Asztalitenisz: megszűnik a 25-szörös BEK-győztes Statisztika!

– Tényleg vége? Teljesen eltűnik a Statisztika?
– Igen. Nincs értelme, hogy ezt így, ilyen körülmények között tovább csináljuk. Elég volt – felelte a Nemzeti Sport kérdésére Ormai László, a Statisztika PSC klubvezetője.

– Mintha sértettséget éreznék a szavaiból. Mi vezetett idáig?
– Ez nem sértettség, inkább csalódottság a kampány miatt, amely évek óta velünk szemben zajlik. Nem tudjuk hová tenni, nem értjük, hogy a sportág és a magyar asztaliteniszt irányító szövetség miért ilyen ellenséges velünk, miközben ahogy az elmúlt évtizedekben, mi most is csak tesszük a dolgunkat. Nem a magunk javára, nem a személyes célokért, hanem a magyar női asztaliteniszért.

350 TRÓFEÁT ŐRIZNEK A MARCZIBÁNYI TÉREN

– Ez így meglehetősen általános, beszéljünk konkrétumokról. Nem látja túl sötéten a helyzetet? Miből gondolja, hogy ennyire ellenségesek a Statisztikával?
– A tapasztalataim alapján. Nézze, maholnap nyolcvannyolc éves leszek, szerénytelenség nélkül állíthatom, nagyon sok mindent elértem ebben a sportágban, szóval elhiheti, nem a személyes ambíciók vezetnek, amikor szót emelek valamiért vagy valami ellen, és gyakran megteszem.

– Lehet, hogy nem elég diplomatikus?
– Ezt nem tőlem kellene megkérdezni. Az biztos, hogy amikor a szövetség jelenlegi elnökét, Nátrán Rolandot megválasztották a sportág első emberének, az első beszélgetésünk nem sikerült igazán barátságosra. Talán ezért is van, hogy az elmúlt hét évben az elnök nem sokszor jött el a Marczibányi téri csarnokba, összesen pedig ha ötször beszéltünk. Pedig talán érdemes lenne időnként azt is meghallgatni, hogy mi itt a Statisztikánál hogyan látjuk a sportág jelenlegi helyzetét.

– Mégis, hogyan látják? Női válogatottunk alig több mint egy hónapja, igaz, a 44 éves Fazekas Mária visszahozásával szenzációs sikert ért el, a sportág történetében először kvalifikálta magát az olimpiára. Azért ez jó hír, nem?
– Természetesen az, mi is nagyon örültünk ennek az eredménynek, de közben arról sem szabadna elfeledkezni, hogy az utánpótlás szintjén már korántsem ennyire fényes a helyzet. A női Extraligában és az NB I-ben játszók nagyobb része a Statisztikából indult, most pedig éppen tizennégy fiatalt nevelünk, kilenc valamelyik korosztályos válogatott tagja. Bármennyire is nem tetszik ez sokaknak, s bármennyire nem akarják elismerni, nélkülünk továbbra sincs magyar női asztalitenisz. Ez nem csak egy klub, ez a huszonötszörös BEK- és BL-győztes, negyvenszeres felnőtt magyar bajnok Statisztika. Ha valaki venné a fáradságot és megszámolná, hány kupát őrzünk a csarnokunkban, meg sem állna úgy háromszázötvenig. Ehhez képest most is ugyanaz a lemez, mint évtizedek óta, sokan úgy vélik, a klub nem érdemel akkora támogatást, mint amekkorát kap.

– Milyen összegről van szó?
– Az eredményeinkhez képest nevetségesen kevésről. A szövetség három és fél évvel ezelőtt 15 millió forintot osztott szét a klubok között, amiből mi az eredményeink alapján 6.5 milliót kaptunk, ez a pontverseny alapján járt, megdolgoztunk érte. Mostanra viszont úgy változott a helyzet, hogy már jóval többet, 25 milliót osztanak szét, ám nekünk csak a korábbinak kevesebb mint a fele, 2.9 millió jut, vagyis a szövetség ennyit tesz hozzá az éves mintegy 42 milliós költségvetésünkhöz, miközben az eredményeink nem lettek rosszabbak, sőt.

