A lengyel válogatott öt gyöngyszeme

WLODZIMIERZ LUBANSKI WLODZIMIERZ LUBANSKI

Talán az 1947-es születésű Wlodzimierz Leonard Lubanski a legkevésbé ismert név az ötösből, pedig a Górnik Zabrze, Lokeren, Valenciennes, Stade Quimpérois, Mechelen útvonalon profiskodó támadó 1963 és 1980 között 48 találattal szolgálta a nemzeti csapatot. Mindehhez alig 75 fellépés szükségeltetett. Nála többször senki sem köszöntött be a lengyelek közül az ellenfélnek a válogatottban, amelyben először 16 évesen és 188 naposan debütált. A nagyvilágnak az 1972-es olimpián mutatta meg magát, csapatkapitányként két gólt szerezve az aranyat termő tornán. Az 1974-es világbajnoki bronzérem megszerzéséből viszont kimaradt, lévén az angolok elleni selejtezőn olyan súlyosan megsérült, hogy másfél idényen keresztül csak lábadozhatott. Visszatérte után már csak ritkán idézte fénykorát, bár az 1978-as vébén részt vehetett a négyszeres lengyel (zsinórban!) és kétszeres Kupagyőztesek Európa-kupája aranycipős, odahaza kétszer az év játékosának megválasztott ék. Az UEFA szerint ő volt minden idők legjobb lengyel labdarúgója. A hétszeres lengyel bajnok és hatszoros kupagyőztes visszavonulása után segédedzőként tevékenykedett a Lokerennél – narancssárga foncsorú szemüvegben... A hat nyelven beszélő Lubanski főállásban jelenleg játékos-ügynök és üzletember, korábban Jerzy Engel kapitány tanácsadója volt.

GRZEGORZ LATO

Kopaszodva roppant egyéni frizurával büszkélkedhetett (http://www.nemzetisport.hu/minden_mas_foci/labdarugo-frizurak-a-kezdetektol-napjainkig-2046555/? az 1950-ben, Malborkban született Grzegorz Boleslaw Lato, egyébként pedig azzal, hogy alighanem ő minden idők legprímább lengyel futballistája. A válogatottban kerek 100 (a FIFA szerint 95) alkalommal lépett pályára, és 45 gólt vágott. Fénykorában a nem éppen világverő Stal Mielecben rúgta a bőrt, 1966 és 1980 között, majd elengedték két-két idényre a belga Lokerenhez és a mexikói Atlantéhez némi aprópénzt keresni. A klubnévsorból sejthetjük, főként válogatottbeli teljesítménye miatt lett kelet-európai futballikon: a villámgyors jobbszélső (10.8 alatt futotta a százat) kiváló elkészítő munkával járult hozzá az 1972-es olimpiai aranyéremhez, majd két év múlva a világbajnokságon az első számú gólvágó, Lubanski távollétében alaposan belehúzott, és hét góllal aranycipős lett! Kezdésnek kettőt rúgott az argentinoknak, a haiti gárda sem úszta meg kevesebbel. Az olaszok megúszták, de a svédeknek és a jugoszlávoknak győztes gólt rúgott, majd a szövetségi németek ellen az elődöntőben eredménytelen maradt. Nem úgy a bronzmérkőzésen, ahol a brazilok elleni találkozó egyetlen találata az ő nevéhez fűződik. Négy év múlva már csak két gól volt lábaiban, 1982-ben pedig csupán egy, de ekkor újabb bronzérmet szerezett a „fehér sasokkal". Klubszinten két bajnoki arannyal, egyéniben két lengyel Aranycipővel és két Aranylabdával dicsekedhetett. Harmincéves korában engedték csak külföldre, és bár hívta Pelé személyesen a Cosmosba, Belgiumot választotta. Kanadában vezetett le, az amatőr Polonia Hamiltonban. Visszavonulása után csak a rendszerváltást követően tért haza. Edzette a NY Rockets Torontót, a Stal Mielecet, az Amica Wronkit, az Olimpia Poznant és a Widzew Lódzot, majd politikusnak állt, egy cikluson keresztül országgyűlési képviselő volt. 2008 végétől a Lengyel Labdarúgó-szövetség elnöke. Még mindig rúgja a labdát, de már csak az öregfiúk között: „az ellenfélnek is 35 év fölöttinek kell lennie. Fog a csoda futkározni a fiatalok után".

