Nemzet Sportolója: éjjeli edzések, egy svéd rovarirtó... – Jónyer a sikerei hátteréről

– Jónyer István, a Nemzet Sportolója. Hitte volna?
– Tudtam, hogy az én nevem is ott van azok között, akik esélyesnek számítottak, s már ez is büszkévé tett, hiszen mindannyian fantasztikus sportemberek. Szabó Tünde sportért felelős államtitkár hívott fel telefonon, tőle tudtam meg, hogy végül a sok arra érdemes jelölt közül engem választottak.

– A kezdetekre. A miskolci időkre, asztalos édesapámra és a drótgyárban dolgozó édesanyámra, arra, hogy négy éven keresztül az iskola mellett mindennap Miskolcról Budapestre jártam edzésre. Nehéz idők voltak, el sem tudom mondani, milyen érzés, hogy onnan indulva idáig jutottam.

– Ha most egy színpadon állna, kinek, kiknek mondana köszönetet mindezért?
– Hosszú a lista. Kezdjük Sidó Ferenccel és Gyetvai Elemérrel. Tizennégy éves voltam, amikor a Hernádnémetiben lévő kastélyban szervezett edzőtáborban felfigyeltek rám. Az volt az első nagy lökés a pályafutásomban. Aztán ott volt Dankovics József, a Diósgyőri Gépgyár akkori főmérnöke, egyben a DVTK asztalitenisz-csapatának edzője. Az ő irányításával jutottunk fel az élvonalba, ami tőlünk, fiataloktól óriási eredménynek számított. Időben tovább haladva természetesen nem maradhat ki a sorból Berczik Zoltán. Nála lettem válogatott, s vele értük el a legnagyobb sikereinket. A többes szám nem véletlen, elvégre Klampár Tibor és Gergely Gábor nélkül én sem lennék négyszeres világbajnok, hiszen mindkettejükkel nyertem párosban, a phenjani csapataranyban pedig mindannyian benne voltunk.

– Ha a sikerekben gazdag pályafutásából a legkedvesebb pillanatokat ki kellene emelni, melyik lenne a top három?
– Az első az 1971-es zadari Európa top 12-győzelmem. A fiam akkor született, a kórházból rohantam a repülőtérre, hogy odaérjek. Úgy indultam el, hogy neki szeretném megnyerni a versenyt, és sikerült. Nem maradhat ki az 1979-es phenjani csapatgyőzelem. Sokan sokszor elmondták már, hogy Ázsiában a verhetetlennek hitt kínaiak legyőzése lehetetlen küldetésnek tűnt, ehhez képest mi kétszer is megvertük őket, előbb a csoportmérkőzések során, majd a döntőben. Összeállítottam egy folyadékot, amivel a mérkőzések előtt bekentem az ütőmet. Az összetétele miatt az ellenfél ütőjén kicsit megcsúszott, megpörgött a labda, az enyémhez viszont jobban tapadt, ami nemcsak meglepte a kínaiakat, de nem is tudtak vele mit kezdeni.

– Miből állt a csodakence?
– A fő összetevő egy svéd rovarirtó volt...

– Okkal mondták, hogy Jónyer mindig töri valamin a fejét.
– Szerettem újítani. Az ütőmet is rendszeresen faragtam, alakítgattam, és tulajdonképpen a kifliütés – amit később rólam neveztek el – is abból született, hogy kísérleteztem. De visszatérve a listára, az 1975-ös kalkuttai világbajnokságot még mindenképpen megemlíteném. Szinte megszállottként edzettem, mert elhatároztam, ha törik, ha szakad, az enyém lesz az aranyérem. Tudtam, hogy a leendő vetélytársak is mindent megtesznek, de kitaláltam valamit, ami pszichésen sokat segített: időnként éjjel is edzettem.

– Ezt komolyan mondja?
– Igen. Feltettem a kérdést magamnak, hogy az ellenfeleim éjszaka mit csinálnak. Alszanak. Tehát ha én éjjel is edzem, még náluk is többet teszek azért, hogy világbajnok legyek. Nem állítom, hogy lenne tudományos alapja a módszernek, de nem is ez a lényeg. Bejött. Sohasem tudom meg, hogy az éjjeli edzéseknek volt-e bármi közük hozzá, de tény, egyesben és Gergely Gáborral párosban is több olyan meccset sikerült megfordítani, amikor jelentős hátrányban voltam, voltunk.

– Sportolóként volt példaképe?
– Kettő is. Balczó Andrást mindig tiszteltem, becsültem, sok évet küzdöttem azért, hogy olyan legyek, mint ő. Éppen ezért felemelő érzés, hogy a nemzet sportolói között most egy csapatba kerültünk. A másik példaképem Hargitay András. Figyeltem a pályafutását, sportolóként és emberileg is rendkívül nagyra tartom.

– Felsorolni is nehéz lenne, amit elért. Visszatekintve a pályafutására, maradt önben hiányérzet?
– Az aktív időszakom hosszabb is lehetett volna. Az 1983-as világbajnokságon már Klampár Tibi nélkül lettünk bronzérmesek, nekem is jól ment a játék. Szerintem még lehetett volna két-három jó évem, de akkor már egyre inkább az élsport utáni életem foglalkoztatott, sokfelé figyeltem, nem feltétlenül az asztalitenisz volt az első. Mai fejjel kicsit sajnálom, hogy akkor így döntöttem. Edző is szívesen lettem volna, sőt aktív versenyzőként mindig arra készültem, hogy a kispadon is kipróbálom magam, a pályafutásom vége felé már inkább én mondtam Berczik helyett, hogy mit és hogyan kellene csinálni. És persze az olimpia. Ez kimaradt az életemből, mert a mi időnkben nem szerepelt a programban, amikor pedig 1988-ban végre bekerült, én már harmincnyolc éves voltam. Túlzás nélkül állíthatom, az eredményeim alapján néhány olimpiai érem, sőt aranyérem is bennem volt, de ezt már sohasem tudjuk meg.

– A Nemzet Sportolója cím hol helyezkedik el ezen az életúton?
– A legnagyobb elismerések között. Tudtommal az elmúlt négy alkalommal is szóba kerültem, azaz ötödjére választottak maguk közé a nemzet sportolói. Büszke vagyok rá, miként a négy világbajnoki címemre, arra, hogy összesen hét vébédöntőben szerepelhettem, s majdnem négyszázszor húzhattam magamra a válogatott mezt. A hivatalos adatok szerint ugyan 325 válogatottságnál megálltam, de csak azért, mert ezután már nem is tartották számon. A saját kalkulációm alapján a 375-öt egészen biztosan túlszárnyaltam, szerintem közel vagyok a négyszázhoz is. Bár nincsenek hivatalos adataim, de könnyen lehet, hogy ez is egyfajta világcsúcs.