Asztalitenisz-vb: még Kína dominál, de a világ megtanult pingpongozni

Valójában sport-e az asztalitenisz?

Ezt a mai szemmel nézve furcsa, mi több, megmosolyogtató kérdést vetette fel a sportlapban 87 évvel ezelőtt, 1936. március 13-án megjelenő írás, amelynek szerzője a hivatalos fórumok kétkedéseit sutba vágva az igen mellett tette le a voksát, s ha ő ezt nem is élhette meg, mi már tudjuk, az utolsó mondatban megfogalmazott jövendölése tökéletesen betalált. Nézzük, miként fogalmazott.

„Ma megkezdődtek Prágában a tizedik asztali-tennisz világbajnoki küzdelmek. Az asztali-tennisz, vagy népszerű nevén a ping-pong furcsa sportág. Évek óta küzd elismertetéséért, de eddig még nem sikerült. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság mereven elzárkózott attól, hogy felvegye az olimpiász műsorába. És bár népszerűsége évről-évre növekszik, és már 10 világbajnokságot bonyolítottak le, még mindig vitatkoznak arról: sport-e az asztali-tennisz? A hivatalos sportfórumok nemmel válaszolnak. Meg vagyunk azonban győződve arról, hogy ez a közkedvelt és mindenki számára hozzáférhető sportágazat előbb-utóbb kiküzdi elismertetését.”

Az első bumm: magyar stílusteremtés

Nos, a kor alkalmi Nostradamusa e tekintetben pontosan látta a jövőt, más kérdés, hogy az „asztali-tennisz” elfogadtatása nem ment egyik napról a másikra. Mondjuk, nem is csoda, hiszen a kezdetekben amolyan úri passziónak tűnt, hosszú nadrágos, fehér inges, pulóveres ifjak kezdtek el játszani a 20. század első éveiben Angliában – 1902-ben alakult meg az első „Ping-Pong Egyesület” –, majd az új divat lassan beszivárgott Közép-Európába, elsősorban Németországban, Csehszlovákiában, Ausztriában és persze Magyarországon terjedt el. Az említett országok, kiegészülve a svédekkel, a dánokkal, a walesiekkel és az indiaiakkal, 1926-ban megalapították a nemzetközi szövetséget, s kiírták az első világbajnokságot – már amennyire egy hét ország részvételével zajló eseményt ildomos annak nevezni.

A 21. századi felfogás alapján furcsának tűnő külsőségek ellenére ne vegyük el a kor legnagyobbjaitól, hogy valamiben jobbak voltak másoknál, már csak azért se, mert a II. világháború előtti időszak egyértelműen a magyarok fölényének jegyében telt. Bár az akkori elvárások még mások voltak, zsenik álltak az asztal mellett, mint például a 22-szeres világbajnok Barna Viktor – ennyi elsőséggel gyaníthatóan nemcsak a sportágon belül, hanem a sport világában en bloc egyedülálló a teljesítménye, de mivel több olyan vb-t is rendeztek, amelyen mind az öt számot a mieink nyerték meg, rajta kívül is voltak idehaza szép számmal klasszisok.

A sportág, ha nem is rohamléptekkel, de egyre szélesebb körben vált ismerté világszerte, ennek első jeleként 1939-ben először volt Európán kívüli rendezője a világbajnokságnak, Kairóban gyűlt össze mezőny. Ez volt az első olyan vb, amelyen nem szereztünk érmet, igaz, objektív okokból: az Egyesült Államok és Ausztria mellett a háború felé sodródó Magyarország sem nevezett. Miután a világégést követően újra beindult a sportélet, kiderült, az addig domináló nemzetek szerepe nem változott, azaz továbbra is a magyarok, a csehszlovákok, a románok és az angolok uralták a világbajnokságokat.
Az asztalitenisz irányvonalát alapjaiban befolyásoló első meghatározó eseményre 1952-ig kellett várni, amikor is több szempontból történelmi vb-t rendeztek: egyrészt az indiai Bombay révén Ázsia is csatlakozott a rendező földrészekhez, másfelől pedig a 23 nevező ország között először jelent meg Japán.

A második bumm: távol-keleti forradalom

A japánok olyan újítással lepték meg a mezőnyt, amire senki sem számított: az ütőkre vastag szivacsborítást ragasztottak. Az újítás óriási vitákat kavart, sokan egyenesen a szabályok sárba tiprásáról beszéltek, s bár akadtak, akik az innovációhoz megengedőbben viszonyultak, tény, az európaiak nem nagyon tudtak mit kezdeni az új helyzettel. A technikai újítás mellett a japánok ráadásul a fizikai felkészítésben is nagyot léptek előre, az asztaliteniszezőik sportos, atletikus kinézete egyik napról a másikra zárójelbe tette a pingpongozókról addig kialakult inkább elegáns, úri/úrhölgyi megjelenést. A megszerezhető hét aranyból négyet haza is vittek a japánok, s ezzel – amit akkor valószínűleg még senki sem sejtett – új világ kezdődött.

Kína és vele a kicsit furcsa, evőpálcikák használatára emlékeztető tollszárfogás 1953-ban jelent meg a vb-n, hat évvel később pedig Zsung Kuo-tuan már az első aranyérmet is megszerezte országának – nem mellesleg ezzel minden sportágat beleértve ő lett Kína történetének első világbajnoka.

A szivacsos ütőborítást ugyan idővel mindenki átvette, s Európában is egyre nagyobb hangsúlyt kapott az erőnlét és a gyorsaság fejlesztése, ám az ázsiaiak, azon belül is egyre inkább a kínaiak, kezdtek elhúzni a mezőnytől: 1963-ban Prágában fordult elő először, hogy kizárólag ázsiai, négy japán és három kínai aranyérem született, két évvel később ezt a különmeccset már Kína nyerte meg 5–2-re.

