Fradi, Loki, Vidi, róluk vegyetek példát! – kupabúcsú után

EGY ÉV ALATT SEMMI SEM VÁLTOZOTT

Egy évvel ezelőtt is a Videoton El-búcsújával fejeződött be a magyar kupacsapatok nemzetközi szereplése, de tavaly valamivel később, augusztus végén. Akkor terjedelmes elemzésben veséztük ki az okokat, és szomorúan kell megállapítanunk, hogy egy év alatt gyakorlatilag semmi sem változott, a csapatok nem tanultak az akkori hibákból, nem beszélhetünk fejlődésről. Ezt a Ferencváros BL-kudarca kapcsán már le is írtuk, de ugyanez elmondható a másik három együttes, a DVSC, az MTK és a Videoton kapcsán is.

Jelen cikkünkben inkább jó példákat, megfelelő mintákat keresünk az előrelépéshez, de érdemes feleleveníteni néhány tavalyi megállapításunkat, melyek világosan mutatják, hogy nem történt változás.

2015: A magyar klubfutball eljutott odáig, hogy most már ki sem merjük mondani, hogy megcélozzuk a csoportkört. Ha pedig nem cél, akkor nem is tehet senki szemrehányást, hogy nem sikerül. Élklubjaink működése, költségvetése szempontjából pedig nem létkérdés a csoportkör. Az MLSZ-től érkező, éves szinten minimum egy-két millió euróval az európai szerepléstől függetlenül számolhatnak a klubok.

2016: Nyíltan egyedül csak a Ferencvárosnál beszéltek arról, hogy szeretnék elérni a csoportkört, ha nem a Bajnokok Ligájában, akkor legalább az Európa-ligában. Ugyanakkor nem volt egységes a klub kommunikációja, mert míg Orosz Pál vezérigazgató kijelentette, hogy cél a csoportkör (minimum az El-ben), addig Thomas Doll vezetőedző sokkal óvatosabban fogalmazott, ő már elővette a „ha a sorsolásnál szerencsések leszünk” kezdetű mentőövet is.

2015: „Szerencsések voltunk a sorsolásnál.” A mieinket búcsúztató Vojvodina (MTK), Zeljeznicar (FTC), Rosenborg (DVSC), BATE, illetve Lech Poznan (Videoton) sorból egyik együttes sem a verhetetlen európai sztárcsapat kategóriáját képviseli.

2016: A sorsolásra idén sem panaszkodhattunk, tudomásul kell venni, már az El 2. selejtezőkörében sincsenek a magyar csapatok számára könnyű párharcok (az első körben még voltak). Az MTK-nak és a DVSC-nek legalább annyi tartása lehetett volna, hogy nem kettős vereséggel esik ki az azeri Qabalával és a fehérorosz Torpedo Zsogyinóval szemben. Persze legalább ennyire vállalhatatlan, hogy a Ferencváros két meccsből egyszer sem tudta legyőzni az albán ezüstérmest. Papíron még a Videotonnak volt a legnehezebb dolga a Midtjyllanddal szemben, de a csoportkörbe jutáshoz minimum a dán csapat szintjéig el kellene jutni. Ezzel együtt is a fehérváriak voltak a legsikeresebbek, hiszen legalább eljutottak a harmadik selejtezőkörig.

2015: „Mindegyik kupaszereplőnk esetében kijelenthető, érdemben nem tudtak erősíteni a BL-, illetve El-selejtezők előtt a tavaszi keretükhöz képest.”

2016: Igazolások voltak, erősítések nem. Kupacsapataink még NB I-es szinten sem lettek erősebbek az előző szezonhoz képest – ezt mutatja, hogy a Fradin kívül a másik három gárda a bajnokságot is gyengén kezdte –, nemhogy nemzetközi mércével mérve.

2015: „Az edzők sem tudtak hozzátenni a szerepléshez.”

