Elment a zászlóvivő – N. Pál József publicisztikája

Szomorú lettem miatta az atlétikához fűzött szerelmem kezdetén, mégis hálás vagyok Kulcsár Gergelynek ma már. Nemigen ismerhettem a mexikói olimpia előtt – nevét igen, de hogy gerelyhajításban bronz- és ezüstérmes lett az előző két játékokon, aligha hallottam „tudatosan” még –, nem várhattam tőle sokat tehát. A nála tizenkét évvel fiatalabb Németh Miklóstól inkább reméltem „valamit”. Róla többször olvastam – a Pajtás újságban, a Képes Sportban-e, másutt-e, mindegy jó fél évszázad után –, tudtam, hogy az előző évben 87.20-szal magyar csúcsot dobott, meg hogy sokoldalú atléta lett középiskolás korára már. Hogy 11-et futott százon, hogy 700 centi fölött ugrott távolba, meg hogy – s ezen én, e három-, majd négytusa számban akkor 42-43 méternél tartó tízéves osztályelsőként igencsak tátottam a szám! – 90 fölé dobta a kislabdát az úttörőolimpián talán, tizennégy-tizenöt évesen.
Szomorú lettem miatta az atlétikához fűzött szerelmem kezdetén, mégis hálás vagyok Kulcsár Gergelynek ma már. Nemigen ismerhettem a mexikói olimpia előtt – nevét igen, de hogy gerelyhajításban bronz- és ezüstérmes lett az előző két játékokon, aligha hallottam „tudatosan” még –, nem várhattam tőle sokat tehát. A nála tizenkét évvel fiatalabb Németh Miklóstól inkább reméltem „valamit”. Róla többször olvastam – a Pajtás újságban, a Képes Sportban-e, másutt-e, mindegy jó fél évszázad után –, tudtam, hogy az előző évben 87.20-szal magyar csúcsot dobott, meg hogy sokoldalú atléta lett középiskolás korára már. Hogy 11-et futott százon, hogy 700 centi fölött ugrott távolba, meg hogy – s ezen én, e három-, majd négytusa számban akkor 42-43 méternél tartó tízéves osztályelsőként igencsak tátottam a szám! – 90 fölé dobta a kislabdát az úttörőolimpián talán, tizennégy-tizenöt évesen.

Mit tesz Isten, erre „favoritom” a csúcsánál majd' tizenkét méterrel gyengébb eredménnyel a selejtezőben kiesett (képtelen voltam mire vélni ezt), így 1968. október 16-án – életem első olimpiás versenynapján a televízió előtt – nem neki, hanem az esélytelenebbnek gondolt Kulcsár Gergelynek szurkolhattam. S a már erősen gyérülő hajú, gyermekként idős bácsinak látott versenyző csodát tett számomra, aztán le is hervasztott úgy tizenöt-húsz (?) percen belül. A negyedik sorozatban 87.06-ot dobott, nagy egyéni rekordot, harmincnégy évesen, tán az ötödik helyről került az élre, s nem is volt képes letaszítani senki onnét, a 91.98-cal világcsúcstartó (erről nyáron olvastam az újságban) Janis Lusis sem. Tőle féltettem Kulcsár elsőségét, de erősen hinni akartam, hogy mi győzünk. A szovjet versenyző – így mondták akkor, s nem tudtam, hogy lett nemzetiségű ő – az utolsó kísérletére készült, s mintha ma is látnám a jelenetet: nekifutott, már-már dobott, aztán megtorpant hirtelen. Visszasétált – nem hajtott a tévé mindenkit annyira, két perc volt egy kísérletre még –, újra futott, dobott, gerelye kilencven méterre (90.10) szállt, s én mérhetetlen csalódottságot éltem át. Istenem, ha elsőre eldobja..., azóta is eszembe jut! Az, hogy a finn Jorma Kinnunen is megelőzte Kulcsárt a következő percben (88.58), már nem is érdekelt talán, de hogy nem tudtam a nekem eredetileg váratlan bronzéremnek örülni, abban biztos vagyok. Ma már tudok persze, s tudni vélek még valamit. Az a verseny a váratlanság felhajtotta öröm mámorát s a föllobbanó remény rögtöni elveszítésének lehetőségét – mint megspórolhatatlan emberi tapasztalatot – igen rövid időbe sűrítve „tanította meg” akkor nekem, ami a sporthoz való viszonyomnak – a fellengzős magabiztosság és a vad hisztéria makacs megvetésének – hamar a része lett. Másnap Zsivótzky Gyula várt – és bejött! – kalapácsvető-diadala kisimította a lelkemet.

Neki – Zsivótzkynak – sikerült álmát két ezüst után olimpiai aranyra váltania, s ikonként élt közöttünk ezután. Ő nagyon áhította e sikert, s mindent megtett érte, ez tudható, hogy Kulcsár Gergely gondolt-e mint reális lehetőségre reá, titok marad, s ennek így is kell lennie. A tokiói döntőn – a finn Pauli Nevala 32 centivel dobta túl –, s aztán Mexikóban megcsillant az esély, mondta később, meg hogy jó lett volna nyerni, de hát – tette hozzá bölcsen – nála jobb, nagyobbat hajítani képes versenyzők előzték meg, így igazi hiányérzete nem lehet. Nem lett ötkarikás bajnok, nem élt fényben, ám hiszem, ez nem különösebben zavarhatta őt. Nyugodt embernek tetszik az általam látott felvételeken, kimérten, megfontoltan, de pontosan beszél, saját és versenytársai dobásainak hosszára is jól emlékezik, s a humor, a csipetnyi önirónia sem volt idegen tőle bizonyára. Akadt, hogy szerencséje volt – Rómában például, midőn a harmadik sorozat után nagy eső kerekedett, és senki sem tudott az addigi eredményén javítani már, így lett bronzérmes váratlanul –, máskor e szerencséből visszavett a sors valamennyit (Tokióban és Mexikóban). Amit elért, inkább szorgalmának s nem tehetségének köszönheti, mondta, s végül is, három egymást követő olimpián egyéni atlétikai számban végzett a dobogón, amit rajta kívül magyarként csak Zsivótzky Gyula tudott megtenni, vele egy időben, teszem hozzá.

