Tatárjárás után – Malonyai Péter publicisztikája

Két öttusázó egy hatalmas amerikai autóval utazott, mindketten alacsony termetűek voltak, a sofőr alig látott ki a klasszikus Dodge volánja mögül, így aztán amikor a kereszteződéshez értek, megkérdezte: „Jobbról jó?”. A másik azonnal rávágta, „Jó!”, ám abban a pillanatban átrobogott előttük egy teherautó, s levitte a kocsijuk elejét. Jó fél percig ültek sértetlenül, de dermedten, amikor az utasülésről felhangzott: „Bocs!” A másik hatalmas ütéssel válaszolt, valami olyasmit morogva, hogy „Legalább ezt ne mondtad volna...”

A tanulságot aligha kell fejtegetnem, a lényeg, a történet arról jutott eszembe, hogy mostanában nagy divat: az edzők, futballisták visszatérően elnézést kérnek a drukkereiktől, ha kudarcot vallottak.
A mai futball nincs híján az álszentségnek, ám a „bocs” nálam kiveri a biztosítékot, hiszen a mentegetőzés a hívek érzelmeire hat egy olyan világban, amelyben a „Profik vagyunk!” jelszó alapján nem játszhat az érzelgősség. A szurkoló el van zárva a kedvencektől, amit csak lehet, zárnak a nyilvánosság elől a klubok, így aztán amikor minden színtiszta üzlet, nem etikus a szívre hivatkozni, csak hogy enyhítsék a szitkokat. Alapvetően azért, hogy az érdekeltek, amennyire csak lehet, elmismásolják a felelősségüket.

Ne is kelljen róla beszélniük. Az ilyesmi enyhén szólva sem férfias megoldás, tiszteletlenség nem csupán a nyilvánossággal, hanem a játékkal szemben is.

Nem leltem nyomát, mikor vált szokássá a bocs, feltehetően abban a fellengzős „nyelvújító” hullámban, amikor a partjelzőből asszisztens lett, a szertárosból kitmenedzser, a gyógytornászból fizioterapeuta, amikor a látszat, az egyszerű dolgok misztifikálása hirtelen fontossá vált nálunk, persze hogy idegen nyelven. Egyébként az angol közhely (I beg your pardon) jóval több, mint a mi bocsunk, hiszen a „beg” jelentései között a könyörgés, az esdeklés is ott van, tehát mélyebb és őszintébb megbánást sugall a mondat.

Mostanság egy-egy méretesebb kudarc után úton-útfélen elnézést kér, aki udvariasnak akar látszani a pályák környékén, legyen tetemes vereség, gyatra produkció vagy éppen kiesés az előzmény, miközben a magyar futballtörténet nagy kudarcait követően szó sem volt ilyesmiről. A szereplők inkább arra igyekeztek felelni, hogy mi okozta a blamát.

Amikor például 1924-ben a párizsi olimpián 3:0-ra kikaptunk Egyiptomtól („egyiptomi csapás”), elnézést senki sem kért, pedig a tömeg elözönlötte a pályaudvart a csapat hazaérkezésekor (lásd Sándor Pál korszakos filmjét: Régi idők focija). A tudósítás szerint ugyanakkor a meccs után „Blum Zoli magánkívül rohant az öltözőbe és csaknem megverte a csapat egyes tagjait. Ez volt a mérkőzés (...), amikor mindenki a maga gondolkodásával fogta föl a veszteséget. Az igazi hatás azonban csak másnap jelentkezett, amikor egyesek egész nap nem hagyták el szobájukat, annyira megviselte őket a váratlan csapás.”

Vagy 1938-ban, az elveszített világbajnoki döntő (Olaszország–Magyarország 4:2) után. Sárosi György dr., korának kiemelkedő klasszisa még a vonaton, úton hazafelé mondta: „A svájci csapatot diadalkapuval várták, a németek is nagyon elégedettek válogatottjuk szereplésével, és ezek után azt hiszem, mi is megérdemlünk egy kis elismerést azért a második helyért, amelyet a párisi futballvilágbajnokságon kivívtunk.” Svájc a negyeddöntőben esett ki, Németország az első fordulóban, de ezt csak a tények kedvéért, fontosabb, hogy „Gyurkának” esze ágában sincs bocsánatot kérnie, inkább büszke.

A nép nem is várta tőle, jellemző, hogy a Keleti pályaudvari fogadtatáson az emberek megéljenezték a játékosokat és kifütyülték Dietz Károly dr. szövetségi kapitányt, követelve, mondjon le. Megtette, de búcsúnyilatkozatában inkább magyarázni igyekezett a döntő elvesztését, mint magyarázkodni, mindössze odáig ment el, hogy a legjobb tudása szerint igyekezett hozzátenni a magáét a szerepléshez.