2016. Hát az idén sem. A DVSC és az MTK esetében aligha ezen múlt a búcsú, de a Fradin vagy a Videotonon talán segíthetett volna, ha Thomas Doll, illetve Henning Berg bele tud nyúlni a meccsbe, egy-egy jó cserével vagy taktikai váltással. (Tegyük hozzá, Bergnek az első két körben azért voltak kimondottan jó és bátor húzásai, mint például a két gólt is szerző Géresi Krisztián csapatba állítása, de a Midtjyllandtól elszenvedett hazai vereség alkalmával ő is tehetetlennek bizonyult).

2015. „Riasztó idegenbeli mérleg. A legutóbbi tíz kupaszezon egyikében sem tudtak a magyar együttesek együttvéve három idegenbeli mérkőzésnél többet nyerni.”

2016. A negatív széria folytatódott. Az idén a DVSC nyert meccset idegenben (az 1. fordulóban a San Marinó-i La Fiorita ellen), illetve a Videoton győzött rendes játékidőben a Midtjylland otthonában, de a dánok a hosszabbításban továbbjutottak.

AZ AFRIKAI „TRÜKK” – MIDTJYLLAND

És akkor jöjjenek a jó példák. Meggyőződésünk ugyanis, hogy vannak olyan klubmodellek Európában, amelyek bizonyítják, hogy hasonló költségvetés mellett is lehet jobb eredményeket elérni a nemzetközi porondon, illetve lehet sokkal kifizetődőbb játékospolitikát folytatni, mint ahogy azt itthon a legnagyobb büdzséből gazdálkodó, az NB I-ből az európai csoportkörös szereplésre az elmúlt két évben legjobb eséllyel pályázó Ferencváros és Videoton teszi. A Fradinál bevallottan 9-10 millió euró között mozog az éves költségvetés, és úgy tudjuk, hogy ettől a Videotoné sem marad el, sőt egyes vélemények szerint meg is haladja ezt az összeget. (Ez nem is meglepő, ha csak azt nézzük, hogy a transfermarkt.de adatai szerint az elmúlt egy évben 1 millió 50 ezer eurót költött erősítésre a fehérvári klub, Asmir Suljic és Bódi Ádám szerződtetésére – és akkor ebben Loic Nego vételára még nincs is benne, mert az nem ismert.)

Videoton–Midtjylland 0–1

Az egyik kézenfekvő példa éppen a Videotont búcsúztató Midtjyllandé. A dán csapat esetében persze elmondhatnánk azt a magyar búcsú esetén gyakran pufogtatott közhelyet, hogy a két meccsen semmi különöset nem mutattak, játékban nem nőttek egyértelműen a Videoton fölé (ahogy a Partizani sem volt jobb a Fradinál) – csak hát valamiért már megint a mieink húzták a rövidebbet...

A klubot 1999-ben alapították, vagyis még csak 17 éves múltra tekint vissza. Nincsenek és nem is voltak sztárjátékosaik. Az egyszeres bajnok és négyszeres kupagyőztes dán csapat 2011 óta ötödik alkalommal szerepel valamelyik nemzetközi kupában, és az ötből csak egyszer, 2011-ben nem jutott el a selejtező utolsó fordulójáig, az úgynevezett playoffkörig. A legjobban az előző szezonban szerepelt, amikor az El-ben a legjobb 32 közé jutott, ahol a párharc első meccsén még a Manchester Unitedet is megverte 2–1-re (a visszavágón már 5–1-re győzött az MU).

Noha csoportkörbe „csak” egyszer jutott be a csapat, jól látszik az a fejlődés, amit a magyar kluboktól hiányolunk. Mint ahogy hiányoljuk azt a fajta, nagyon tudatos játékospolitikát is, ami a Midtjyllandot jellemzi. Ezen a nyáron kilenc játékos került az U19-es együttes keretéből az első csapathoz, akik között jó eséllyel lehetnek olyan tehetségek, mint a napokban topligába szerződő Pione Sisto. Az ugyancsak saját nevelésű, dél-szudáni születésű középpályás a Midtjylland U19-es csappatából kikerülve három év alatt eljutott odáig, hogy hatmillió euróért megvásárolta a spanyol Celta Vigo.