KAZIMIERZ DEYNA

Minden idők legszínesebb egyéniségű lengyel futballistája 1947. október 23-án látott napvilágot Starogard Gdanskiban, és 1989-ben hunyt el San Diegóban. Az igen szegény, ámde népes családból származó Deyna első profiklubja az LKS Lódz volt, innen vonultatta be gyengéd erőszakkal a Legia Warszawa, ahol 1966 és 1978 között karmesterkedett. Világszínvonalon, hiszen közben a válogatottat a lengyel futball csúcsaira vezette, ezt ismerték el az újságírók az 1974-es bronzlabdával (Johann Cruyff és Franz Beckenbauer előzte meg csupán, de a Kicker szerint abban az évben senki sem volt jobb a lengyelnél). Az olimpiai bajnok és gólkirály, kétszeres vb-bronzos, sokoldalú középpályást is csak 30 fölött engedték külföldre, számára az érte 100 ezer fontot fizető Manchester City jutott osztályrészül, no és rengeteg kisebb-nagyobb sérülés. Mindezek ellenére idősödvén is meg-megrázta magát és a gólfát, 1981-ben mégis elengedték az angolok az amerikai San Diego Sockershez, amelynek színeiben egy idényt a terembajnokságban is lehúzott. 1988-tól a Legends of San Diego színeiben vezetett le. 1989-ben hunyt el autóbalesetben (alighanem elaludt a volánnál) a válogatottban 97 fellépésén 41 gólt szerző Deyna, akit később megválasztottak minden idők legjobb lengyel labdarúgójának (ötször lett odahaza az év játékosa). Legendás 10-es mezét a Legiánál visszavonultatták. A lengyelül „Kaka" becenevű játékos az 1972-es olimpiai döntőben két gólt vágott a magyaroknak, legnagyobb sajnálatunkra. Fénykorában hívta a Real Madrid is, de nem engedte el őt a szövetség. Utolsó éveiben szétcsúszott az élete, így nagy álmát, miszerint focisulit nyit hazájában, már nem tudta megvalósítani. Halála szimbolikus volt: a baleset pillanatában autója csomagtartója felnyílt, és labdák repültek ki belőle...

ZBIGNIEW BONIEK

Azon az ezredvégi szavazáson, amelyen a fiatal korában tragikus körülmények között elhunyt Kazimierz Deynát választották meg minden idők legjobb lengyel labdarúgójának, mai alanyunkat, Zbigniew Bonieket hozta ki ezüstérmesnek a nagyérdemű szavazó közönség.

A Deyna után kilenc évvel, 1956-ban született Zbigniew Kazimierz Boniek egy világbajnokságon együtt futballozhatott „legyőzőjével", 1978-ban, majd az 1982-es, sőt az 1986-os tornán is láthatták őt (a szerencsésebbek). Boniek, a Zawisza Bydgoszcz neveltje a Widzew Lódzban lett profi labdarúgó, majd 1982-ben az akkoriban fénykorát élő, sikert sikerre halmozó Juventus vette meg, ahol a villámléptű és ördögösen cselező vörös hajú játékos méltó társa volt a középpályán Michel Platininek.

„Zigi" 80-szor szerepelt a „fehér sasok" között, azaz a lengyel válogatottban, 24 gólt lőve. A torinói klubbal volt bajnok, nyert BEK-et és KEK-et is. 1985-ben viharos körülmények között a Romához igazolt, onnan vonult vissza három idény múltán, néha liberóként is futballozva már. Saját bevallása szerint utolsó idényében rúgta a labdát élete legjobb formájában. Kétszer volt az Év futballistája Lengyelországban, az 1982-es vb álomcsapatába is bekerült, mint a torna bronzlabdása. A legendás Juve-elnök, az őt a Roma elől Lengyelországból mesés, 1.1 millió fontos ajánlattal elhappoló Gianni Agnelli nevezte el (szabad fordításban) „Esti csillagnak", mert az éjszakai találkozókon nagyságrendekkel jobban ment neki, mint a délutániakon.

Torinóban egyébként olyan játékostársai voltak 1982 bronzlabdásának Platini mellett, mint Stefano Tacconi, Dino Zoff, Gaetano Scirea, Claudio Gentile, Antonio Cabrini, Marco Tardelli, Paolo Rossi vagy Roberto Bettega, Rómában pedig Carlo Ancelotti, Bruno Conti, Angelo Di Livio, Falcao, Giuseppe Giannini, Toninho Cerezo, Francesco Graziani, Klaus Berggreen vagy Roberto Pruzzo. A válogatottra sem lehetett panasza minőségügyben, hiszen ott példának okáért Jan Tomaszewski, Wladyslaw Zmuda, Waldemar Matysik, Andrzej Buncol, Grzegorz Lato, Wlodzimierz Smolarek, Andrzej Szarmach, Dariusz Dziekanowski vagy Jan Furtok terelte a labdát oldalán.

Később edzőnek állt, a kilencvenes évek első felében dolgozott (szenvedett) a Lecce, a Bari, a Sambenedettese és az Avellino együttesénél, később a lengyel szövetség alelnöke lett. Felcsapott szövetségi kapitánynak 2002-ben, de hamar bedobta a törölközőt az éles kritikák és a gyenge eredmények hatására, nem mellesleg sztárjaival sem ettek éppen egymás tenyeréből. „Mostanában olyan kiegyensúlyozott volt az életem, hogy alig vártam, történjék már végre valami. Mától garantált a stressz és az álmatlan éjszakák tömkelege. Ha külföldi edzőt akartok, íme, itt az olasz útlevelem. Ha lengyel kapitányra vágytok, megmutatom a lengyel papírjaimat" – mondta sajátos stílusában kinevezésekor. Nos, sokáig nem idegeskedhetett, lévén Bonieknek mindössze öt mérkőzés jutott a válogatott kispadján, 2 győzelem és 2 vereség mellett 1 döntetlen volt a mérlege.

