Szétforgácsolódnak az életet adó milliók

– A piramiselmélet idejétmúlt – magyarázta mindjárt tollat és papírt ragadva Schmitt Pál a Nemzeti Sportnak. – Önök is ezerszer látták már ezt a gúlát, amelynek alján foglal helyet a tömegsport, aztán következik a verseny-, majd az élsport. Az elmélet úgy szólt: minél szélesebb a tömegbázis, annál nagyobb a garancia a nagy eredményekre.

– Mi lépett a piramis helyébe?
– Két, különböző nagyságú kubus, amelyek között nincs vagy nehéz az átjárás. Az egyik 1.2 millió embert foglal magába, akik csak az egészségükért sportolnak, van családi, baráti összetartás, mondhatnánk, szociális kohézió. Itt nincsenek bírók és szponzorok, nincs hírnév, nekik a sportolás a jókedv forrása. Ez a magyar lakosság mintegy tizennégy százalékát teszi ki. A másik kubus az élsport, a versenysport, amelyben megjelennek a szigorú szabályok, a versenyrendszer, a szponzoráció, a doppingkérdés, a nemzeti öntudat szerepe, a példaképállítás jelentősége. Van tudományos háttér, edzőképzés, az ide tartozók egy része már fizetésért, pénzért sportol. Ez összesen kétszázezer, maximum kétszázötvenezer embert érint.

– Hova sorolja az utánpótlást?
– Jogos a felvetés... Ebben a kétszázezerben van benne. Azok a gyerekek, akik már nyolcévesen – mint az én unokám – naponta két-három kilométert úsznak, idetartoznak. Ők azért csinálják, mert bajnokok akarnak lenni.

– Véleménye szerint kevés vagy sok a kétszázezer?
– Ennél talán nem kell több, a legnagyobb gondom, hogy az össztámogatás nem nő.

– Most hogyan oszlik meg az amúgy kevesellt állami támogatás a két csoport, vagy ahogy ön nevezi, kubus között?
– Ha száz egységet veszünk, a „jókedvsport" harmincat kap, a versenysport hetvenet, ami aránytalan. Mindenképpen el kell érni az ötven-ötven százalékot, és persze többszörösére növelni az össztámogatást, hogy mindkét csoportnak több jusson.

– Ha elegendőnek tartja a versenysportban részt vevők létszámát, akár meg is nyugodhatnánk, hogy a nagy elvárások jogosak, hiszen adva van az alap. Nem?
– Az alap azonban mállik. Csak pici szeletet tesz ki a legújabb követelményeknek megfelelő utánpótlás-nevelő munka, például a labdarúgó-akadémiák működése. A legszorítóbb gond a korszerű tudományos háttér hiánya, nincs kötelező edzői továbbképzés, nincs a mai kor igényeit kielégítő egészségügyi háttér. A Sportkórház sem az, ami régen volt! Az élsportolók esetében súlyos sérülésekkel, óriási fizikai terheléssel, emberi csúcsteljesítményekkel van dolgunk, ehhez speciálisan képzett orvos, pszichológus, dietetikus, gyúró, masszőr kell.

– És sportlétesítmények...
– Pontosan! Sportlétesítmények, uszodák, edzőtáborok, ami rengeteg pénzbe kerül. Az állam feladata ezt segíteni. Kérem szépen, el lehet kezdeni. Például minden kistérségben legyen tanuszoda, minden nagyobb önkormányzat tartson fenn olyan épületet, amelyben fel lehet állítani ötven pingpongasztalt vagy éjszakáig lehet űzni a kispályás focit. Fel kell újítani a sportlétesítményeket. Nemcsak a Puskás-stadiont – amely, ha egyszer tényleg renoválják, sajnos ötvenmilliárdot emészt fel –, de például a békéscsabai tornacsarnokot is. Tavasszal új kormány alakul. Mondhatjuk neki, hogy állj, döntsd el, hány uszodát, tornatermet építesz, mit fizetsz a testnevelőnek, milyen kvótákat adsz nebulónként a tanintézményeknek, milyen minősítési rendszereket dolgozol ki.