Midtjylland–Videoton 1–1

A skandináv csapatok egyik „trükkje", hogy helyi összekötők révén sok esetben már utánpótláskorban szerződtetnek ingyen vagy nagyon olcsón Afrikából tehetségeket, akik közül ha csak egyet is tovább tudnak adni néhány millió euróért, akkor már megtérül a befektetés. Nem beszélve arról, hogy ezek az afrikai származású fiatalok idővel állampolgárságot is kapnak, így a korosztályos válogatottaknál is számításba vehetők. A Midtjylland első keretéhez csak idén nyáron négy afrikai játékos érkezett, egy 19 éves saját nevelésű kongói és három nigériai alacsonyabb osztályú dán csapatoktól, akik közül a legidősebb 22 éves.

Persze, már halljuk a magyar klubvezetők ágálását a Midtjylland példájával szemben, hogy a honi csapatok nem tudnának 2.1 millió euróért csatárt venni, ahogy tette azt a dán klub, amikor tavaly szerződtette a cseh Václav Kadlecet. Igen ám, de mint Sisto példája is mutatja, a dánok éves szinten szép summára tesznek szert a játékosok eladásából, tavaly például Erik Sviatchenkót 2.5 millióért adták el a Celticnek. Vagyis a játékoseladásokból származó bevételt forgatják vissza a piacon. Nem úgy, mint például a Debrecen, amely fél év alatt 2 millió 750 ezer eurót keresett Balogh Norbert (Palermo) és Bódi Ádám (Videoton) értékesítésével, miközben a végleg megszerzett játékosok közül a Holman Dávid (FTC), Takács Tamás (DVTK), Karol Mészáros (Puskás Akadémia) trióért kellett fizetni, de a három játékos néhány százezer eurónál nem került többe, vagyis a kiadás töredéke volt a bevételnek.

EGY JÓ MEGFIGYELŐHÁLÓZAT ÉS NÉMI BEFEKTETÉS – LECH POZNAN

A tavaly éppen a Videoton búcsúztatásával El-főtábláig jutó Lech Poznan a legutóbbi hét európai kupaindulásából háromszor jutott el csoportkörig, mindháromszor a második számú sorozatban, kétszer a legjobb 32-ig menetelt. A lengyel klubot nem elsősorban eredményessége – bár jelen helyzetben mi örülhetnénk, ha lenne olyan csapatunk, amely nyolc év alatt kétszer 32 közé jut az El-ben –, hanem sokkal inkább megfigyelői hálózata miatt tartjuk példaértékűnek.

FTC–Partizani 1–1 (tizenegyesek)

Két éve a poznaniak akkori scoutja, a többek között Lovrencsics Gergőre is felfigyelő Andrzej Dara beszélt arról a Nemzeti Sport Online-nak, hogyan működik a klub megfigyelői rendszere. Elmondta, hogy öt területi felelőse van a klubnak, amivel tulajdonképpen egész Európát lefedik. Ennek a rendszernek köszönhetően számos játékost fedeztek fel, akik Poznanban tovább fejlődtek, majd nagy haszonnal értékesítette őket a klub.

A lett Artjoms Rudnevset hatszázezer euróért vették meg 2010-ben a Zalaegerszegtől, majd két szezonnal később 3.5 millióért adták el a Hamburgnak. A bolgár Alekszandar Tonev játékjogát 350 ezer euróért kapták meg a CSZKA Szófiától, majd 3.2 millióért adták el az Aston Villának. Ugyanakkor szépen felépített, ingyen vagy aprópénzért megszerzett, illetve saját nevelésű lengyel játékosok értékesítésén is milliókat kerestek (Robert Lewandowski – Dortmund, 4.75 millió euró; Lukasz Teodorczyk – Dinamo Kijev, 4 millió euró; Karol Linetty – Sampdoria, 3.2 millió euró). A következő eladott játékos pedig akár Kádár Tamás is lehet, akiért 450 ezer eurót fizetett a klub a DVTK-nak, most a hírek szerint kétmillió euróért állhat tovább.

