Eb 2020: a válogatott felfedezettje, Schäfer András berúgta az ajtót – NS-értékelés

A lefújás után hosszú percek teltek el a viharos müncheni éjszakában, ám a kapu mögötti magyar tábor nem mozdult a helyéről. Újra és újra magához szólította a játékosokat, felcsendült a Himnusz, Szalai Ádámot és Marco Rossit kórusban éltették, és miközben a labdarúgók és a szurkolók egyaránt a másik teljesítményének tapsoltak, akadt egy játékos, aki a sírással küszködött. Az Európa-bajnokságon berobbanó Schäfer András csak törölgette a könnyeit, szipogott, lelke minden kínja leolvasható volt arcáról, miközben a televízió kamerája felé lépkedett.

Húsz-huszonöt perccel korábban egészen másik arcát mutatta, miután Szalai Ádám pazar átadása után a kapujából kifutó Manuel Neuer mellett a hálóba fejelte a labdát. A gól után a világból is kifutott volna boldogságában, az örömittas kiáltása hosszú másodpercekig tartott, és sokáig úgy tűnt, hogy pazar beindulása és helyzetfelismerése győzelmet ér. A hármas sípszó után végül mégis a keserűség lett úrrá rajta.

„Megbeszéltük a szünetben, hogy ötven percig az életünkért küzdünk majd, sajnos a végén nem volt mellettünk a szerencse, de ilyen a sors – mondta a 22 esztendős középpályás a lefújás után az M4 Sport kameráinak. – Remélem, a vébéselejtezőkön visszaadja nekünk, amit most elvett. Többet érdemelt a csapat, mert mindhárom meccsen nagyon jól küzdöttünk. Nehéz most bármit is mondani. Nagyon rossz érzés így kiesni.”

Bár azokban a percekben lehetetlen volt megvigasztalni, ha néhány nap múlva belegondol, hogy milyen rövid idő alatt jutott az Eb-nyolcaddöntő küszöbéig, vélhetően a könnyeket is a mosoly váltja fel.

A szombathelyi születésű középpályás az Illés Akadémián kezdett futballozni, 2014-ben az MTK-hoz szerződött. A magyar élvonalban 2017 áprilisában mutatkozott be, s tizenkilenc esztendős volt, amikor 2019 januárjában az olasz élvonalban szereplő Genoa három és fél évre szerződtette. Abban az idényben az egyesület Primavera-csapatában szerepelt, és bár több élvonalbeli mérkőzésre is nevezték, végül nem lépett pályára. A következő bajnokságot kölcsönben a Chievónál töltötte, majd 2020 januárjában kölcsönvette a DAC. A dunaszerdahelyi együttes tavaly szeptemberben jelentette be, hogy végleg megvásárolja a Genoától, és ekkor már válogatott játékosként beszélhettek róla.

Marco Rossi sosem volt szívbajos: ahogy Szoboszlai Dominiknek és Szalai Attilának, a szlovák élvonalban szereplő középpályásnak is megadta a lehetőséget. Tavaly augusztusban postázta neki a meghívót, s a szeptemberben Törökország ellen idegenben megnyert Nemzetek Ligája-mérkőzésen (1–0) már be is mutatkozott a nemzeti csapatban. Szoboszlai Dominik és Kalmár Zsolt kiesése után senkit sem lepett meg, hogy a szövetségi kapitány az Eb-re készülő keretbe is meghívta, ám ilyen meggyőző teljesítményre vélhetően senki sem számított.

A Ciprus elleni felkészülési meccsen szerzett győztes gól és a hajrában kiharcolt tizenegyes legfeljebb vállveregetést ért a világ élvonalától távol álló vetélytárs ellen. Aztán következett a kontinenstorna, amelyen korát meghazudtoló érettséggel és taktikai fegyelemmel futballozott a portugál, francia, német válogatott ellen. Az Allianz Arenában szerzett fejes gólja emlékezetes marad – ahogy több értékelésben is írták, ő az a játékos az Eb-n, aki „berúgta az ajtót”.

MAGYAR FEJES GÓL, HAJUKAT TÉPŐ NÉMETEK

A válogatott nagyszerűen küzdött a „halálcsoportban” – még a riválisok is elismerték, a csapat továbbjutást érdemelt volna.

„Ezt nem hiszem el!” – a      lefújás pillanatában az Allianz Arena gyepére rogyó, arcát a kezébe temető Schäfer András szájáról olvashattuk le a fenti szavakat azt követően, hogy az alig 22 éves, az Európa-bajnokságon tulajdonképpen berobbanó középpályást a társak felsegítették a földről. A jelenetben minden benne volt: a csodaszámba menő, mégis karnyújtásnyira lévő továbbjutás elúszása okozta szomorúság éppúgy, mint az a mentalitás és egység, ami napjaink magyar válogatottját repíti. Mintha Athos, Porthos és Aramis is címeres mezre cserélte volna lovagi egyenruháját: Alexandre Dumas hősei után Marco Rossi tanítványai is az „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” jelszóval indultak csatába.

Harcoltak is az utolsó, sőt még az utolsó utáni leheletükig – egymásért, a kapitányukért, a szurkolókért, egyszersmind Magyarországért.

Ami június 15-e és 23-a között történt, maga volt a káprázat. De megtörtént, ennélfogva a percekig könnyező Schäfer Andrással az élen mindenki elhiheti, hogy a magyar válogatott elérte, amire senki sem számított az Eb előtt: kivívta egy nemzet, hovatovább egy földrész elismerését és azzal együtt tiszteletét.