– Úgy tetszik, az eltökéltség, a motiváció megvan, le-le pottyan néhány arany-, ezüst- és bronzérem is a világversenyeken, de a lepusztult körülmények között meddig várhatjuk el a sportolóktól, az edzőktől, hogy bírják – elsősorban lelkierővel –  az őrült munkát?
– A dicsőség, a győzni akarás és a pénz nagy hajtóerő, de például egy magyar edző fizetése – ha nettóban, akkor már jól állunk – százezer forint, holott már hajnalban le-fel járkál a medence partján. Ne csodálkozzunk, ha elmegy taxisofőrnek. Említhetném a sportorvosok helyzetét, akik sok esetben hónapokig nem kapnak pénzt a munkájukért. Még egyszer mondom, ha lépést akarunk tartani a világgal, a szürkeállománynak, a technikai-tudományos háttérnek kell javulnia. De a sportolókat is meg kell fizetni. Egy vívó nem termel pénzt, nem profi, egy kajakos, egy birkózó is jobbára csak akkor lát pénzt, ha olimpiai vagy világbajnok. De valamennyi társuk meggörnyed a munka alatt, edz napestig, megsérül – és alig csurran-cseppen neki valami. Akik erre adják a fejüket, azokat meg kell fizetni, miként a stáb tagjait is.

– A jövőben adódhat olyan helyzet, amely miatt a MOB-elnöki tisztét fel kellene adnia?
– Adódhat. Viszont szeretném hangsúlyozni, bármit is csinálok, azt a sportért, a sportolókért, a klubokért, a szövetségekért, a testnevelőkért, a sportolni vágyókért teszem. A sporttól olyan sokat kaptam, hogy világéletemben törleszteni fogok, erre tettem fel az életemet.

– Többször emlegette a testnevelőket. Milyen szerepet szánna nekik, ha mondjuk ön lenne a sportminiszter?
– Noha az élsportért vagyok felelős, mint a MOB elnöke, különösen fontosnak tartom a megfogalmazásom szerint jókedvből, hobbiból, egészségük megőrzése érdekében sportolók bázisának bővítését. Ha az önök által említett munkát kellene elvégeznem, nehéz dolgom lenne, és arra jutnék, hogy a legbiztosabban az iskolában lehet megmozgatni a gyerekeket. Éppen ezért, mondjuk, öt iskolához tartozzon egy uszoda, jó tornatermek épüljenek, a testnevelők legyenek tisztességesen megfizetve, hogy tanításon kívül is bent maradjanak, foglalkozzanak a tanulókkal – mégpedig ingyen. Jelenleg a gyerekek hatvan százaléka egyáltalán nem sportol, a magyar társadalom mindössze tizennégy százaléka mozgatja meg magát rendszeresen, míg az európai átlag harminc körül van. Azon csodálkozom, miért nem megy ez az 1.2 millió ember az utcára, hogy nyissák ki a pályákat, hogy ingyen sílifteket akarok, hogy ne legyen áfa a focilabdámon, pályákat, uszodákat, „küzdőtereket" akarok...

– Megannyi szép és határozott elképzelés, de hol találni rá pénzt?
– Természetesen fokozatosan kell növelni a támogatást, ugyanakkor pénz van a szponzoroknál, a szerencsejátékoknál, az önkormányzatoknál, a honvédségnél, a belügynél, az egészségügyben – gyógyítás, prevenció –, az oktatásban, a környezetvédelemben. Még ha egyenként kevés is, össze lehet szedni: az a százmilliárd, amelyet Sárközy Tamás professzor is emlegetett, nem fantazmagória – valamilyen központi ellenőrzésre, célirányos újraelosztásra meg lehet találni a módszert. Pénz sok helyen van, de szétforgácsolva jön, és ugyanígy megy is el. Az biztos, a sportnak a következő kormányzati időszak egyik prioritásának kell lennie. Ha nem, akkor minden marad a régiben, azaz lesz néhány elhivatott sportember, aki kajakozik, birkózik, öttusázik és lő.... De akiket most éremesélyesként fel tudnék sorolni, kivétel nélkül nyolc-tíz éve sportolnak magas szinten. Mint Kovács Kati, Janics Natasa, Berki Krisztián vagy akár Gyurta Dani és a többiek – nincs új felhozatal... Ne feledjük, a sport úgy viseli a válságot, hogy közben versenyeznie kell. A magyar egészségügy nem párbajozik mondjuk az osztrákkal vagy az angollal, de nekünk oda kell állni, a sportolónak szemtől szemben meg kell küzdenie a másikkal.