A MEGSPÓROLT PÉNZT ÉLIK FEL

– Viszont itt van az önről elnevezett csarnok, amelyet használhatnak, nem?
– Ez a legtöbbször felvetett kérdés, és ez az, ami a leginkább irritál minket. Arról a csarnokról beszélünk, amely csakis azért van egyáltalán, mert mi itt a Statisztikánál összegründoltuk, és az évek során fokozatosan saját forrásokból fejlesztettük. Amúgy tényleg használhatjuk, persze csak úgy, hogy a válogatottak mellett mindössze néhány asztalon dolgozhatunk, ezért sem tudunk több gyerekkel foglalkozni. Amíg a csarnok a mienk volt, sokszor százas létszámmal dolgoztunk, edzőpartnerek, külföldi válogatottak jöttek hozzánk, akik fizettek ezért, sokan béreltek asztalokat, s akadtak reklámbevételek is. Ezekkel igyekeztünk gazdaságossá tenni a csarnokot, ám erre most nincs lehetőség. Még szerencse, hogy korábban, amikor még volt felnőttcsapatunk, gondoltam a nehezebb időkre, ezért sikerült mintegy száznyolcvanmillió forintot megtakarítani. Ehhez az utóbbi időben jött évente tíz-tizenkét millió és a szövetségi támogatás, ebből élünk. A kassza azonban nem feneketlen, már látszik, hogy az év végére elfogy a pénzünk, de mivel idény közben nem szeretnénk bedobni a törülközőt, ezért döntöttünk úgy, hogy jövő tavaszig még kihúzzuk valahogy, aztán végérvényesen lehúzzuk a rolót.

– Nincs visszaút?
– Nincs. Nátrán Roland elnök úrnak és a mindenkori főtitkárnak már évek óta jelzem, hogy előbb-utóbb bezárunk, de vagy nem vették komolyan a figyelmeztetést, vagy nem foglalkoztak vele. Úgy érzem, szakmailag sem adnak a véleményemre, öregnek, túlhaladottnak tartanak, de nemcsak engem, hanem a sportág legsikeresebb szakemberét, Fülöp Istvánt is.

– Megviselte? Rosszulesett?
– Kinek ne esne az ilyen rosszul? Meg is lepődtem, de most már csak legyintek az egészre. Lehet ez a véleménye bárkinek, lehet azt is mondani, hogy a mi időnkben még szögletes volt a labda, de kérdezem én: hol vannak az új szakemberek, a fiatalok, akik átveszik a stafétát, és még eredményesek is, akik miatt már nem érdemes legalább meghallgatni bennünket? Hadd mondjak egy példát. A mostani elnök megválasztása előtti hét évben a női utánpótlás-válogatottaknál összesen két edző, Oláh Zsuzsa, Iván Csaba, mellettük pedig Fülöp István személyében egy szakágvezető dolgozott, az irányításukkal a különböző korosztályos versenyeken összesen 22 érmet szereztünk. A Nátrán Roland megválasztása óta eltelt hét évben ez úgy néz ki, hogy öt szakágvezető mellett kilenc edző irányította az utánpótlás-válogatottakat, a szövetségben négy főtitkár váltotta egymást az utóbbi években, s mindössze két érmet nyertünk úgy, hogy mindkettőnek van statisztikás kötődése.

– Szó volt arról, hogy a szövetség utánpótlás-akadémiát indít a Marczibányi téren. Ez sem segíthet a Statisztikán?
– Igen, valóban szó volt róla, mi akartuk is, hogy megvalósuljon. Azt ajánlottuk, hogy az első két évben harmincmillió forinttal szállunk be, ha a szövetség mellé tesz tizenötmilliót, majd a következő két évben forduljanak meg az arányok, de nem történt semmi. Sajnálom, hogy így alakult, mert szerintem erre nagy szüksége lenne a sportágnak. Abban azért még reménykedem, hogy ha mi kiszállunk, a szövetség átveszi a szerepünket, mert ha nem, tényleg nagy gondok lesznek.

MINDENKINEK ÚJ KLUBOT KERESNEK

– Mi lesz a sorsa annak a tizennégy gyereknek, köztük a kilenc válogatottnak, aki jelenleg még statisztikásnak mondhatja magát?
– Büszke vagyok arra, hogy nálunk korábban sohasem fordult elő, hogy ne fizettünk volna, miként az sem, hogy valakit magára hagyunk, s ez most sem lesz másként. Dari Helgáról már megállapodtunk a Budaörsi SC-vel, náluk folytatja a pályafutását, s a megszűnésig hátralévő valamivel több mint egy évben természetesen mindenkinek igyekszünk klubot találni. A legkisebbekkel azonban nemigen tudunk mit kezdeni, az ő esetükben szükség lenne arra, hogy felkarolja őket a MOATSZ, akár úgy is, hogy beindít egy szövetségi csapatot.

– S mi lesz önnel? Meglesz pingpong nélkül?
– Nem aggódom, megleszek valahogy, ám azt nem ígérhetem, hogy az asztalitenisz teljesen eltűnik az életemből, hogy ezentúl nem figyelek arra, mi történik a sportágban. Gondoljon csak bele, hatvanhét éve élek a magyar asztaliteniszben, a magyar asztaliteniszért, ezt nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra elfelejteni.