„Tíz éve négy jó magyar center volt, ma három sorra való”

– Mi jut eszébe először Szapporóról?
Benk András: A lehető legjobbkor voltam a legjobb helyen! Húszesztendősen az első felnőtt-világbajnokságomon rögtön belecsöppentem az események sűrűjébe. Nagyszerű játékosokkal kerültem egy csapatba, meccsről meccsre haladtunk, és meg sem álltunk az első helyig. Manapság is megborzongok, ha belegondolok, hogy részese lehettem a sikernek.
Vas János: Az a hét nap maga volt a csoda! Beérett egy közösség munkája, a C-csoportból indulva felkapaszkodtunk a legjobbak közé. Senki sem hitt benne, nem is nagyon figyeltek ránk. De az a huszonkét játékos és a stábhoz tartozó hét szakember bízott abban, hogy a távoli Japánban képesek lehetünk megelőzni az ukránokat és a házigazdákat is.

– Milyen reményekkel utaztak el Japánba?
BA: Valamennyi világbajnokságon úgy lépünk pályára, hogy megpályázzuk az aranyérmet. Ez esetben sem volt másként, ugyanakkor tudtuk, az elitbe a bombaerős ukrán gárdán át vezet az út. Akkor még más volt a lebonyolítás, kizárólag az első helyezett jutott fel. Nagyon egyben voltunk, sorra hoztuk a mérkőzéseket, majd a vébé csúcspontjaként Ukrajnával vívtuk az aranycsatát, amelyet végül 4–2-re nyertünk meg.
VJ: Abban az időben az Iowa Stars légiósa voltam, amely az NHL-es Dallas Stars farmcsapata volt. A hazai felkészülésbe nem tudtam bekapcsolódni, egyenesen az Egyesült Államokból repültem Japánba. Így nem lehetett információm arról, milyen hangulatban zajlottak az előkészületek, milyen reményekkel várták a srácok a világbajnokságot. Szapporóban viszont rendkívül elszánt társaságot találtam.

– Gondolta volna tíz évvel ezelőtt, hogy 2018-ban is a válogatott kulcsembere lesz?
BA: Legalábbis reménykedtem benne... Szapporo volt az első lépcsőfok nekem, és pontosan tudtam, sokat kell dolgoznom azért, hogy szakmailag folyamatosan fejlődjek. Azt mondják, egy jégkorongozó huszonnyolc-harmincnégy esztendősen van a legjobb korban. Én szeptemberben leszek harmincegy, remélem, van még jó néhány sikeres évem.
VJ: Akkor voltam huszonnégy, és bár az ember nem láthatja előre egy évtizedre a sorsa alakulását, a válasz igen: nagyon bíztam benne, hogy harmincnégy évesen még jégen leszek, és tudok olyan teljesítményt nyújtani, amellyel hasznára lehetek a nemzeti együttesnek.

– Kihasználta-e a magyar hoki a Szapporót követő eufóriát?
BA: Igen, képes volt élni a kínálkozó eséllyel. Bizonyság, hogy azóta még egyszer sikerült felkapaszkodni a legjobbak közé. A krakkói diadal legalább olyan csoda, mint a szapporói. A fejlődés leginkább az utánpótláson mérhető le. Amikor tini voltam, huszonegy-huszonkét játékosból állt össze az aktuális utánpótlás-válogatott húszas kerete. Ma rengeteg a fiatal, nagyon sok kisgyerek szeretne jégkorongozni, s a taorendszernek köszönhetően a feltételek is rengeteget javultak. Jó irányba mozdult el a sportág, ez a felnőttválogatottnál is érzékelhető. Van legalább negyven olyan hokis, aki eséllyel pályázhat a csapatba kerülésre, most is az utolsó pillanatig kiélezett versenyfutás zajlott a vébékerettagságért.
VJ: Elindult egy folyamat, lépésről lépésre haladunk előre. Amikor én még kissrác voltam, olyan kevés gyerek hokizott, hogy egy korosztályos válogatottba két-három évfolyamból kellett toborozni a játékosokat, különben nem lehetett kiállítani a csapatot. E tekintetben óriási előrelépés történt, manapság nagyon sok fiú és kislány szeretne jégkorongozni. Vannak klubok, amelyek egy-egy évfolyamban több együttest is képesek kiállítani. Ez óriási előrelépés, és a feltételrendszer javulásának köszönhetően további minőségi fejlődés várható.