– Jövőre mekkora összeget tudna elképzelni össztámogatásként a legutóbbi tizenhatmilliárd helyett?
– Ha harmincmilliárd lenne, lélegzethez jutna a versenysport és a diáksport, ám a létesítmények, a szabadidősport helyzete ettől még nem változna. De ahogy az előbb megjegyeztem, egyetértek Sárközy Tamással, hogy három év alatt 90-100 milliárdot mozgósítva be kell pótolni a hosszú távon elmaradt forrásokat, a méltatlan alulfinanszírozottságot.

– A professzor elgondolását felvetettük a sportért is felelős önkormányzati miniszternek. Irreálisnak nevezte, szerinte milliárdokkal dobálózunk.
– Nos, igyekszem megindokolni, hogy miért nem fantazmagória. Befolyik négymilliárd forint társasági adóból, mert néhány sportszerető vállalkozó lovardát, sí-, tenisz- vagy bowlingpályát működtet. Aztán van ugye áfa, mert tornacipőt, melegítőt, sílécet és egyéb sporteszközöket veszünk, ami további hatvanmilliárd forint. Személyi jövedelemadót fizet az ágazat, hiszen száz magyar munkavállalóból három a sportban dolgozik, ami újabb tizenötmilliárd. Ez csaknem nyolcvanmilliárdnyi bevétel. Tudom, a költségvetési rendnek érvényesülnie kell, de szemléletváltozára is szükség van, így akármilyen is a gazdasági helyzet, a GDP-arányos 0.2 százalékról el kell mozdulni a 0.4 százalékos sporttámogatásra. Érdekességképpen megemlítem, hogy Győr a költségvetésének 1.1, Debrecen 1.2, Szolnok egy százalékát áldozza sportra. Szóval, ha figyelembe vesszük az ágazat által befizetett nyolcvanmilliárdot, az jöjjön is vissza, ne folytatódjék, hogy a sport csupán nettó befizető ágazat.

– Nagyon motiváltnak látszik.
– Az vagyok, és eljöhet az idő, amikor valaki megkérdezi, te hogy gondolod. Állami irányítás feszes elszámolással, vagy társadalmi irányítás bizalmi alapon, ellenőrzéssel, netán vegyesen. Ami most van, az a legrosszabb: több csatornán jön és megy, sokszor átláthatatlanul a pénz.

– Központi irányítást képzel el?
– Tény, egyfajta nosztalgiát ébreszt a régi rendszer, amikor az állam mindent ellenőrzött, finanszírozott, és mindent meg is oldott, de ezen a sportszervezetek struktúrája, a demokrácia már túllépett. A szövetségek maguk határozzák meg működésüket, maguk tűzik ki a célokat. A baj az, hogy úgy tartják a kezüket, segítséget remélve az államtól, hogy közben az önállóságukat hangoztatják: ne szólj bele, ne is ellenőrizz, ne csinálj semmit, csak add a pénzt. Ez nem mehet így tovább, erős szakmai kontroll kell.

– Gyakran elhangzik, hogy másutt mennyivel többet költenek a sportra. Tudna érdekes, mondhatni kirívó példákat mondani?
– Például a franciák kétszer annyit áldoznak a doppingellenes harcra, mint mi a teljes sportköltségvetésre. De a brit evezősök is többől gazdálkodnak évente, mint az egész magyar olimpiai felkészülés éves kerete. A németek sportköltségvetése jóval több mint százszorosa a magyarénak, ami nemcsak abból adódik, hogy nagyobb és gazdagabb ország, hanem mert ők a GDP egy százalékát teszik félre a mi 0.2-ünkkel szemben. A Nemzeti Sport segítségével, a szövetségek jajkiáltásával a MOB elnöksége most egymilliárd forintért száll síkra, ami csupán a jéghegy csúcsa. Az egymilliárd nem teher, az csak a jussunk, amit elvettek tőlünk abból a nagyon kevésből. Úgy tűnik, mintha nem érdekelné a mostani kormányzatot a gyerekek egészsége, hosszú távon a fiatalok munkaképessége, önbizalma, hogy a nemzeti öntudat a sporton keresztül is kiteljesedjen. A magyar gyerekek elé példaképeket kell állítani, az ország hírnevét legalább négyévente fényesíteni lehetne a sporton keresztül is.

