Orbán Viktor a labdarúgásunk talpra állásában egy pillanatig sem kételkedett

„A futballban követtem el a legnagyobb hibát az elmúlt tíz évben: hatvannégyezres stadiont építettünk kilencvenezres helyett.”

– Ön is úgy véli, mint az MLSZ elnöke, Csányi Sándor, hogy tovább kell jutni az Eb-csoportunkból? – kezdtük a magyarokat talán a leginkább érdeklő témával.
– Nem merek ilyet mondani – mondta lapunknak a Karmelita kolostorban Orbán Viktor. – Ez egy nyílt csoport. Itt bármi megtörténhet. És az, hogy diadalittasan továbbjutunk, vagy lógó orral kell eljönnünk, egy vagy két mozdulaton is múlhat. Annak a két mozdulatnak mindenképpen jónak kell lennie. Ez múlhat egy szerencsés vagy szerencsétlen öngólon, mint ahogy történt már velünk ilyen, meg egy kihagyott helyzeten is. Bármi megtörténhet. Ez egy olyan csoport, amiben istenítélet lesz. Három emlékezetes meccset szeretnék látni.

– Egymillió új munkahelyet volt nagyobb kockázat ígérni 2010-ben, vagy hinni töretlenül a magyar futball talpra állásában, amikor ez sokáig teljesen reménytelennek tetszett?
– A magyar futball talpra állásában egyetlen pillanatig sem kételkedtem. Az egymillió munkahely felől időnként elbizonytalanodtam, de a futball terén sosem. Mégis a futballban követtem el a legnagyobb hibát az elmúlt tíz évben: hatvannégyezres stadiont építettünk kilencvenezres helyett. Kishitűek voltunk, és ez hiba.

– Hm…
– Szóval a magyar futballt illetően nekem sosem volt kétségem, több mint harminc évet húztam le öltözőkben. A Felcsúti Egyetértés MGTSZ SE-től a MÁV Előrén át a MEDOSZ-Erdértig. Faluban, kisvárosban, nagyvárosban, fővárosban, nagy klubban, kis klubban ültem öltözőben. Nem tudja velem senki elhitetni, hogy a magyar futball feltámadására nincs esély.

– De sokan megpróbálták.
– Ha a magyar futballt egyszer hivatalosan eltemetnék, akkor is biztosak lehetnénk abban, hogy fel fog támadni. Láttam, tudom, hogy a futball mire képes, és milyen teljesítményt hoz ki a magyarokból. Akárcsak Vlagyimir Iljics, a magyar futball élt, él és élni fog.

– Rendben, de biztos ismeri azt a nyilvánosan is gyakorta hangoztatott elméletet, mely szerint a magyar válogatott nem az elmúlt évek hazai futballfejlesztései miatt jó, sőt, azok ellenére.
– Ezek kínban fogant komcsi magyarázkodások. A dolgok egy országban általában együtt mozognak jó vagy rossz irányba. A magyar futball sem attól jó, mert hirtelen jobb lett az akadémiai rendszer, jobbak lettek az edzőink – persze mindenki valamivel jobb, mint volt –, hanem azért, mert az egész ország együtt mozdul valamilyen irányba. Fölfelé indultunk. Nemcsak a magyar gazdaságról beszélek, hanem a kultúráról, a művészetről, a tudományról is, mégiscsak két friss Nobel-díjasunk van, amire lehet azt mondani, hogy ez is a magyar rendszer ellenére történt, de ez már végképp abszurd lenne. A magyarok mint közösség, ez a tíz-egynéhány millió ember együtt kezdett el mozogni fölfelé. Nagyobb teljesítményekre képes. Többet vár el az élettől. Nem azt mondja, hogy az is jó, ha nem lesz rosszabb, hanem azt mondja, hogy többet akar, előrébb akar jutni. Hivatást talál az életben magának. Ez párosul egyfajta lelki emelkedettséggel. A magasabb rendű élet iránti vágy megjelent Magyarországon. A legtöbb ember személyes életében és kis közösségekben is. Tehát nem az a kérdés, hogy konkrétan egy-egy játékos kinevelése mennyire kötődik az akadémiákhoz, bár ebben is jól állunk, hanem hogy az egész magyar futball halad előre, fölfelé.