De még 1954-ben, a berni vereség (NSZK–Magyarország 3:2) után is elmaradt a bocs, pedig akkoriban a vízcsapból is az folyt, hogy a „nép országa” vagyunk. Érdemes idézni a határállomáson beszédet mondó Grosics Gyulát: „Tudtuk és éreztük, hogy idehaza népünk nagy szeretettel és aggódással figyeli küzdelmünket, és sokszor éreztük, hogy az itthoniak gondolatban velünk vannak és biztatnak minket a nehéz találkozókon. A csapat tagjai azon voltak, hogy minden mérkőzést megnyerve, győztesen térjenek haza hazájukba... Sajnos, nem így történt...”

És végül 1969, Marseille (Csehszlovákia–Magyarország 4:1), amikor a világbajnoki szereplés elúszása kiborította a bilit, ám a Göröcs „Tititől” származó, Mészöly Kálmán által a nyilvánosság elé tárt szállóigévé váló félmondaton („A mi időnk lejárt...!”) kívül nem nagyon van érzelmi szál, ez is inkább önkritikus, mint hatásvadász. Hiszen ez a folytatás: „Ha most továbbjutunk, talán még lett volna reménye egy-két »öregnek« arra, hogy ha igyekszik, talán kijut Mexikóba. Nem sikerült, s mi már búcsúzhatunk. A fiatalok ebből is levonhatják a tanulságokat.” A szakmai oldal, indoklás akkoriban természetes volt, olvassuk csak Menczel Ivánt: „Mi pedig jámboran, behúzott nyakkal fokozatosan adtuk meg magunkat. Istenem, ez a csoszogó Kvasnák hogy »elszórakozott« velünk. Esküszöm, ha valaki egy kicsit körbeszaladgálta volna, szerényebben csinálja, annyi szent.”

Maradva a múltnál, érdekes, hogy ráadásul a játékosok bocsánatkérését nem vették jó néven – egyébként sem. Amikor 1932-ben a Hungária–Kispest (3:3) mérkőzésen a partjelzőt megsértő Mándi Gyulát az első félidő végi levonuláskor kiállította a játékvezető, a beszámoló szerint „Mándi maga is azon kesergett leginkább, hogy a bíró nem elégedett meg a bocsánatkéréssel”, hanem kizárta őt a játékból. Ide tartozik, hogy „Barna Béla hibás és következetlen játékvezetése” is részes volt abban, hogy botrányos volt a meccs, ezzel együtt az a Nemzeti Sport állásfoglalása, hogy aki a bírót megsérti, aki vele szemben tiszteletlen, az hiába kér bocsánatot, a szabályszerű büntetést el kell viselnie. Arról nem beszélve, hogy a játékvezetőknek kiadott utasítások szerint „a bírónak tilos elfogadni a bocsánatkérést”.
És hogy lássuk, mennyire más volt a világ egykoron, ha úgy tetszik, fordított, 1944-ben a nézők kértek elnézést a Nemzeti Sport hasábjain a Vasas-futballistáktól, „amiért legutóbb szidalmazták őket. (...) Károlyi Tamás, Kovács Ottó és Léderer János (Kispest, Szent Imre herceg út 19.) kéri az edzőt és a játékosokat, hogy »feledjék el a közönség egy részének viselkedését«”. Még 1957-ben is hasonló volt az alapállás, amikor az örökrangadó (MTK–Ferencváros 1:0) után azt írta egy drukker, hogy a „vasárnapi hangoskodók nem tartoznak a szervezett Fradi-szurkolók közé. De miattuk is elnézést kérek Balla Gy.-től, aki szerintem ma kimagaslóan legjobb játékvezetőnk”.

Hogy mennyi volt az ilyen és ehhez hasonló közlemények között a tényleges és a kitalált, nem tudható, ám akkor még a futballistákat védték a drukkerektől, s nem a játékosok szaggatták meg a ruhájukat. Ami engem illet, egyik megoldás sem valós, tegye mindkét oldal a dolgát, hagyva az álszentséget.
Végezetül nem bírom ki, hogy ne írjam le kedvenc és leginkább tanulságos történetemet a témában, nem először teszem, de példabeszédnek is megteszi.

Az ötvenes években magyar újságíró-küldöttség utazott Kínába, ám megálltak Moszkvában, ahol a Lomonoszov egyetemen felkeresték a magyar hallgatókat. Megkérdezték tőlük, milyen a viszonyuk a testvéri országok fiataljaival, mire a párttitkár kivágta az aduászt: – Fantasztikus, jobb nem is lehetne. Éppen a múlt héten jártak nálunk a mongol diákok, és elnézést kértek a tatárjárásért.