– Úgy alakult a pályafutása, ahogyan Szapporót követően remélte?
BA: Nincs okom panaszra. Még utolsó éves juniorként megadatott, hogy kipróbálhattam magam Svédországban, ez nem csupán szakmailag, emberileg is sokat jelentett. Egyedül költöztem ki, minden tekintetben fel kellett nőnöm a feladathoz. Ezután kilenc évadot lehúztam Székesfehérváron, egyre több jégidőt kaptam egy erős nemzetközi bajnokságban, az EBEL-ben. A válogatottnál is folyamatosan számítottak rám, tíz év alatt kilenc világbajnokságon vehettem részt, remélem, ez a jó sorozat folytatódik.
VJ: Keményen megdolgoztam azért, hogy eljussak az AHL-be, az NHL előszobájába. Utána légióskodtam a svéd élvonalban, amely az egyik európai topbajnokság, és arra is büszke vagyok, hogy első magyarként kaptam szerződést a cseh élvonalban. Hazatérve is rangos bajnokságban, az EBEL-ben szerepelhettem, most a DVTK Jegesmedvék hokisaként is jó csapatban, jó bajnokságban hokizhatok.

– Szapporo óta még egyszer, Krakkóban sikerült kiharcolni a feljutást. Volt-e több ebben a tíz évben?
BA: Ráléptünk arra az útra, amelyet az osztrákok és a szlovénok is taposnak. Ez liftezéssel jár: egyik évben az elitben szerepelnek, aztán visszacsúsznak a második vonalba, majd ismét feljutnak. Minden világbajnoksággal több és több rutint, szakmai tapasztalatot szereznek, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a későbbiekben stabilizálni tudják a helyüket a legjobbak között. Közben igazi egyéniségek is kinőnek, akik eljutnak az NHL-be, KHL-be, ami külön vonzerőt jelent a fiataloknak.
VJ: Amikor fejben és szakmailag összeállt a gárda, rendre volt esélyünk. A bravúrtól olykor hajszál választott el, például 2011-ben, éppen Budapesten. Az utolsó napon vívtunk ki-ki mérkőzést az olaszokkal, akik végül a hosszabbításban tudták kiharcolni a 4–3-as győzelmet. Igaz, akkor még más volt a lebonyolítás, a második vonal küzdelmeit két csoportra osztva bonyolították le. Most hatszereplős a divízió 1/A, sokkal kiegyenlítettebbek az erőviszonyok, bárki legyőzheti a másikat.

– Az utóbbi évtizedben kétszer is Budapest adott otthont a divízió 1/A-vb-nek, de itthon nem sikerült feljutni. Hátrány lenne a hazai pálya?
BA: Erről szó sincs! Nagyobb nyomás van a játékosokon, ha saját szurkolóik előtt szerepelhetnek, de ez kellemes teher. Különösen nekünk, hiszen a magyar drukkereknek nincs párja, ezt már számos világeseményen bizonyították. Olyan hangulatot teremtenek, ami élménnyé teszi az összes játékpercet. Nincs semmiféle átok, hiszem, hogy itthon is képesek lehetünk valóra váltani az álmainkat. Akár már az előttünk álló vébén is.
VJ: Amikor a 2013-as világbajnokságon kínos meglepetésre kikaptunk Dél-Koreától, a másnapi edzésre egyszektornyi szurkoló jött el, és olyan buzdítást kaptunk, hogy a következő játéknapon megvertük a végül aranyérmet nyerő kazahokat. Sajnos az olaszok ezen a tornán is keresztbe tettek, de fantasztikus drukkereink megmutatták, rájuk mindig számíthatunk. Évről évre elkísérnek minket a vébékre, bárhol is rendezzék. Itthon hatványozottan érezzük a szeretetet, ám profiként ezt is tudnunk kell kezelni.

– Ha mindenkinek a kedvében akarna járni, hány jegyet kellene most szereznie?
BA: Ebbe bele sem merek gondolni, hiszen már a családomból sem tudok mindenkit belépőhöz juttatni, a barátok, ismerősök sajnos szóba sem jöhetnek. Nagyon hálásak vagyunk a szurkolóknak, hogy ennyire bíznak bennünk, s pillanatok alatt elkapkodták a meccseinkre az összes jegyet. Természetesen az az igazi, ha az ember a helyszínen drukkolhat, ám nagyon remélem, a szurkolói zónát felkeresők és az otthon tévézők is kellemes élményekkel gazdagodnak.
VJ: Képtelenség összeszámolni... Nyilván nincs annyi jegyem, ahány embernek boldogan adnék, de amit lehet, megteszek. A vébé nyitányát követően azonban már muszáj a feladatra összpontosítani, nem szabad, hogy bármi is elvonja a figyelmünket.

