A Fehérvár AV19 egyik meccse előtt derült ki, Sofron István nem állhat klubja rendelkezésére, de nem azért, mert a jéghokis fizikailag nincsen rendben, hanem egy pozitív doppingminta kényszerítette képletesen térdre. Illetve csak fél térdre, mert fél év eltiltást kapott, június 15-én már jelentkezhet edzésre.
Ezzel itt pontot tehetnénk az ügyre, akár azzal is, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Vagy a másik sommás marhaságot is citálom: az élsportoló is ember, neki is ki kell olykor engednie a gőzt. Igen, csak amíg egy jó könyvelő azt és annyit iszik ilyenkor, amennyit akar, vagy rápippant egy spanglira, uram bocsá, valamilyen „segédanyaggal" felpörgeti magát, egy sportolónak tisztában kell lennie azzal, hogy a piát leszámítva a tudatmódosítók gyakorlatilag a tényleges doppingszerekkel esnek egy kategóriába – már ami a bűn elkövetése után bűnhődést illeti. Innentől kezdve az élsportolónak egy választása van, ha öröm vagy bú okán ki akarja ereszteni a gőzt. Mivel Sofi nem így cselekedett, vélhetjük úgy, hokis játékintelligenciája nagyobb, mint a „szárazföldi".
De van az éremnek egy másik oldala is: az ukrajnai vb-n igencsak szükség lett volna Sofira. Vele sokkal erősebbek lettünk volna, persze az ötödik helynek nincsen ellenpróbája. Nem vitás, hogy az egyik legjobb hokisról van szó, aki – és talán ez a legnagyobb baj az egészben – sok kissrác példaképe.
Ebből az aspektusból nézve nem irigylem a klubját. Tudása alapján szerződést kellene hosszabbítani vele, csak éppen akadémia is működik Fehérváron. Nehéz megmagyarázni, hogy tudása alapján példakép, viselkedése alapján kevésbé. Meg aztán mi a garancia arra, hogy aki egyszer kísértésbe esett, többször nem teszi. Ez elvileg fel sem vetődhetne – de mint lásd fent, mégis.
Szívás ez mindenkinek.