Idolok közt – Szűcs Miklós jegyzete

Alig vártam már, hogy kedd délután legyen, s beléphessek a szentélybe. Az asztalitenisz alapjaival ismerkedő kissrácként mindig izgalommal töltött el, amikor a Budapesti Spartacus Szentkirályi utcában lévő termében hetente egyszer edzhettem, pláne, hogy olyankor a szomszédos asztalnál játszottak a nagyok, a világbajnokok, Klampár Tibor és Jónyer István. Arról álmodtam, egyszer én is olyan leszek, mint ők, s ugyan viszonylag gyorsan kiderült, ebből semmi sem lesz, a rajongásom később is megmaradt. Az 1979-es phenjani világbajnoki döntőt hajnalban, még az iskola előtt hallgattam végig a rádióban Vass István Zoltán tolmácsolásában, s amikor éppen arról beszélt, Jónyer megint micsoda „kiflit” ütött, a bennfentesek nyugalmával mosolyogtam: ugyan kérem, én ezt a saját szememmel láttam a Szentkirályiban.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen már több mint harminc éve személyesen is ismerem Jónyer Istvánt, így hát elhihetik, a kép, ami rajongó kisgyerekként kialakult bennem, szó szerint igaz volt. Beszélgetéseink során számtalan olyan sztorit, tényt, érdekességet, titkot tudtam meg tőle pályafutásáról, életéről, ami alapján számomra egy pillanatig sem lehet kérdés, hogy a nemzet sportolói jobban nem is dönthettek volna, amikor az elhunyt Monspart Sarolta helyére a négyszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok Jónyer Istvánt választották be maguk közé. Félreértés ne essék, a többi szóba jöhető jelölt ugyanígy megérdemelte volna, miként Jónyer sem első nekifutásra került be az elit társaságba, saját számításai szerint is ez volt az ötödik esélye. Mivel pályafutása során hét világbajnoki döntőből négyet megnyert, mondhatni, ezt a címet nehezebb volt megszereznie, mint vb-t nyerni – hiába, a magyar sport ennyire gazdag legendákban.

Miután megtudta a hírt, ömlött belőle szó, előkerültek a régmúlt idők emlékei, a miskolci évek, az edzők, a játékostársak, mindazok, akik sokat tettek hozzá, hogy Jónyer Istvánból végül az lett, aki: egy szinte hibapont nélküli karriert befutó zseni, akinek kivételes tehetsége mellett a szorgalma, a kitartása és a csibészsége is megvolt ahhoz, hogy a csúcsra érjen. De a legtöbbet talán az árulta el róla, amikor arról beszélt, mit jelent neki, hogy egyik példaképével, Balczó Andrással végre egy „csapatba” került, s hogy mindig is mennyire tisztelte és tiszteli a mai napig az amúgy nála hat évvel fiatalabb Hargitay Andrást.
Hajlamosak vagyunk hinni, hogy gyerekkori idoljaink mindenekfelett állnak. Persze így is van, de aztán kiderül, bizonyos tekintetben ők éppen ugyanolyanok, mint mi, nekik is vannak bálványaik – akik között immár ugyanolyan Nemzet Sportolója is akad, mint ő maga.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!