Leírni könnyű, felfogni majdhogynem lehetetlen: abban a csoportban, amelynek a végső győzelemre is joggal pályázó Franciaország, Portugália és Németország volt még a tagja, a sokak által jó előre lesajnált Magyarországnak az utolsó meccs utolsó percéig volt esélye, méghozzá reális esélye a továbbjutásra! Hogy az Európára, sőt világraszóló bravúr végül nem lett meg, perceken és millimétereken múlt. Gondoljunk csak arra, hogy Leon Goretzka 84. percben eleresztett lövését követően Schäfer András és Gulácsi Péter lábát is érintette a labda – ha csak egy-két centivel beljebb megy, egyikükben biztosan elakad, és akkor most...

Egy országnak fáj(t), hogy így alakult a vége. Marco Rossi is kesernyésen jegyezte meg, hogy a legszebb tündérmesék sem fejeződnek be mindig boldogan. Mindamellett csak a búslakodásnak van helye, csalódottságnak semmiképp. Egy-két könnycseppet még el lehet morzsolni, de siránkozni nemhogy nem szabad, egyenesen tilos! Ne a kiesés (ámbár kiesésként értelmezni a Budapesten, illetőleg Münchenben történteket nem feltétlenül helyénvaló...) okozta bánat emésszen minket, sokkal inkább örüljünk annak, hogy ilyen csapatunk van. Pontosabban olyan csapatunk, amely ellen az Európa-bajnoki címvédő portugálok csak vért izzadva tudnak nyerni, amely ellen a világbajnok franciák szövetségi kapitánya, Didier Deschamps sikerként könyveli el a 1–1-es döntetlent, és amely ellen a szüntelen győzelemre játszó, a rivális megsemmisítésére törekvő Németország a mérkőzés hajrájában már húzza az időt, csak hogy tartsa a kínkeservesen kibrusztolt 2–2-t. Ha még nem láttak az idegességtől a hajukat és körmüket tépő németet, 2021. június 23-án, háromnegyed tizenegy tájban ez a csoda is megtörtént: akadt olyan drukker, aki a hosszabbítás perceit nem is merte nézni.

Be kell vallanunk, amikor a csoportmeccseken cseréltek a szövetségi kapitányok, olykor mosolyogtunk: „ők” a Bayern München, a Chelsea, a Barcelona vagy éppen az Atlético Madrid klasszisait vetették be, „mi” a Dallas, a Kasimpasa és a Mezőkövesd játékosát. Ám a Dallas, a Kasimpasa és a Mezőkövesd játékosa semmivel sem tűnt kevesebbnek, sőt – társaihoz hasonlóan – elképesztő szenvedély jellemezte. Nagyobb, mint a vele szemben állókat. Portugálok, franciák, németek egyaránt megtapasztalhatták, milyen az, amikor egy kis ország nagy focit játszik – hatalmas szívvel.

Nem csoda, hogy még a döntetlenek után is olyan érzésünk volt, mintha győztünk volna. Furán hangzik, nem vitás, mégis az volt – és az van – bennünk, hogy Franciaországot legyőztük 1–1-re, majd Németország ellen is nyertünk 2–2-re. A Portugália elleni 0–3-t sem vereségként könyveltük el, hanem úgy, hogy a 84. percig közel jártunk a varázslathoz. S ha akkor nem változtat irányt a labda Willi Orbán lábán, meglehet, ezt a mondatot nem úgy folytatnánk, hogy annak a mérkőzésnek a hosszabbításával együtt Magyarország mindösszesen tizenkét percet volt hátrányban ezen az Eb-n, hanem úgy, hogy a csoportkörben egy másodpercig nem állt vesztésre...

Marco Rossi és csapata mérhetetlenül sokat adott az országnak. Legalább annyit, mint a 2016-os kontinenstornán részt vevő válogatott. Az öt évvel ezelőtti szenzációs szereplés után alighanem százból kilencvenkilencen vélték úgy, hogy ami Franciaországban történt, megismételhetetlen.

Fiatalokat ejtett rabul a magyar futball, idősebbek szerettek újra bele. A reménnyel együtt a hit és a foci semmihez sem hasonlítható varázsa is visszatért. Boldog-boldogtalan (bár boldogtalannal nemigen találkoztunk...) járt a sírás határán, vagy már azon is túl, amikor a mérkőzések előtt és után felcsendült a Himnusz, amikor Fiola Attila betalált Hugo Lloris kapujába, amikor Michael Oliver véget vetett a Franciaország elleni mérkőzésnek, amikor másodpercekkel azután, hogy pályafutása egyik legszebb gólját szerezte, Szalai Ádám már a magyar táborral ünnepelt, amikor másodjára is vezettünk Németország ellen, és igen, akkor is, amikor Münchenben felharsant a hármas sípszó...

Ismét tudatosult bennünk, hogy van egy csodás csapatunk.

Az Eb-n szereplő magyar válogatottban összesen tizennyolcan léptek pályára, s azok statisztikáit vettük górcső alá, akik minimum huszonöt percet játszottak a három csoportmérkőzésen. Ez alapján tizennégy futballista szerepel értékelésünkben – Cseri Tamás 15, Sigér Dávid 12, Varga Kevin 10, míg Varga Roland két percet kapott Marco Rossi szövetségi kapitánytól – aki a nemzetisport.hu olvasóinak szavazatai alapján a keret legjobbja lett!