– Több írásában, nyilatkozatában hangoztatja az olimpia jelmondatát: Citius, altius, fortius, azaz Gyorsabban, magasabbra, erősebben!  Manapság romantikával vegyes felhívásnak tűnik. Miként lehet vele inspirálni a modern világ gyermekét?
– A pedagógusok, politikusok tudatosíthatják bennük. A sportban látott hasonló törekvés a mindennapi életre is érvényes. Ha nem vagyok megelégedve például a nyelvtudásommal, a szakmai felkészültségemmel, a fizikai állapotommal vagy a lakásom rendjével, ugyanúgy jelmondatom lehet: szeretném önmagamat felülmúlni az élet minden területén.

– Minapi cikkünkben úgy vélekedett az önkormányzati miniszter, hogy miért ne lehetnénk elégedettek három olimpiai arannyal, a második, hatodik, tizedik hely mögött is tehetség és nagy teljesítmény húzódik meg, ami ugyanúgy becsülésre méltó. Az ország jelen állapotában egyetért ezzel a felfogással?
– Ezen a téren kellően rendezettek a körülmények. Az olimpiai nyolcadik is szép jutalmat kap, tisztességesen elismerik, akárcsak az edzőket.

– A MOB feladatköre a több csatornás struktúra kiépülésével fokozatosan leszűkült. Ebben a környezetben nehéz befolyásolnia a dolgok alakulását.
– A MOB a mostani rendszerben is elvégzi azt a munkát, amelyre hivatva van. Összefogjuk az olimpiai felkészülést, számon kérjük a szövetségeket, beszámoltatjuk őket évente legalább egyszer. Így ők is rendezik soraikat, amikor jönnek hozzánk. A finanszírozás kapcsán tanácsot adunk az államnak, azt a kevés összeget mi osztjuk szét. Ám egy bizonyos határ alatt azt mondjuk: köszönjük szépen, ezt osszátok el ti! A sport rendkívül tűrőképes közeg. Remélem, nem jön el az idő, hogy egyes szövetségek vagy klubok szüneteltetik a működésüket, mert annak leginkább a gyerekek látnák kárát! Egyébként is, a sportnak sajátja a fegyelem, úgy is dolgozik, hogy már a lehető legszorosabbra húzta magán a nadrágszíjat. Nem lehet tovább hátrálni, a kérdéses egymilliárd forint immár a túlélésre kell, mentjük, ami menthető. Ez már rég nem a londoni szereplés alapját jelenti.

– Úgy tetszik, akármerre indulunk, a pénznél kötünk ki. Reméljük, sporthoz kapcsolódó legkedvesebb élménye nem a piszkos anyagiakhoz köthető.
– Ha nagyon pozitív élményt szeretnék felidézni, magam előtt látom a jókedvű Gyurta Danit, kedves, mondhatni szép mosolyát, amely a jól végzett munka örömét tükrözi. És az a telefon, amikor edzője, Széles Sándor meghatottan felhívott, hogy ez az arany a MOB-é is. Megbecsült edzőnek érezhette magát, amikor bevettük a havi százezer forinttal járó Bay Béla-programba. Szívesen választanék egy közmondást is 2009 kapcsán. Párizs címerében a következő latin mondás olvasható: Fluctuat, nec mergitur, azaz Hánykolódik, de nem süllyed el. Így gondolok a magyar sportra, amelyben még van virtus, akarat, tehetség, hagyomány.

– És ahogy beszélgetésünk elején fogalmazott, jókedvű hobbisportoló is. Ön az 1.2 millió ember egyike?
– Nem tartozom azok közé, akik bort isznak, és vizet prédikálnak. Heti kétszer-háromszor itt vagyok a Héliában, biciklizem, erősítek, de akkor sem hanyagolom el a mozgást, amikor európai parlamenti képviselőként Brüsszelben tartózkodom. Ottani egyetlen olimpiai bajnokként mégsem hagyhatom el magam...