb-1; vízilabda – 1932, 1936, olimpiai-1.), amelyben csonka lába miatt nem szenved hátrányt; mint Sárosi György (1938, vb-2.), aki a labdarúgók közül elsőként vásárolt autót, de mindig néhány utcával odébb parkolt le, és gyalog ment a pályára, hogy a társak ne irigyeljék; mint egyik 1924-es győztesünk, a sportlövő Halasy Gyula, akit Krúdy Gyula „Magyarország legnyugodtabb emberének” titulált; mint a kardvívó Gerevich Aladár, aki 1932-ben nyerte meg első, 1960-ban utolsó, hetedik ötkarikás aranyérmét.

Ők még tudták, mit képviselnek, az mekkora felelősséget ró rájuk, és ezt minden gesztusukkal, szavukkal, létükkel bizonyították. Példát adtak az ifjúságnak, az utódoknak, reményt és kapaszkodót a nemzetnek, üzenetet a külvilágnak: ezek vagyunk, ilyenek vagyunk.

A közös ügyet szolgálták. Tehették, mert volt még közös ügy.