A sportág hazai fénykorának – mondhatni: világszínvonalának – stabil („lehetett bízni benne”) alakjaként emlékezhetünk reá. Három olimpiai érmén kívül szerzett két Európa-bajnoki bronzot ('58,'66), nyert universiadét ('61), győzött az Európa–Amerika válogatott viadalon ('67), tizenkétszer volt magyar bajnok egyéniben, ő dobott nálunk először 80 méter fölött ('63), s – ami gerelyhajításban igen ritka – tán egyetlen versenyen sem hasalt el nagyon. A Trianon után megmaradt haza széléről, a Nyírségből került Vácra, majd Budapestre, amikor – mai szemmel későn, tizenhét évesen – 1951-ben edzeni kezdett, majd' az egész ország „atletizált”. Korjellemző, hogy első sikerét kézigránát-hajításban a Falusi Szpartakiádok országos döntőjében érte el, '52-ben (e militáns szert 75 méterre dobta), s '55-től '72-ig, harmincnyolc éves koráig volt válogatott. Ez a jó két évtized e sportág honi históriája tündöklésének, majd – 1968–69 után – gyors hanyatlásának ideje lett.

Gondoljuk meg: Mexikóban két aranyat (Németh Angéla, Zsivótzky Gyula), egy ezüstöt (Kiss Antal), négy bronzot (Kontsek Jolán, Kovács Annamária, Lovász Lázár, Kulcsár Gergely), s negyvenhárom (!) olimpiai pontot szerzett a magyar atlétika összesen, soha ennyit addig s azután, soha húsz alatt – Róma kivételével – 1948–68 között, s e tüneményes 43-ból München idejére ('72) három ötödik s két hatodik hellyel nyolc pont maradt. Mi történhetett néhány esztendő alatt, nincs tér kifejteni, tény, hogy Németh Miklós szenzációs montreali versenye – világcsúccsal (94.58) lett ötkarikás bajnok – kivételével (soha másutt nem állt dobogón világversenyen) gerelyhajításban nemhogy érmet, pontot sem tudtunk szerezni azóta a játékokon. S Németh ('76), Kiss Balázs ('96), Pars Krisztián (2012) aranyán, Kővágó Zoltán (2004) ezüstjén s Márton Anita bronzán (2016) kívül érmet más számokban sem!

Kulcsár Gergely munkás kedvvel, az atlétika tevékeny szakembereként, de a lehetőségek, a készenlét, a tömegesebb alázat fogyását is látva, csüggedve is nézte ezt alighanem. Németh Miklós diadalában való szerepéről – ő volt a trénere Montreal idején – szerényen, mértéktartóan szólt („nemigen kellett Miklósnak edző ekkor már, legföljebb értő partner, akivel szót válthatott”), a magyar atlétika dobó szakága vezetőjeként mindent megtett, amit megtehetett, ám a moszkvai kudarcot követően – mind a címvédő Németh, mind a néhány hónappal korábban bődületes világcsúcsot (96.72) dobó Paragi Ferenc „leégett” lényegében – nem volt maradása. Kuvait válogatottjának vezetője lett jó évtizedig, egy tanítványa az Ázsia-bajnokság második helyéig ért, s pályája e szakaszáról, mint élete harmonikus esztendeiről beszélt. Majd nyugdíjba ment, ám sportága aktív részese maradt tovább, a televíziót nézte szívesen, közben megszállottan tarokkozott barátaival, imádott főzni (harminc szakácskönyvem van, mondta egyszer), s szeretetben élt feleségével több mint ötven éven át.

Csak pályafutása vége felé láttam inkább, de emlékeim szerint csodálva néztem őt. Mintha az atlétika „emberszabású”, a mértéket még ismerő idejének egyik utolsó lovagja lett volna valamiképp. Nyolcvanegy-két kilót nyomott, az utóbbi évtizedek dobói sokkal „erősebbnek” tűnnek nála már. S ami nagyon meggondolkodtató: legjobb eredményeit szinte mindig a legfontosabb alkalmakkor – Tokióban és Mexikóban például! – érte el, a megbízhatóság, az aránytudat mintaképeként, ahogy kiváló versenyzőnek tennie illik. S valószínűleg nagyon szerették, becsülték: a magyar csapat zászlaját három alkalommal ('64,'68,'72) vitte az olimpiai megnyitón. Ez is világcsúcs lehet!

Most elment, élete 87. évében csendesen, jó három hónappal a nagy ellenfél, Janis Lusis után. Ha találkoznak, megkérdezheti tőle: mondd, barátom, miért nem dobtad el elsőre ott, Mexikóban?

Béke legyen vele!