„A Paks tizenegyét is beszámítva úgy kezdődött a meccs, hogy volt tizenkilenc magyar a pályán a huszonkettőből.”

– No, igen, az akadémiák. Valóban ebben is jól állunk?
– Most a hétvégén például nagyon örültem, amikor kimentem a Videoton–Paks meccsre és azt láttam, hogy a Fehérvár nyolc magyarral állt föl. A Paks tizenegyét is beleszámítva úgy kezdődött a meccs, hogy volt tizenkilenc magyar a pályán a huszonkettőből. Váltás megy végbe az akadémia-rendszerben is. Van egy állami akadémiai rendszerünk, ami több sportágat magába foglal. Ezek közül az egyetlen, amelyikkel közelebbről foglalkozom, mert van benne valamennyi jártasságom, a futballakadémiai rendszer, ennek az alapjait Mezey Györggyel gondoltuk ki, aki már sajnos nem aktív. Most elérkeztünk egy korszakhatárhoz. Eddig arra volt szükség, hogy segítséget nyújtsunk az akadémiáknak, és folyamatokat szabályozzunk, tehát hogy milyen edzésmódszerek, milyen periodizáció, milyen felkészítés, milyen utánpótlás-filozófia szerint érdemes dolgozni. Ebben benne van több mint tíz évünk. Mostanra minden akadémia megtalálta a saját filozófiáját, szakmai koncepcióját, megvannak a létesítményeik, megtalálta a megfelelő szakembereket. Most már arra van szükség, ahogy a mi szakmánkban mondják, hogy a kimenetre összpontosítsunk. Az akadémiák működtetése, finanszírozása jelentősen átalakul, és a teljesítményt helyezi majd a középpontba. Azt, hogy mi jön ki belőle. Már nem azzal foglalkozunk, hogy mi történik ott, hanem hogy mi jön ki az akadémiákról. Egy-egy intézményből hány játékos játszik a felnőttcsapatban? Hányan játszanak a válogatottban? Már ehhez mérjük a támogatást.

„Amíg a klubok nem erősödnek meg, addig szükség van erre a mankóra, az állami akadémiai rendszerre.”

– De továbbra is az állam felügyeli közvetlenül és nem a szövetség?
– Egyelőre. A kiemelt akadémiák rendszere a kosárlabdában, a kézilabdában, a futballban és a többi sportágban is marad a sportállamtitkárságon. Eljöhet az a pillanat, amikor majd ezt is megszüntethetjük. De még nem tartunk itt. Most átállunk egy kimeneti rendszerre, és ha az bevált, majd lehet gondolkodni egy újabb elrendezésről. De ezt a munkát még nem végeztük el. Jó úton haladunk, de nem értünk a végére, csak egy új szakaszt nyitunk meg. Várom, hogy visszatérhessünk ahhoz a korszakhoz, amit a gyerekkorunkból ismerünk: akkor nem léteztek akadémiák, klubok voltak. És a klubok meg tudták oldani a teljes magyar utánpótlás megszervezését, mert lefedték az országot. Amikor tizennégy éves lettem, befejeztem az általános iskolát Felcsúton, és elmentem Székesfehérvárra gimnáziumba, jött egy ember azzal, hogy a MÁV Előrétől jött. A csapatkapitányunkért meg jött a Videoton. Mert a klubok tudtak arról, hogy valahol a megyei bajnokságban játszanak tehetségesnek tűnő gyerekek. Aki a legjobb volt, az a Vidibe ment, aki kevésbé, az a MÁV Előrébe. Ma a klubok olyan pénzügyi nyomás alatt vannak, hogy ha választaniuk kell, akkor az első csapatot preferálják az utánpótlással szemben. Még nincs elég pénzük, hogy akadémiák működtetését megengedhessék maguknak. Ezért meg kell védeni a magyar labdarúgást attól, hogy csak a mára összpontosítson a holnap rovására. Az akadémia-rendszer a holnap garanciája, és ilyen értelemben nagy segítség a sportágaknak. Amíg a klubok nem erősödnek meg, addig szükség van erre a mankóra, az állami akadémiai rendszerre.