A Lech arra példa, hogy egy jól felépített és hatékonyan működő megfigyelőhálózat, illetve némi befektetés – mert a rendre ingyen igazolható futballistákat kereső magyar csapatokkal szemben a poznaniak mindig vásárolnak, még ha olcsó játékosokat is – hosszú távon megalapozhatja egy klub működését.

Torpedo Zsogyino–DVSC 1–0

A Fradi és a Videoton az elmúlt egy-másfél évben kezdett a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektetni a játékosmegfigyelésre Theo Schneider, illetve Hadnagy Zsolt vezetésével, de olyan hálózatról, mint a Lech esetében, egyelőre nem beszélhetünk. Sőt, egyik magyar klubnál sem működik igazán hatékonyan a rendszer. A Videoton hiába figyel például nagyon sok játékost Albániától Dániáig szerte Európában, az elmúlt egy évben külföldről csak a szerb Danko Lazovics érkezett, aki jelenleg nagyon messze van csúcsformájától. Kérdés, hogy mikorra sikerül úgy felépíteni őt, hogy valóban hasznára legyen a csapatnak.

Christian Ramírezt leszámítva pedig a Fradi is olyan futballistákat szerződtetett külföldről az elmúlt két évben, többnyire ingyen, akik hosszabb kihagyás, sérülés vagy formahanyatlás után érkeztek Magyarországra, és nem tudtak azonnal a csapat segítségére lenni – főleg nem a nemzetközi kupában.

KEVÉS PÉNZBŐL IS FOLYAMATOSAN CSOPORTKÖR – NK MARIBOR

A Maribor annyiban hasonlítható a dán Midtjyllandhoz és a Lech Poznanhoz, hogy az Európa-ligában búcsúztatta a Videotont, még 2010-ben.

Amiben viszont eltér, hogy 2011 és 2014 között sorozatban négy alkalommal szerepelt valamelyik csoportkörben, vagy az El-ben vagy a BL-ben, jelenleg pedig ismét a csoportkörért játszhat az Európa-ligában.

Ráadásul mindezt információink szerint 10 millió euró alatti költségvetéssel érte el a szlovén csapat, vagyis mind a büdzsét, mind a 12.35 milliós jelenlegi becsült keretértéket (forrás: transfermnarkt.de) figyelembe véve ez a klub áll a legközelebb a Ferencváros (11.83 millió eurós becsült keretérték), Videoton (10.88 millió euró) kettőshöz, mégis sokkal eredményesebben szerepel a nemzetközi porondon.

Qabala–MTK 2–0

A Maribor játékospolitikájáról pedig csak annyit, hogy az elmúlt hat évben összesen 16 millió euóért adtak el játékosokat, miközben ennek az összegnek csak a töredékét költötték új labdarúgókra (a meglévő adatok szerint két millió euró körüli összeget).

Ebből a szempontból a Fradi az elmúlt években jó útra lépett, hiszen Muhamed Besicet (Everton), Somáliát (Toulouse) és Nagy Ádámot (Bologna) is Nyugat-Európába tudta eladni, de szakmailag ezekből az üzletekből akkor profitál a klub, ha megfelelően pótolni is tudja a távozókat, az érkezők pedig később újra továbbadhatók lesznek, mert fejleszteni tudja őket a klub (ahogy Somáliáékat tudta). Az viszont nagy luxus, hogy például a tavaly a transfermarkt.de adatai szerint a Haladástól 400 ezer euróért vett Radó András (Ramírez mellett érte fizettek a legtöbbet a zöld-fehérek az elmúlt években) elvétve kap csak lehetőséget a Fradiban, az új idényben csak két tétmeccsen játszott. Így maximum csak visszafejlődni tud, és biztosan nem térül meg a klub befektetése.

