Háda József Fradi-kapus és a római olimpia futóhőse Etiópiában barátkozott össze

Rendkívül érdekes levelet ismertetett a Sportélet című folyóirat 1966 szeptemberében. Az üzenet Etiópiából érkezett, egy messzire sodródott sportembertől, Háda Józseftől (1911–1994), a Ferencváros korábbi 16-szoros válogatott kapusától. A hosszú irományban nem sok szó esik a magyar edző afrikai életéről, annál több különleges sporttársáról, az akkor már világszerte népszerűségnek örvendő, a nemzetközi atlétikai élet különc figurájának számító Abebe Bikiláról. Az 1960-as római olimpia emblematikus pillanata – mit pillanata, 2 órája, 15 perce, 16 másodperce és 2 tizedmásodperce! – volt az etióp atléta maratoni mezítlábas futása, amellyel nemcsak aranyérmet nyert és világcsúcsot döntött, hanem megalapozta későbbi kultuszát is. A megkülönböztetett figyelemmel várt, a nagy meleg miatt kora este kezdett, éjszakába nyúló verseny sajátos hangulatát őrzik a mai szemmel is lenyűgöző korabeli filmfelvételek, a magyar sportirodalomban pedig más szövegemlékek mellett Kéri László, Peterdi Pál és Szebenyi Sándor Ez történt Rómában című könyve.

„Aztán, hogy Rómára ráborul a csillagdolmányos éjszaka, lehull az olimpia utolsó estéje, hatvankilenc futó tuszkolódik a Capitoliumon, százharmincnyolc vékony lábon, inas lábon gördül el a marathoni futás mezőnye. Csodálatos útvonal. Minden köve a történelem egy-egy darabkája. Elfutnak a Via Appia műemlékei között, Spartacus útján, a kőkoporsók s a diadalívek alatt végigmérik az ókori világ csodáját, amelynek neve már akkor is úgy hangzott: Roma. Káprázatos diadalmenet. Ave Athletica... Bámulóid köszöntik legigénytelenebb, legaszkétább híveidet, a marathoni futókat. Fáklyás katonák állnak sorfalat a Via Appia Antiqua két oldalán, akantusz-leveles oszlopfőkön csillan rőt fényük. S beljebb, ahol már a huszadik század vörös és kék fáklyái, a neonok világítanak, hullámzik a sokaság. Ellepi az utakat, a versengők elé lép, motoros bersaglierik törnek utat lépésről lépésre s a futók mögött aztán újra összecsap a kíváncsiságnak s a sport szeretetének tengere. Constantin diadalívénél százezrek. A megafon részidőket harsog, tájékoztat s amikor húsz kilométer után először mond be egy különös nevet, akkor mindenki lapozgatni kezd, csupa papírsuhogás a tér.”

Lapozgassunk mi is, vegyünk elő egy másik kulcsforrást, a helyszíni újságírói tapasztalatokat rögzítő Római riportot Lukács László és Szepesi György tollából...

„Mi a célnál álltunk, a langyos római éjszakában, a reflektorok fényében úszó Constantin diadalív alatt. A hangszórókon percenként érkeztek a hírek olaszul, franciául, angolul és németül a legendás verseny állásáról. A marokkói Rhadi neve bukkant fel sokszor, azután 25 kilométernél elhangzott a szovjet Popov neve is, s a tömegen moraj futott át. A szovjet futónak nagy tekintélye volt. Eddig a világon ő futotta a leggyorsabb maratont. Azután felbukkant egy harmadik, eddig még sosem hallott, furcsa név, Bikila Abebe. Gyors tanácskozás az újságíró kollégákkal. Többnyire ajkbiggyesztve beszéltek arról, hogy egy tapasztalatlan abesszin futóról van szó, aki huszonnyolc éves, a császár testőrségében szolgál, és életében most fut másodszor végig maratoni távot. Méghozzá – mondják a bennfentesek – mezítláb csattog végig a Via Appián. Csakhamar vissza fog esni. Ez volt az általános vélemény.”