– A sportévet összegezve azonban a futballsikereken túl, amibe persze a Ferencváros európai talpon maradása is beleértendő, bőven van miről beszélni, kezdve a hazai rendezésű atlétikai vb-vel, folytatva az olimpiai számokban elért kilenc világbajnoki címmel a birkózó- és vívóaranyaktól a pólógyőzelmen át a vitorlázósikerekig. Más összefüggésből önt idézve: egész jól nézünk ki.
– A száznyolcvannégy olimpiai aranyunk nem a véletlen műve: a sport és a magyarok karakterükben jól passzolnak egymáshoz. A magyar sportnak oda kellene visszajutnia, ahol már járt, tehát a teljesítőképessége száz százalékára. A körülmények mostohák voltak az elmúlt évtizedekben. Most néhány év alatt próbálunk bepótolni harminc-egynéhány évnyi mulasztást, nem beszélve a szocializmus időszakában deformálódott sportéletünkről. Az lehetetlen, hogy folyamatosságot állítsunk helyre a kommunizmus előtti magyar sportélettel, túl sok idő telt el. Nem lehet egyszerűen restaurálni, korszerűbb módon kell újraépíteni mindent, és ebben a felhajtóerő, a gyúanyag a magyarok sport iránti különleges vonzalma. Mégiscsak kétszer játszottunk vb-döntőt a labdarúgásban, vannak sportágak, melyek magyarok nélkül nem is értelmezhetőek, úszás, öttusa, kajak-kenu, birkózás, vízilabda. Létezik egy rejtélyes összefüggés, a sport és a magyarok közötti szerelem. A mostani uniformizáló és anyagias korban nagyon kevés pozitív, fölemelő és szép dolog maradt meg, de a sport éppen ilyen, ezért érdemes megmenteni. Ráadásul a sport összekapcsolódik a szülők problémájával, a nevelés kérdésével. Már bennünket sem volt egyszerű fölnevelni, ám most még sokkal nehezebb a szülők feladata. A mi gyerekkorunkhoz képest sokkal több nemcsak a lehetőség, hanem az azzal együtt járó fenyegetés és veszély is. A szülők bajban vannak, hogyan neveljék az elképzeléseik szerinti rendes, derék emberekké a gyerekeiket, és a sport ebben segít nekik. Érdemes a sporttámogatásokat inkább úgy tekinteni, mint a gyerekneveléshez nyújtott támogatást a szülőknek. Mert ha a gyerek sportol, akkor először is pontosan meg kell érkezni valahova, ott egy edző várja, aki világos szabályok szerint fölérendelt. Ő a mester, aki megmondja, hogy mit kell tenni, azt végre kell hajtani, ha csapatsportban vagy, akkor a csapattársaiddal együtt kell működnöd, bent kell ülni egy öltözőben. Nem online kapcsolatban vagy más emberekkel, hanem fizikai valódban lépsz kapcsolatba velük, ez már önmagában is értéknek számít manapság. Utána teljesítményt kell nyújtanod kint a pályán, meg kell szakadnod, különösen alapozáskor, hétvégén pedig meg kell halnod a csapatért. Ezek mind olyan dolgok, amelyek a sporton kívül már alig fordulnak veled elő. És ezzel a gyerekeink máshol már nem találkoznak. Tehát a sport döntően nevelési kérdés, a következő nemzedék emberi, lelki, szellemi minőségével a legszorosabban összefüggésben álló ügy, így kell rá tekinteni. Azaz a magyar kormány nem „sportbolond”, hanem családbarát vagy „gyerekbolond”, ha lehet ilyet mondani. Még a művészeti nevelés említhető egy lapon a sport jellemformáló erejével, de ez utóbbi sokkal szélesebb világot ér el. És ami a legfontosabb, hogy alulról nyitott, tehát a sportban a legnehezebb körülmények közül jövő gyerekeknek is van helyük. És ha ezt az iskolai neveléssel jól tudnánk összekapcsolni, akkor igazán nagy segítséget adnánk a szülőknek. A sztárjaink, a világbajnokaink, meg az olimpiai bajnokaink is fontosak. Ők a mi legjobb énünk. Amikor valaki a dobogó tetejére föláll, úgy érezzük, hogy mi állunk ott a követünkön keresztül, aki bennünket, magyarokat képvisel a nagyvilágban. De még ennél is fontosabb, hogy a gyermekeinknek eszményeik, idoljaik legyenek. Ezért nem sajnálom még az idegesítően túlértékelt futballsztároktól sem a hatalmas összegeket, mert valójában ők azok, akik a vonzerejükkel beviszik a gyerekeinket az öltözőbe. Ez minden pénzt megér.