Manapság távol tartja magát a kispadtól, bár érik olykor-olykor csábítások, televíziós kommentátorként dolgozik odahaza és Olaszországban, egyébként igen sikeres üzletember. Volt a Widzew Lódz vezetőségének tagja, két alkalommal is, 2008-ban jelöltette magát a Lengyel Labdarúgó-szövetség elnökének, de elbukott; viszont a 2012-es Európa-bajnokság szervezőbizottságának munkatársa. Felkérték sportminiszternek is hazájában, de ezt meg ő nem vállalta. A FIFA szintén igényt tart segítségére, hiszen a Puskás-díj odaítélésében is segédkezik az egy házat Rómában is fenntartó polák futballikon.

MICHAL ZEWLAKOW

„Michal Zewlakow, a megbízható balhátvéd harmadik nagy tornájára készülhet 2008-ban, de legnagyobb sajnálatára ezúttal már ikertestvére, Marcin nélkül, ugyanis a csatár utoljára 2003-ban szerepelt a válogatottban" – harangoztuk be a védőt a korabeli Eb-adatbankban. Az ikertestvérpár, Marcin és Michal természetesen úgy hasonlít egymásra, mint két tojás, és mindketten nagyon korán jó barátságba kerültek a futball-labdával, több kisebb varsói klubban is együtt rúgták a bőrt, majd a Polonia Warszawa színeiben mutatkozhattak a profik között. Miután a klub kiesett a legjobbak közül, a fiatalok a második vonalban jóval több lehetőséghez jutottak, majd a feljutás után is megőrizték csapattagságukat. Michal 1999 júniusában a felnőtt válogatottban is bemutatkozott, és nem sokkal előtte testvérével együtt a belga Beverenhez került kölcsönbe. A jól sikerült szezon végén az Excelsior Mouscron szerződtette le őket félmillió euróért. Hősünk a 2002-es világbajnokság selejtezői közül mind a tízet végigjátszotta, egyedüliként a válogatottból. A hátvéd szerepeltetése mellett az szólt, hogy nemcsak a védekezésre koncentrált, de a középpályára is bátran lépett fel, sőt, néha még messzebb merészkedett, több gólpasszt is jegyzett. Bombaerős szabadrúgásaival és pontos tizenegyeseivel sem lopta be magát az ellenfelek kapusainak szívébe.

Időközben testvére, a középcsatár Marcin is stabil válogatottá nőtte ki magát, 2000 februárjában a franciák elleni mérkőzésen az ikerpár (elsőként a lengyelek közül) egyszerre lépett pályára, a vb-keretbe is bekerültek mind a ketten – na ja, a szövetségi kapitány az a Jerzy Engel volt, aki felfedezte őket annak idején a Poloniában! A bekk a dél-koreaiak és a portugálok ellen léphetett pályára a nagy tornán, először hatos, azután ötös osztályzatot kiérdemelve. Nyáron a testvérek útja életükben először szétvált: Michal az Anderlechthez igazolt, 1.2 millió euróért. Marcin később belga gólkirályi címmel vigasztalódott, de a válogatottban már nem számoltak vele komolyan, Michal viszont részt vett a portugáliai kontinenstorna selejtezőin is, majd Pawel Jenas szövetségi kapitánytól a németországi vb kvalifikációi alatt ötször kapott lehetőséget. Klubcsapatában, a liláknál egyébként komoly konkurenciája támadt Olivier Deschacht személyében, így egy időre ki is szorult a kezdőből, majd mikor visszaverekedte magát oda, a Hugo Broost váltó Frank Vercauteren érkeztével újfent a kispadon találta magát.

2004-ben érdeklődött iránta a Bolton Wanderers és a Charlton Athletic (előtte kis híján az Ajax Amsterdamba igazolt), bejelentkezett érte a Celtic menedzsere, Gordon Strachan, ám végül az Olympiakoszt választotta, ahol hamar megkedvelték őt a szurkolók. A 2006-os vb-t meglehetősen szürkén zakatolta végig, ötös átlaggal, de a válogatottban alaptag maradt, az összes Eb-selejtezőn pályára léphetett. A svájci-osztrák tornán szintén három fellépés és ötös került a neve után, bár eme ötösnek aligha örült, akár csak az ismételt korai kiesésnek. Az újabb vébéselejtezők során sem maradt ki a kezdőből, a szlovénok ellen még gólt is szerzett. 2010 nyarán az Ankaragücübe igazolt, az év végén pedig megdöntötte a válogatottban a legendás Grzegorz Lato pályára lépési rekordját. Az új kapitány, Franciszek Smuda is számított rá, ő pedig arra, hogy a hazai kontinenstornán búcsúzhat a nemzeti tizenegytől, de végül nem kapta meg ezt a lehetőséget, pedig ezért tért haza 2011-ben a Legia Warszawához. Ebben az évben szerepelt utoljára a nemzeti 11-ben is, ahol összesen 102-szer lépett pályára – ezzel Deynát és Latót megelőzve nemzeti rekorder!