JÓ NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ÉS UTÁNPÓTLÁS – TOVÁBBI PÉLDÁK

Végezetül jöjjön még két további példa dióhéjban.

A cseh Liberec a legutóbbi három kiírásból kétszer jutott főtáblára az El-ben, a 2013–2014-es idényben a legjobb 32-ig is elverekedte magát, és most is játszhat a csoportkörért. Miközben a csapat keretértéke (7.25 millió euró) még a Fradiétól és a Vidiétől is elmarad. A klub játékospolitikája nagyban épít a saját nevelésű fiatalokra, akik közül két év alatt kilencen kerültek az első kerethez.

Az AS Trencín a szlovák élvonal legutóbbi két kiírását megnyerte. Főtáblára eddig nem jutott, de tekintve hogy a költségvetése becslések szerint még az ötmillió eurót sem éri el, ez nem is feltétlenül várható el az El-ben harmadjára szereplő klubtól. A trencséniek ebben a szezonban már mentek egy kört a BL-ben, majd a lengyel Legiától elszenvedett 1–0-s vereséggel átkerültek az Európa-liga playoffkörébe. A holland tulajdonos által irányított klub egy szlovákiai kimutatás szerint 2009 és 2015 között 521 ezer eurót költött új játékosokra, miközben 11 millió euró értékben adott el futballistákat. Pedig a szlovák élvonalra még azt sem mondhatjuk, hogy sokkal erősebb a magyarnál, és ezért könnyebb eladni Szlovákiából a játékosokat. Ellenben a Trencínnek remek nemzetközi kapcsolatai vannak, csak idén három holland játékost szerződtettek, és korábban is rendszeresen igazoltak labdarúgókat Hollandiából, de Brazíliából és Kínából is. A jobb légiósokat pedig rendre tovább tudták adni, mert fejlődni tudtak Trencsénben, ez pedig már az edzők érdeme elsősorban.

A nemzetközi kapcsolatok, kiváltképp a portugál vonal építése a Videotonnál Paulo Sousa vezetőedző érkezésekor és még egy ideig utána is működött. A portugál Filipe Oliveira és Marco Caneira fontos szerepet játszott az El-csoportkörbe jutásban, de Oliveira és az ugyancsak erről a vonalról érkező zöld-foki-szigeteki Stopira a legutóbbi fehérvári bajnokcsapatnak is fontos tagja volt. Ugyanakkor a Sportingtól kölcsönbe érkező Renato Neto és a Bragától kölcsönvett Zé Luís is kimondottan jó igazolásnak számított. Ez a vonal azonban Burcsa Győző sportigazgatónál megszakadt.

A Fradi pedig hiába jelent be szinte évente egy szakmai együttműködést valamely neves külföldi klubbal – többek között a marokkói Raja Casablancával, a brazil Fluminensével, az olasz Lazióval, az angol Norwichcsal, a francia Lyonnal és a német Borussia Dortmunddal is –, ezekből a játékospiacon semmit sem profitált a klub. (Legutóbb, májusban Kubatov Gábor, az FTC elnöke beszélt arról, hogy a BVB-től két játékost is kölcsönvehetnek – egy sem jött.)

A jó mintákért azonban nem kell olyan sztárklubokhoz fordulni, mint, mondjuk, a Dortmund vagy a Lyon. Mint cikkünk is mutatja, vannak a magyar élcsapatokhoz hasonló költségvetésből gazdálkodó klubok, amelyek a nemzetközi porondon eredményesebben, de legalábbis ígéretesebben szerepelnek, és sokkal gazdaságosabb játékospolitikát folytatnak. Vagyis, a példa adva van.