A hetvenes években, az új érában először akadt a férfiaknál két európai ország, amely képes volt felvenni a versenyt az ázsiaiakkal: a svédek mellett természetesen a mieinkről van szó, míg a magyar hölgyek jó ideje inkább már „csak” a kontinensen domináltak. Akár tudatosan, akár ösztönből, de tény, Berczik Zoltán rájött, miben rejlik az ázsiaiak ereje, s talált olyan játékosokat, akikkel le is győzhette őket. Elsősorban a Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor trióra épített: amellett, hogy sokszor kíméletlenül kemény edzéseket vezényelve tökéletes fizikai állapotba hozta őket, technikailag is mindent tudott a társaság.

A harmadik bumm: kínai kiárusítás

Az 1979-es phenjani, világraszóló csapatsiker után – azon a vb-n az addigi rekordot jelentő 63 ország indult – volt még némi kifutása a csapatnak, de miközben a svédek képesek voltak újabb zseniális generációval kirukkolni, nekünk ez nem sikerült. Női vonalon – különösen a nyolcvanas évek közepétől – Bátorfi Csilla berobbanásával európai szinten még jöttek az eredmények, a férfiaknál viszont az aranycsapat után, legalábbis a ő szintjükhöz képest, óriási űr támadt. Közben a kilencvenes évek végére Európában egyre népszerűbbé vált a sportág, s egy-két játékos révén olyan nemzetek jelentek meg az elitben, amelyek korábban kevés vizet zavartak, mint például a belgák és az osztrákok, valamint a keleti tömb széthullásával megjelenő új országok – Fehéroroszország, Horvátország – is feltűntek a legjobbak között. Eközben a volt szocialista országok nagyobb részének, így Magyarországnak is új helyzettel kellett megbirkóznia: a határok megnyíltak, a világ kitárult a fiatalok előtt, egyre kevésbé vonzotta őket a pingpongterem, a kemény edzés, s az eredmények visszaesése miatt a példaképek száma is drasztikusan csökkent. Az érintett országok asztaliteniszsportja anyagi lehetőségeit tekintve a lét és nemlét határán egyensúlyozott, mégpedig a legrosszabb pillanatban: az egyre inkább piaci alapon gondolkozó kínaiak rájöttek, olyan kincsen ülnek, amit érdemes pénzzé tenni. A topjátékosaikat természetesen megtartották, de a náluk második, harmadik vonalba tartozókat – akik máshol simán a legjobbak lehettek – elkezdték „kiárusítani”.

A honosítás elsősorban Európa jobb anyagi helyzetben lévő országaiban lett népszerű, így aztán a korábban a futottak még kategóriába tartozó nemzetek – például a spanyolok, az olaszok, a törökök, a luxemburgiak – nemcsak hogy felkerültek a sportág térképére, egyik pillanatról a másikra meghatározóvá váltak. Sőt Ausztráliába, az Egyesült Államokba vagy éppen Dél-Amerikába is jutott minőségi kínai asztaliteniszező, miközben a szerényebb lehetőségűek, köztük Magyarország, még nagyobb hátrányba kerültek.

A negyedik bumm: az ITTF kegyeltjei

A 21. század elején a nemzetközi szövetség vezérkarát egyre inkább feszélyezte, hogy – legalábbis ami az eredményeket illeti – a sportág továbbra is kétkontinenses, Ázsián és Európán kívül még mindig óriási fehér foltok látszódtak az asztalitenisz képzeletbeli világtérképén. A megoldást egy nagyszabású felzárkóztató programban látták, tehetségesnek tűnő fiatal dél-amerikai, indiai és afrikai játékosokat emeltek ki, Európába költöztették s az itt dolgozó szakemberekre bízták őket. Ha nem is egyik napról a másikra, de bejött az elképzelés: ma már ott tartunk, hogy brazil, Puerto Ricó-i, nigériai, indiai asztaliteniszezőket találunk a legjobbak között, akik ráadásul a nemzetközi szövetség kegyeltjeiként számos versenyen a kiemelésnél és a sorsolásnál előnyt élveznek, sőt nemegyszer elvtelenül és – ne szépítsük – pofátlanul támogatják őket.

A hatás már most egyértelműen érezhető, mert ugyan összességében továbbra is Kína dominál, de az ITTF-kedvenc játékosok farvizén a környezetükben egyre több minőségi asztaliteniszező jelenik meg, s hasonló a helyzet ott is, ahol korábban kínaiakat honosítottak.

Ki emlékszik már azokra az időkre, amikor legfeljebb tucatnyi ország vett részt a világbajnokságon, a világranglista élmezőnyébe pedig mindig ugyanaz a néhány európai nemzet adott játékost? A 2019-es budapesti vb-n 143 ország indult, az aktuális világranglistán pedig a férfiaknál három kontinens tíz, a nőknél ugyancsak három földrész kilenc országa ad asztaliteniszezőt a top 20-ba.

S hogy hol vagyunk mi, magyarok? Világbajnoki érmet legutóbb 1995-ben nyertünk, a Bátorfi Csilla, Tóth Krisztina páros a tiencsini vb-n szerzett bronzot, jelenlegi első számú férfi játékosunk, Majoros Bence 86., rajta kívül nincs is top 100-asunk, a nőknél viszont ketten is beférnek a százba, Póta Georgina 78., Madarász Dóra 87. – ami a mai viszonyok közepette nem is rossz eredmény.

A sportág száz évvel ezelőtti tanítómesterei már jó ideje újra az iskolapadban ülnek...