Akit szintén nem felejtünk el: Roland Ratzenberger

1994-ig negyvenöten lelték halálukat Formula–1-es autót vezetve azonnal vagy napokkal később, balesetük következményeként az autósport világában. Az áldozatok csaknem kétharmada az F1 hőskorában, illetve korai szakaszában, az ötvenes-hatvanas években hunyt el. Volt, aki edzésen, volt, aki versenyen (tehát valamelyik nagydíjhétvégén), volt, aki tesztelés közben, de volt olyan is, aki nem a sorozat rendezvényén – hanem például egy bemutató viadalon – szenvedett halálos balesetet.

A szóban forgó esztendő előtt Riccardo Paletti volt az utolsó, akit halálos baleset ért egy GP-n, az olasz az 1982-es Kanadai Nagydíj versenyén hunyt el. Négy évre rá megint egy itáliai pilóta járt szerencsétlenül: Elio de Angelisnek a Brabhamje lett a koporsója egy tesztelésen.

Ezt követően nyolc évig semmi – legalábbis senki sem hal meg a Formula–1-ben. Nagy balesetek azért vannak, csak az imolai Autodromo Enzo e Dino Ferrarin négy is. Ám 1987-ben Nelson Piquet-vel (hátsó defekt), 1989-ben Gerhard Bergerrel (letört orrszárny a Tamburellóban, Senna későbbi fatális bukásának helyszínén!), 1991-ben Michele Alboretóval (első kerékfelfüggesztés), 1992-ben pedig Riccardo Patresével (hátsó defekt) is egy kocsiban utazik a Gondviselés.

Az 1994-es Formula–1-es idény két tesztbalesettel indul. J. J. Lehto az ötödik nyakcsigolyáját töri el, Jean Alesi kisebb gerincsérülést szenved a falnak csapódva. Ehhez jön még Jos Verstappennek az idénynyitó Brazil Nagydíjon bemutatott szerencsés kimenetelű salto mortaléja.

Azoknak lesz igazuk, akik akképpen figyelmeztettek, hogy a számítógép segítségétől megfosztott versenygépeket egyre nehezebben lehet „kordában tartani"?

1983. A német Formula–Ford bajnokságban feltűnik egy osztrák pilóta, aki a kategória osztrák és közép-európai bajnokságát két év múlva megnyeri. Roland Ratzenberger szépen lépdel előre: a brit Formula–3-as bajnokság, a túraautó-vb, a brit túrakocsi-bajnokság, majd – 1989-ben – a brit Formula–3000-es pontvadászat jelentik karrierjének következő állomásait; utóbbiban harmadikként végez összetettben. Le Mans-i 24 órás (öt alkalommal, 1989–1993) és a különböző prototípus-viadalok Japánban a kilencvenes évek elején.

1991-ben kis híján bemutatkozik a Formula–1-ben, de egy meghiúsult szponzori szerződés miatt nem teljesül az álma. Egyelőre. Ami késik ugyanis, nem múlik: 1994-ben a Nick Wirth vezette újonc Simtek öt versenyre szerződteti – pontosabban a salzburgi születésű pilóta (illetve szponzora) fizet azért, hogy alkalmazzák. (Csakúgy, mint a Pacific duója, Paul Belmondo és Bertrand Gachot, valamint Ratzenberger közvetlen kollégája, David Brabham ugyanebben az évben.)

Interlagosban még nem tudja kvalifikálni magát Ratzenberger, a második, aidai futamon ugyanakkor már ott van a rajtrácson, és végül a 11. helyen ér célba. San Marinó-i Nagydíj, Imola. Húsz perc sem telik el a szombati időmérőből, és a 32-es rajtszámú Simtekhez riasztani kell a mentőegységeket...

Az Aréna 2000 Kiadó által gondozott Nagy autósportévkönyv 1994–95 így írja le a szörnyű baleset körülményeit és a mentést:

„Az edzés 19. percében a Roland Ratzenberger vezette Simtek-Ford a Villeneuve-kanyar előtt 314 km/órás sebességnél elvesztette a hátsó légterelőjét (az olasz tévé felvételén jól látszott), és az irányíthatatlanná vált autó a betonfalnak vágódott, majd sodródva, pörögve, közel kétszáz métert csúszva megállt a pálya szélén. A két kerekét vesztő autómaradványban Ratzenberger feje tehetetlenül félrebillent. A Sid Watkins vezette orvosi csapat a sisak levétele után azonnal szívmasszázst alkalmazott, de ez sem segített az osztrák pilótán. A rengeteg vért vesztő (...) versenyzőt helikopterrel a bolognai kórházba szállították, ahol 14.15-kor meghalt. A kiadott orvosi jelentés szerint rendkívül súlyos agyrázkódást szenvedett, és több nyakcsigolyája eltört (plusz a koponyacsontja is – a szerk.), az ütközés utáni kómából egyetlen pillanatra sem tért magához."

„Roland a Formula–1 majdnem elfeledett halottja. Akárhányszor csak szóba kerül az 1994-es fekete imolai hétvége, mindig hangsúlyozom, hogy ez nem egyedül Ayrton hétvégéje, hanem Ayrtoné és Rolandé közösen. Sohasem szabad ezt elfelejtenünk. Ezért is történt az, hogy inkább Ratzenberger temetésére mentem el annak idején, nem pedig Sennáéra, akit annyian ismertek és szerettek, mert úgy éreztem, hogy valakinek támogatnia kell az osztrák fiú családját is. Roland igazán remek ember volt, aki keményen dolgozott azért, hogy Formula–1-es pilóta lehessen. Mondhatom, csak nagyon ritkán láttam őt nem mosolyogni" – emlékezett és emlékeztetett a tragédia húszéves évfordulóján Max Mosley, az FIA egykori elnöke.

Senna a Ratzenberger-baleset utáni pillanatokban