„Olyan csapatunk van, amelyben nemcsak egy ember tud futballozni, hanem mindenki. És mindenki nagyon jól tud, legfeljebb egy jobban futballozik, mint bárki a világon.”

– Ebből a szempontból ez az év áttörést, új dimenziót hozott: a világ egyik legnagyobb futballklubjában meghatározó szerepet játszik egy magyar, Szoboszlai Dominik.
– Igen, ráadásul egy falka élén. Mert ő maga persze a legnagyobb klub ajtaját rúgta be, de közben ott van most már a húszéves Kerkez, a legjobb korban lévő Sallai a Bundesligában, aztán Schäfer – a Jóisten segítse őt, hogy egészséges maradjon. Látom azokat az egyéniségeket, akikből a kapitány meg tudja építeni a jövő nagy csapatát. Minden évet úgy kezdek, hogy január elsején megnézem a 6:3-at, mert az ember kezdje győzelemmel az évet… Már január elsején az egekben vagyok. Az idén megnéztem az évforduló napján is, november 25-én, és minél többször látja az ember, annál nyilvánvalóbb, hogy persze Puskás volt a király, na de hát Hidegkuti meg Bozsik, ők is zsenik voltak, és sorban a többiek! Most Szoboszlaira irányul minden rivaldafény, de vannak mögötte is kiemelkedő képességű játékosok. Olyan csapatunk van, amelyben nemcsak egy ember tud futballozni, hanem mindenki. És mindenki nagyon jól tud, legfeljebb egy jobban futballozik, mint bárki a világon. Ez az érzés kezd visszatérni, amikor magyar válogatott meccset nézek. Már vannak olyan meccsek, amelyeken komoly európai csapatokat nem azért verünk meg, mert bravúrt hajtunk végre, hanem mert nekünk vannak a jobb játékosaink. Nem a csillogó és látványos focisikerekre emlékszem vissza az elmúlt évből, hanem erre az érzésre, ami a régi időket idézi.

– Ráadásul Puskás a Real Madridból nem jöhetett haza a válogatotthoz és a magyar gyerekek sem láthatták a meccseit hetente a tévében, ahogyan a magyar válogatottat sem buzdíthatta a világversenyeken több tízezer magyar szurkoló akkoriban. Ha ezt nézzük, a magyar futball néhány szempontból jobb helyzetben van, mint valaha.
– Örüljünk, hogy eljutottunk idáig, de fölfelé nézzünk! Hol is van az a hegycsúcs, ahol nekünk tanyáznunk kellene, ahol a magyar futballnak mindig is megvolt a helye. Ez a harminc év nagyon nehéz volt, a szocialista nagyipar összeomlása után gazdátlanul maradt sportklubok időszaka, amelyben egyébként a sportolóink meg az edzőink minden tisztelet megérdemlő módon próbáltak helytállni – és közben szökőár jött szembe. De ezt most már hagyjuk, célozzuk meg inkább a hegycsúcsot!

