Vívás: Szilágyi Áron segít a civillé válásban

– Tagadhatatlan, hogy magam is elkezdtem gondolkozni azon, pontosan mivel is fogok foglalkozni a visszavonulásom után – mondja az amúgy kétdiplomás Szilágyi Áron, az olimpiatörténet első kard egyéni triplázója. – Miközben nemcsak rossz, hanem jó példák is vannak arra, hogy sportolók tudatosan építik a civil életüket. A vívóknál különösen sok ilyet látok, hogy ne menjek messzebb, Kamuti Jenő klasszis tőrözőből lett sebész és a fair play mozgalom megbecsült vezetője. De ne tagadjuk, kevésbé követendő esetből is sok van. A MÉÉF mindenekelőtt nekik próbál segíteni.
Nyilván nem elsősorban a tanulmányokban. Nem, hiszen a papír megszerzése csak szűk keresztmetszet, ennél is fontosabb, hogy az illető örömét is lelje később abban, amit csinál, ne azt érezze, hogy az élet csak a pénzszerzésről, a létfenntartásról szól. Miközben a sportkarrier jellemzően azokra az évekre esik, amikor mások éppen lépkednek felfelé a szakmai pályájukon.

– A civil életben ma mennyire előny a kiemelkedő sportpályafutás?
– Ha valaki edzőként, sportvezetőként vagy sportdiplomataként folytatja, akkor előny, amúgy legfeljebb a bekerülésnél az. És persze az úgynevezett soft skillek, mint például a munka iránti alázat, a motiváltság, a kudarc vagy a siker feldolgozásának képessége mind-mind jellemzik a sportolókat, úgyhogy sok másban sem hátrány, ha valaki a versenysportból érkezik.

– „Élsportolók” fórumáról van szó. De kik tartoznak ebbe a kategóriába?
– Tulajdonképpen mindenki, aki versenyszerűen sportol, aki annak tartja magát, no persze egy bizonyos határt azért nem árt meghúznunk. Ennél is fontosabb azonban, hogy megkülönböztessünk életszakaszokat, hiszen nem mindegy, hogy valaki húszéves kora körül hagyja abba, a húszas évei végén, vagy bőven harminc felett. Az előbbieknek a pályaválasztásban tudunk segíteni, a középső rétegnek a váltásban kell mankót adnunk, míg a már orientálódó idősebb generációt csak támogatnunk kell a szakmai fejlődésében.

– Honnan jött az ötlet?
– A menedzseremmel, Körösparti Gáborral úgy éreztük, a sok szervezet, az egyesületek, a szakszövetségek, a MOB és a sportállamtitkárság bonyolult rendszerében a sportolóra kizárólag versenyzőként tekintenek, akiből a legjobb teljesítményt kell kihozni, és sem kellő figyelem, sem energia nem marad arra, hogy mi lesz belőlünk rövid pályafutásunk után. A Fórum ezt a hiányt szeretné pótolni.

– Vannak külföldi példák hasonlóra?
– Amerikában inkább szakszervezetszerűen működnek a hasonló kezdeményezések, a legközelebb hozzánk talán a németeknél működő Athleten Deutsch­land áll, a képviselőivel fel is vettük a kapcsolatot.

– Milyen a sportolói visszhang?
– Egyértelműen pozitív, az igény, nyugodtan mondhatom, megvan, még erősebb is, mint gondoltam volna. A honlapunkon, a meef.hu-n bárki regisztrálhat, a tagság ingyenes. Erre biztatok is mindenkit! Partneri viszonyainkat több irányba építgetjük, a sportállamtitkársággal már létezik az együttműködés, a MOB-bal most dolgozzuk ki, és piaci szereplők bevonását is tervezzük. Hiszen az ügy egyértelműen jó, ráadásul a cégek is felmérhetik, hogy nekik is hasznos. Lassú, hosszú folyamatra számítok, a következő egy-két évben szépen kiépül az egész rendszer. A stábunk most verbuválódik, céges HR-igazgató éppen úgy van benne, mint pszichológus, tehetséggondozó szakember vagy sportjogász. Az online tér nagy segítség, a Covid bizonyította, hogy a képzés így is megoldható, mi pedig kapocs szeretnénk lenni a szakmai segítők és a sportolók között.

– A bőkezű állami olimpiai életjáradék nem kényelmesíti el azokat, akik kapják?
– Sportfinanszírozással nem kívánunk foglalkozni, az egy létező, bejáratott rendszer, ha úgy tetszik egy hosszú sportpályafutás része. De látjuk a hátulütőjét is, hiszen a kedvezményezettjeit nehezebb motiválni. Éppen ezért olyan projekteket is futtatunk, amelyek rájuk is gondolnak. De a bajnokok csak a jéghegy csúcsát jelentik, a nagy többség nem közülük kerül ki, és nekünk elsősorban nekik kell segítenünk.