Nem esett vissza. A fiú, aki az etiópiai Jato nevű faluban, éppen az 1932-es Los Angeles-i olimpia maratoni versenyének napján született, és aki élete első 42 kilométeres versenyén két hónappal az 1960-as római játékok előtt indult el Addisz-Abebában, az olasz fővárosban a legnagyobb futócsillagokat leelőzve cappogott be mezítláb a fáklyákkal megvilágított célegyenesbe. Mondják, a verseny előtt próbálgatta ugyan a felkínált cipőket, de egyiket sem érezte igazán a lábára illőnek, ezért úgy döntött, mezítláb fut, ahogyan odahaza megszokta. Mint az Ország-Világ 1961-es leírásából megtudjuk, már gyermekkora óta.

„Bikila elmondta, hogy apja pásztor volt. S mint gyerek, naponta vitte neki az ebédet, mezítláb rohant az étellel, dombra fel, dombról le, hogy idejében érkezzék. A szegénység és a szükség tanította meg futni. Futás közben most sem tűr cipőt a lábán, pedig már nem szegény pásztorgyerek, nem közkatona, hanem hadnagy, olimpiai győzelméért villát, autót kapott a négustól. De nem erre a legbüszkébb, hanem arra, hogy amikor hazaérkezett, egy hatalmas hím oroszlán – a diadalmas férfierő jelképe – haladt előtte a diadalmenetben. S hogy győzelme után húsz nappal fia született.”

De hogyan került kapcsolatba a magyar labdarúgás hőskorának legendás alakjával? Egyáltalán, miként vetette az élet Háda Józsefet Etiópiába? A történetet maga a korábbi ferencvárosi kapus mesélte el Várkonyi Sándornak, a Népsport újságírójának, miután huszonnyolc év után, hosszú angliai időszakot követően 1985-ben hazajött Magyarországra.

„Előtte Szudánban dolgoztam, a szudáni válogatottat készítettem fel. Egyszer ott játszottak az etiópiaiak és hívtak, jöjjek hozzájuk. Mentem szívesen, ugyanis a szudáni klímát elég nehezen bírtam. Etiópiában a császári testőrség csapatának edzéseit irányítottam. Hogy Hailé Szelasszié császár szerette-e a sportot? Nem mondhatnám, hogy mindig kint ült a lelátón, de alkalmanként megjelent mérkőzésen is. Támogatta a sportot és értékelte a komolyabb eredményeket. Testőre, Bikila olimpiai futóbajnok sokszor tréningezett velünk is. Aztán 1961-ben az első forradalom után a testőrséget menesztették, nem maradt hát csapatom, sem szerződésem. Az edzősködéssel felhagytam, és csináltam egy kis nyomdát. Ez a mai napig is üzemel. A hetvenes évek végén áttelepültem Angliába, ahol nyomdagépek exportjával foglalkoztam.”

Ami az 1966-os levelet illeti, Háda a Sportélet olvasóival először Bikila családi helyzetéről oszt meg néhány részletet. Például azt, hogy feleséget helyi szokás szerint anyja választott neki, a házasság mégis harmonikusnak és gyümölcsözőnek bizonyult, a párnak azóta két fiú- és egy lánygyermeke született. Itt aztán rátér a szakmai kérdésekre.

„Abebe hetenként háromszor edz: egy órát gimnasztikázik, egy órát pályán dolgozik, egy órát pedig az országúton fut. Kiegészítésképpen teniszezik, kosárlabdázik és röplabdázik. Edzéseit a régen itt élő svéd Onni Niskanen irányítja. Lehet, hogy Abebe edzésmunkája talán kevésnek tűnik. Neki azonban elég. Vegyék persze azt is figyelembe, hogy Ethiópia magas fennsíkon fekszik, körülbelül olyan magasan a tenger szintje felett, mint Mexico City. Ilyen magasságban pedig a látszólag kevés is sok lehet. Nekem egyébként az a véleményem, hogy Ethiópiában több Abebéhez hasonló futót is lehetne találni. Csak jobban szét kellene nézni ebben a miénknél tízszer nagyobb országban. Itt ugyanis mindennapos eset, hozzátartozik az élethez, hogy például a juhászok, akik szinte kizárólag csak juhtejen és sajton élnek, 30–40 kilométert is könnyedén lefutnak, hogy időnként ivóvízhez jussanak.”

A futóbajnok bizalmasaként megosztott Bikila-történet kibontása után az etiópiai magyar levélíró így zárta sorait: „A Sportéleten keresztül is üdvözlöm sportbarátaimat, elsősorban a fradistákat.”