– Az elmúlt évtized intenzív és nagyarányú sportfejlesztése méretében, tudatosságban csak a száz évvel ezelőtti, Trianon utáni építkezéshez hasonlítható. Az akkori erőfeszítések az olimpiai éremtáblák két harmadik helyében és futballvilágbajnoki ezüstökben kamatoztak, hiszen a lendület az ötvenes évekig kitartott. Eljuthatunk megint ezekre a csúcsokra?
– Miért ne juthatnánk? Mindent megtettünk érte. Megadtuk az edzőknek az elismerést; az mégsem járta, hogy a gyerekeinkkel foglalkozó edzők éhbérért dolgoztak, miközben világszínvonalú munkát végeztek. Sikerült rendbe tenni a létesítményeket, ezzel megadtuk a gyerekeknek meg a sportolóknak, ami jár. Idehoztunk nagy nemzetközi versenyeket, hogy az elvégzett munkájukhoz méltó versenyeken tudjanak itthon pályára lépni. Létrehoztuk a nemzeti sporttelevíziót, amely minden lakásban ott van. Megmentettük a Nemzeti Sport nyomtatott változatát, mert hiába agonizálnak világszerte a hagyományos lapok, magyar sport nincs Nemzeti Sport nélkül, ezt mindenki tudja, aki velem egykorú. A sportnapilap a magyar sport számára olyan, mint az országnak a korona, ha elvész a korona, oda az ország. Mindent megtettünk azért, hogy az elkötelezettség, ami a magyarokban él a sport iránt, felszínre tudjon törni. Most várjuk az eredményeket. És jönnek is. Az utánpótlássportot is követem, és ott is nagy erők mozdulnak meg. Bizakodó vagyok, de az is fontos, hogy mi, politikusok, gazdaságpolitikáért felelős emberek folyamatosan olyan teljesítményt nyújtsunk, amivel előállítjuk a sport pénzügyi alapjait. Enélkül nem megy, különösen ebben a nyitott világban. Ha Magyarországon nem tudjuk megbecsülni a sportolókat, akkor nemzetközi vizekre eveznek és szétszélednek. A magyar gazdaságnak zakatolnia kell. Ez nem a sportolók felelőssége, hanem a miénk.

– A nagy, távlati célok mellett itt van mindjárt a párizsi olimpia. Számolgatja már a lehetséges aranyakat?
– Egyelőre csak aggodalmaskodom. Nem szokásom, de nyugtalanít egy érzés. Nem látom, mit tud a kajak-kenu, és nem látom, mit tud az úszás. Pedig ennek a két szakágnak a teljesítménye döntő befolyással van az olimpiai érmeink számára. Szurkolok, hogy sikerüljön megtalálni azoknak a világverő egyéniségeknek az utódait, akik az előző olimpiákon hozták az aranyakat, ám most már nem indulnak. A sikersportágakban is létezik nemzedéki dimenzió. Vannak sportágak, amelyek hosszú ideig jól mennek, de egyszer csak elgyengülnek. Aztán megint visszatérnek. Ezért nem lehet elvárni, hogy egyszerre minden sportág világszínvonalon teljesítsen. Fantasztikus kajak-kenu korszakunk volt. Máskor apály volt vívásban, aztán az elmúlt időszakban megjött a dagály, a Szilágyi Áron-féle nemzedék. Következik-e valamiféle szélcsend vagy dagad tovább a vitorla, ezt lehetetlen megmondani. Az úszóknál kiment Katinka, nem tudjuk, mi van Milákkal. Abban bízunk, hogy az Amerikában készülő Kós Hubert talán csodát tesz. A birkózás egy időben völgymenetben volt. De idén a leginkább felemelő élményt Losonczi Dávid visszaadott aranyérme jelentette nekem, az billentett ki a napi rutinból leginkább. Le a poklok bugyraiba, és amikor győzött az igazság, fel az egekbe. Birkózásban is föltámadtunk. Vagy az ökölvívás: gyerekkoromban nem telt el úgy év, hogy ne tudtunk volna kapásból legalább három-négy nagy bajnokot megnevezni. Vártuk az országos csapatbajnokságot. Somodi, Edőcs, az Orbánok meg Gedó. Aztán valahogy elvékonyodott. De a napokban néztem az országos bajnokságot, és mintha előjött volna egy új nemzedék. Valahol a hátsó szobákban, edzőtermekben, az ország nyilvánossága előtt nem ismert, ám fantasztikus eltökéltségű, fanatikus edzők dolgoznak, akik a semmiből elővarázsolnak újabb és újabb tanítványokat. Ezért is jó magyarnak lenni. Váratlan helyekről, mély Magyarországból, minden előzmény nélkül jön valaki, és a szemünk előtt a világ legjobbja lesz. A két új Nobel-díjasunk is jó példa erre. A magyarokat figyelni a legszórakoztatóbb és legkalandosabb dolog a világon. Miután a nyelvünket csak mi beszéljük, a világ ebből a kalandból teljesen kimarad. Ez a mi kiváltságunk.

