Asztalitenisz: Sokszor kamikazejátéknak tűnik, amit csinálok – Majoros Bence

– Majoros Bence a századik tokiói kvótásunk. Megszokta már?
– Még ízlelgetem. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült kvalifikálni magam az olimpiára, de természetesen ugyanígy éreznék, ha a kilencvenkilencedik vagy a százegyedik lenne az enyém, ez a szép kerek szám legfeljebb a lényeget kiegészítő bónusz.

– Abban bizonyára egyetértünk, hogy meglepetés a dohai eredménye, a kérdés az, hogy ez csak kívülről nézve van így, vagy önmaga várakozásait is felülmúlta?
– Egyértelműen az utóbbi. Nem volt, nem is lehetett elvárás, hogy már most kvótás legyek. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy az áprilisi európai selejtezőről vagy inkább utána a világranglistáról kiharcolhatom az olimpiai részvételt, erre azonban én sem számítottam. Éppen ezért is vagyok büszke, mert magam harcoltam meg érte, s nem a világranglistáról jutottam be, köszönhetően esetleg annak, hogy nekem kedvezően alakult a ranglistapontok számítása. Így még édesebb a váratlan siker.

– Soha rosszabb meglepetést. Mi volt a nagy menetelése kulcsa?
– Talán az, hogy végig összeszedett, koncentrált voltam, a mentális erőm sokat segített.

– Muskó Péter szövetségi kapitány is ez utóbbit emelte ki. Ez a legnagyobb erőssége?
– Szerintem igen. Lehet, hogy kívülről sokszor kamikazejátéknak tűnik, amit csinálok, de az, hogy fejben abszolút ott vagyok az asztalnál, az esetek többségében átsegít a nehéz pillanatokon.

– Dohában volt ilyen?
– Hogyne lett volna! Amikor az elődöntőben a román Ovidiu Ionescu 3:1-re vezetett, biztos, hogy nem sokan fogadtak volna a győzelmemre, de erős voltam, nem adtam fel, és fordítottam. Ha már a szerencse mellém szegődött azzal, hogy az ágamról visszalépett a fehérorosz Vlagyimir Szamszonov, s helyette egy fordulóval korábban a török Abdullah Yigenler ellen játszhattam, nem akartam elszalasztani az esélyt. Vallom, hogy élni kell az élettől felkínált lehetőséggel, most is ez történt.

– A belga Florent Lambiet elleni, mindent eldöntő összecsapáson rendkívül magabiztosnak tűnt. Belül miként élte meg, hogy a tokiói kvóta a tét?
– Attól a pillanattól kezdve, hogy előző nap megnyertem az elődöntőt, csak erre az összecsapásra koncentráltam. Jöttek a gratuláló üzenetek, de a családomon kívül senkivel sem beszéltem, igyekeztem minden külső tényezőt kizárni. Ne úgy gondolja, hogy egész éjszaka azt mantráztam, „jaj, csak meglegyen a kvóta”. Nem. Azt, hogy mi volt az összecsapás tétje, eltettem valahová hátulra az agyamban, ehelyett próbáltam mentálisan is tökéletesen felkészülni a párharcra. Lambiet két éve a csapattársam Franciaországban, ismerjük egymást, pontosan tudtam, mit kell játszanom, a lényeg az volt, hogy ezt az asztalnál is megvalósítsam. A felesleges stressz helyett az előre átgondolt taktikához tartottam magam, ami meghozta az eredményét.

– Január közepén, amikor sérülten próbálta összeszedni magát, nagyon távolinak tűnhetett Tokió…
– Azért a látóhatár végén mégiscsak ott volt. Való igaz, januárban és februárban nehéz időszakot éltem át, nem volt olyan hét, amelyet egészségesen végigedzhettem volna. Illés Ágnes gyógytornász sokat tett azért, hogy újra összerakjam magam, a mozgásomat, a játékomat, amiért hálával tartozom neki. Pláne, hogy a selejtezőt megelőző hetekben két dohai tornán is szerepeltem, s mivel az ottani eredmények nem sok jót ígértek, igencsak frusztrált voltam, de szerencsére tartottuk a kapcsolatot a gyógytornásszal, aki a távolból is rengeteget segített.

– Mi lesz a következő hetek programja? Mostantól nincs megállás Tokióig?
– Ezt most még nem tudom megmondani, hiszen az, hogy kvótás lettem, új helyzetet teremtett, erre nem készülhettem. Az biztos, hogy március végén Franciaországban leszek, ahol bajnoki mérkőzések várnak rám, de az még kérdés, hogy azt követően miként alakul a felkészülésem.

– Mit gondol, a Chartres TT-nél miként fogadják?
– Biztos vagyok benne, hogy nagy szeretettel. Remekül érzem ott magam, ezért is állapodtunk meg nemrégiben az újabb kétéves hosszabbításban. Azt gondolom, sokat fejlődtem náluk, köszönettel tartozom nekik is, nélkülük nem sikerülhetett volna, de ugyanez igaz a hazai szövetségre, amely mindig támogatott, a válogatott csapattársaimra és edzőkre, élükön Muskó Péter szövetségi kapitánnyal és persze Csekő Sándorra, aki anno Nyírbátorban meglátta bennem a tehetséget, és esélyt adott, hogy kibontakozzon. De mindenekelőtt a családom tagjainak tartozom hálával, sosincsenek irreális elvárásaik velem szemben, és mindig büszkék arra, amit elérek.

– A kvóta megszerzése után a családtagokkal beszélt először?
– Természetesen. Azonnal szerettem volna megosztani velük a boldogságomat.