Német kontra német – az NDK győzelmével aláírta halálos ítéletét

1974, első csoportkör, 1. csoport: NDK–NSZK 1–0

NÉMET KONTRA NÉMET

Van egy fixa ideám az 1974-es NSZK-beli vb-n június 22-én Hamburgban 1–0-s keletnémet sikerrel végződő NDK–NSZK csoportmérkőzéssel kapcsolatban: presztízsgyőzelmével az NDK a saját halálos ítéletét írta alá, mert a középdöntőben a holland, a brazil és az argentin válogatott mellé került. Az NSZK nem bánta túlságosan a vereséget, a jugoszlávokat, a svédeket és a lengyeleket megelőzve a fináléba jutott, végül megnyerte a vb-t (a döntőben Gerd Müllerék Hollandiát győzték le 2–1-re).

A találkozó előtt már mindkét együttes továbbjutott, s noha a 3. és 4. csoportban június 23-án rendezték az utolsó forduló meccseit, a középdöntő leosztása borítékolható volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy az NSZK félvállról vette volna a mérkőzést, még úgy sem, hogy Paul Breitner azt állította, nekik, nyugatnémeteknek „csak egy sima válogatott meccs volt, mintha Japánnal, Tunéziával játszottunk volna. Azzal az egy különbséggel, hogy Japánról vagy Tunéziáról többet tudtunk, mint akkori ellenfelünkről". Nos, ez erős csúsztatás volt. A Bayern München 1974-ben megnyerte a BEK-et (az eldöntőben az Újpesti Dózsát kiverve), de a nyolcaddöntőben a Dynamo Dresden ellen vért izzadt. Breitnerék Münchenben 4–3-ra nyertek, a visszavágón 3–2-nél a drezdaiak álltak továbbjutásra, a Bayern végül 3–3-ra mentette a meccset. Az az évi KEK-döntőben pedig a Magdeburg 2–0-ra legyőzte az AC Milant… Ugyanakkor az NDK 1974-ig egyetlen világversenyre sem jutott ki, az NSZK pedig aktuális Európa-bajnokként várta a vb-t.

A két ország közötti hidegháborús viszony a januári vb-sorsoláson is éreztette hatását: megfagyott a levegő, amikor az NSZK mellé az NDK került az 1. csoportba, Helmut Käser, a FIFA svájci főtitkára rögtön Stanley Rousnak passzolta a papírost, mintha az elnök tehetett volna arról, hogy az NDK-t az NSZK mellé húzták. A keletnémet sportvezető, Manfred Ewald persze jó kommunista szokás szerint ukázba adta, hogy meg kell nyerni a mérkőzést, ám ne gondoljuk, hogy a találkozó 77. percében helyzetbe kerülő Jürgen Sparwasser ezért rúgta a kapuba a labdát. A futballista csak azt tette, amit egy futballistának ilyenkor tennie kell, más kérdés, hogy az NDK politikusai nem csupán a pályán elért sikerként aposztrofálták az 1–0-s győzelmet, hanem a fennálló rendszer igazolásaként – még akkor is, ha valahol, akkor az NDK-ban élők jól tudták, a keleti rezsim semmilyen tekintetben nem állt győzelemre a szomszéddal szemben… De fogadjuk el, hogy így akarták gondolni. Ahogyan Fritz Walterék 1954-es vb-győzelme kilenc évvel a háború után az adenaueri NSZK talpra állását hirdette, úgy jelentett megdicsőülést az 1949-ben kreált NDK-nak a hamburgi 1–0.

A szegény rokon sikere kellemetlen volt a nyugatnémeteknek, már csak azért is, mert az NDK az NSZK szemszögéből el nem ismert ország volt – a Bild például a sorsolás után így közölte a párosítást: NSZK–„NDK” –, ehhez képest az 1–0-s vereség nem virtuális volt, hanem nagyon is tényszerű. Átvitt értelemben a Trabant legyőzte a Mercedest. A gólszerző Jürgen Sparwasser azt nyilatkozta, az ő gólját ugyanúgy emlegetni fogja a német futballtörténelem, mint Helmut Rahn a berni vb-döntőn szerzett győztes gólját Puskásék ellen, vagy az 1966-os fináléban Geoff Hurstét, hogy a csatár lövése után bent volt-e a labda vagy sem.

Valljuk be, az 1–0 inkább kuriózum, a német labdarúgás egészét tekintve korántsem olyan nagy jelentőségű, mint az előző kettő.

Slusszpoénként: a magdeburgi csatár 1988-ban – akkori szóhasználattal élve – disszidált az NSZK-ba…

1974. június 22., csoportmérkőzés
NDK–NSZK 1–0 (0–0)
Hamburg, Volksparkstadion, 60 200 néző. V.: Barreto Ruiz (uruguayi)
G.: Sparwasser (77.)

1950, négyes döntő: Uruguay–Brazília 2:1

A MARACANAZO

Egyes becslések szerint a riói Maracana Stadionban több mint 200 ezer néző előtt játszották a Brazília–Uruguay találkozót, amelyen a házigazdának a döntetlen is elég lett volna a vb-aranyéremhez. A csoportgyőztesek négyes döntőjében Brazília Svédországot 7:1-re, Spanyolországot 6:1-re ütötte ki, míg Uruguay Svédországot csak nyögvenyelősen 3:2-re, úgy, hogy előtte Spanyolországgal csupán 2:2-es döntetlent játszott.

Amikor a tulajdonképpeni vb-döntő második félidejének második percében Friaca vezetést szerzett a hazaiaknak, a Maracana közönsége ünnepelni kezdett. Ám Juan Schiaffino egyenlítését követően 13 perccel Alcides Ghiggia megfordította a meccset, az „uruk” 1930 után második vb-címüket nyerték. A győztes gól szerzője később azt mondta: „Három ember tudott teljes csendet teremteni a Maracanában: Frank Sinatra, a pápa és én.” A brazil O Mundo lap odáig ment, hogy korai kiadásában a brazilok csapatképét „Itt vannak a világbajnokok!” aláírással közölte. A legenda szerint az „uruk” karizmatikus csapatkapitánya, Obdulio Varela jó néhány példányt felvásárolt, majd a wc-ben kiterítve arra biztatta társait, hogy vizeljék le az újságokat, ezzel hangolva magát és társait a sorsdöntő mérkőzésre. A vendégek szövetségi kapitánya, Juan López bekkelő taktikát választott volna, ám amikor kiment az öltözőből, Varela gyújtó hangú beszédet intézett a társaihoz, amelyben kifejtette, ha bekkelnek, nincs esélyük a brazilok ellen, ahogyan a svédeknek és a spanyoloknak sem volt. A brazilok vezető gólja után sem vesztette el hitét, hátraszólt a többieknek: „Akkor most nyerjük meg a meccset!”

Az összecsapás elvesztését tragédiaként élték meg a brazilok. Több csalódott szurkoló öngyilkos lett, a stadion tetejéről vetették magukat a mélybe, az emlékezet Maracanazo néven őrizte meg az 1950-es vb sorsdöntő találkozóját. A sportág – a futball, mint játék – abban a korszakban Brazíliában élet-halál kérdése volt, szent ügy, amelyet halálosan komolyan vettek.

1950. július 16., négyes döntő
Uruguay–Brazília 2:1 (0:0)
Rio de Janeiro, Maracana Stadion, 200 000 néző. V.: Reader (angol)
G.: Friaca (47.), ill. Schiaffino (66.), Ghiggia (79.)