– A jövő évi olimpiarendezés azonban sajnos nem az. Miután láttuk a pesti atlétikai vb-t és előtte azt is, hogy Párizs már egy BL-döntőt sem tud rendesen megrendezni, nem fáj még jobban, hogy nem mi rendezzük a nyáron a játékokat?
– Bennem is van egy rossz érzés. Fáj, amikor tudjuk, hogy valamire képesek lennénk, mégsem vágunk bele. Azt is be kell látnunk ugyanakkor, hogy a nemzetnek együtt kell mozognia. Mindig vannak olyan emberek, csoportok, akik úgy vannak benne a nemzetben, mint a balsors a Himnuszban. Ez sajnos elkerülhetetlen. A nagyobbik baj inkább az volt, hogy ebben az ügyben Magyarország nem volt elég immunis velük szemben. Nem kívánták őket a pokolba, és nem küldték el őket melegebb éghajlatra, inkább az emberek jó része is úgy volt vele, hogy hát igen, lehet, hogy ebben az ódzkodásban azért van valami... És ezt lovagolták meg a kishitűség vámszedői, azok, akik kismagyarokat akarnak csinálni a nagymagyarokból. Tudomásul kellett venni, ezért nem álltunk bele, én magam sem álltam bele ebbe a harcba. Így nem lehet olimpiát rendezni. Olimpiát akkor lehet rendezni, ha a nagy többség úgy érzi, eljött a pillanat.

„Szerintem a sors egy budapesti olimpiával tartozik a magyaroknak.”

– Az ellenzők most meg boldogan fényképezkednek a válogatott meccsen a stadionban, aminek az építését mindvégig fúrták.
– A gyarlóság nem válogat a párttagkönyvek között... Mostanra megváltozott a helyzet. Minden fontos létesítmény elkészült, ami kell az olimpiához. Az olimpiai falu sem akadály, óriási léptékben építünk kollégiumokat; ezekre olimpiától függetlenül szüksége lesz a városnak. Eljött az a pillanat, amikor Budapest olimpia nélkül nagy léptékekben már aligha tud fejlődni. Budapest fejlettsége az Európai Unió 160 százalékán áll, miközben vannak olyan vidékek Magyarországon, amelyek az 50 százalékán. Minden pénznek a kevésbé fejlett régiók felé kell indulnia. Így Budapesten nagy léptékű állami városfejlesztés csak akkor történhet, ha előáll valamivel, ami minden magyarnak fontos. Ennek híján itt csak araszolás várható. Az elmúlt tíz-tizenhárom évben Budapesten minden fejlesztést az állam hajtott végre. A fővárost a kormányzati fejlesztések tették vissza a világ térképére. Időnként fővárosi ellenszélben, emlékszünk az atlétikai világbajnokságra. Ha a város újabb szintet akar lépni, akkor ahhoz kormányzati forrásokat már csak akkor tudunk párosítani, ha van valami nagy cél. A kormány nem akarja Budapestet rávenni egy olimpia rendezésére; mert a városnak is meg kell érnie erre a gondolatra. Szerintem a sors egy budapesti olimpiával tartozik a magyaroknak. A kérdés az, hogy a budapestiek ezt a tartozást be akarják-e hajtani.

– És az a tény, hogy Magyarország, a MOB is Fürjes Balázst jelölte a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba, szintén azt mutatja, hogy nem mondunk le erről az álomról?
– Olyan sportdiplomatáink vannak mindenhol, akik alkalmasak arra, hogy nagy rendezvényeket hozzanak Budapestre. Magyarország képviselete ezekben a szervezetekben ma erőteljes, nemcsak a labdarúgásban, hanem az olimpiai mozgalomban is.

– Volt olyan sajtócím, mely szerint Orbán Viktor ült be a NOB-ba Fürjes Balázzsal.
– Ezt csak azok mondják, akik nem ismerik az időnként igencsak paprikás és szikrázó vitáinkat.

– A Nemzetközi Dzsúdószövetség és a World Aquatics után várjuk Budapestre a további nagy sportszervezeteket?
– A világ felbolydult, legyen szó közbiztonságról, migrációról, gazdasági instabilitásról. Budapestnél alkalmasabb hely nemzetközi sportszövetségek számára ma nincsen. Olcsóbbak vagyunk és versenyképesebbek, mint Svájc, biztonságosabbak, mint a világ bármelyik pontja, keletiek és nyugatiak is imádják ezt a várost, otthon érzik magukat benne, minden amellett szól, hogy Budapest a nemzetközi békét szolgáló kezdeményezések, szerveződések helyszíne legyen. Diplomácia, kultúra, sport. Dőreség lenne, ha nem használnánk ki.

– Említette Hosszú Katinkát. A meglehetősen sértett hangú kommunikációjából az olvasható ki, hogy a kormányra neheztel, amiért nincs ma még úszóakadémiája. Nem is lesz?
– Dehogynem. Miután a magyar élsport legnagyobb értékét a világklasszisai jelentik, aki visszavonulása után benne akar maradni a sportágban, és saját műhelyt létrehozni, megkapja ehhez a támogatást. Észszerű keretek között, korrekt feltételek alapján, de mindenkinek lehetőséget adunk, hogy saját iskolát alapíthasson. Akik pedig nem akarnak a sportágban maradni, ám nagyszerű teljesítményeket tettek le az asztalra, azok előtt nyitva az állami szolgálat. A hadseregtől a külügyig számos sportoló dolgozik a magyar államigazgatásban, hiszen ők kiképzett, fegyelmezett, kitartó, erős emberek.

– Arról sokat hallottunk, hogy megújul a Hungaroring, de lesz-e MotoGP-pálya Hajdúnánáson?
– Rejtélyes számomra a magyarok leküzdhetetlen vonzalma minden iránt, ami zümmög: autó, motor. Magyarország a mérnökök meg az autógyártás országa is. A magyar emberek fejében az autó, a motorizáció szorosan összefügg a szabadsággal. Amíg nincs valamiféle járgányod, addig nem érzed magad szabadnak. Ezek drága sportágak, a létesítmények is azok. De ha már egyszer a Hungaroringet sikerült összehozni, gondoskodni kell arról, hogy a vonzereje megmaradjon. A Moto GP-pályának is nekirugaszkodtunk már, ám kétszer beletörött a bicskánk. Elvárható, hogy harmadszor azért vegyük az akadályt.

– Nem a Hungaroring a megoldás arra is?
– Nem mindenre Budapest a megoldás.

– Ha vannak még valahol tartalékai a magyar sportnak, az a mindennapos testnevelés bevezetése után is még bőven fejleszthető iskolai sportunk. Itt várható előrelépés?
– Ez egy ördöglakat, és a kulcsot még nem találtuk meg hozzá. Magyarországon a sport alapvetően klubokban történik, és az iskolai sport összekapcsolása a klubokkal már az én gyerekkoromban is nehézséget okozott. Balogh Gábor olimpiai ezüstérmesünk a diáksportszövetség élén ígéretes munkát végzett. Most elszipkázta őt megint az öttusasport, de remélem, hogy a kormánnyal megkezdett munkáját is folytatja majd.

– Ha már az öttusa. Sok sportági szövetségnél volt jelentős átrendeződés a közelmúltban, nem mindig botrányok nélkül. Többek között kormánypárti politikusokat is lecseréltek elnökként.
– Jó irányba fordultak a dolgok. Örülök, hogy volt sportolók, az új nemzedék képviselői is belenőttek országos sportvezetői hivatásba.

– Mennyire elégedett a megújult állami sportirányítással?
– Nyugtával dicsérjük a napot. Még csak felkelőben van...