– Miben más a mai csapat, mint a szapporói?
BA: Nem érdemes összehasonlítani a kettőt. Kicserélődött a keret, és több szövetségi kapitány is dolgozott már Pat Cortina távozása óta. A hoki is rengeteget fejlődött. Aki napról napra benne van a sportágban, annak talán nem annyira feltűnő ez a folyamat, de ha megnézünk egy tíz évvel ezelőtti videót, rögvest szembeötlik a változás. Most finn szakvezetőnk van, ő egészen más játékot kér, mint az elődei, akik az észak-amerikai hokit képviselték.
VJ: Abban az időben összesen négy számításba vehető center volt a magyar mezőnyben, manapság csak középcsatárokból három sort össze lehetne állítani. Ennél beszédesebb példa aligha kell annak érzékeltetésére, milyen fejlődésen ment át az évek során a magyar jégkorong. A mostani gárda erős támadásban, masszív védekezésben, van négy ütőképes sorunk, amelyet a meccsek alakulásának függvényében forgatni lehet.

– Vannak meccsnapi babonája, praktikája?
BA: Bizonyos szokásokhoz ragaszkodom. Délben például csirkét eszem rizzsel, az ebédet követően pihenek egy-két órát, ez felfrissít. S ami a legfontosabb: a kislányomtól minden alkalommal kapok egy „góllövő csokit", amelyből egy apró szeletet megeszem a találkozót megelőzően.
VJ: Megvan a rutin, ahogyan a mérkőzésre készülök. Négy és fél órával a kezdés előtt eszem utoljára, a bemelegítést mindig ugyanúgy végzem, és viselem azt a karkötőt, amely segítségére lehet az embernek – feltéve persze, hogy hisz az erejében.

– Jelent-e bármiféle pluszt, hogy az alaposan megfiatalított keret egyik rangidős hokisa?
BA: Természetesen érzem a felelősséget, ám nekem ez nem teher, sőt élvezem. Kilenc világbajnokság van mögöttem, ez a szakmai háttér magabiztosságot ad, igyekszem megfelelni a szerepnek, amely rám hárul.
VJ: Arra törekszem, hogy azt a játékot és mentalitást vigyem ki a jégre, amely alapján a szövetségi kapitányok méltónak találtak a címeres mez viselésére. 2001-ben szerepeltem először világbajnokságon, néhány mostani csapattársam akkor még kisgyermek volt... De hát ez a világ rendje.

– Milyen hangulatban érkezett az edzőtáborba?
BA: Remek társaság jött össze Újpesten, jól is kezdtük a bajnokságot, ám valami menet közben elveszett. Tavaly bronzérmesek lettünk, most viszont nem sikerült bekerülnünk az elődöntőbe. Ez fájdalmasan érintett, de már csak előretekintek. Bízom az Újpestben, ezért is hosszabbítottam szerződést, viszont mostanra átprogramoztam az agyamat, e pillanatban kizárólag a válogatottra összpontosítok.
VJ: Volt időm végiggondolni az Erste Liga döntőjének befejezése óta, mi is történt. A MAC Budapesttől elszenvedett vereség fájdalmas, még sincs ok a szomorkodásra, mert összességében a DVTK egyik legsikeresebb évadját zártuk. Megnyertük a Magyar Kupát, döntőt vívtunk a HK Nitrával a Visegrádi Kupában, és csupán a szétlövésben maradtunk alul, a Kontinentális Kupában pedig a harmadik körig jutottunk.

– Volt-e bármi, ami hátráltatta a felkészülését?
BA: Szerencsére megúsztam sérülés nélkül. A térdembe kaptam zselés injekciót, ez a porcok közötti folyadékot helyettesíti, ám ez tervezett beavatkozás volt.
VJ: Az Erste Liga-negyeddöntőben tüdőgyulladás miatt nem játszhattam a Fehérvár ellen, ám ez már a múlt.

– Milyen hangulatban indul majd nyaralni?
BA: Hosszú évadunk volt, amelyet tovább nyújt a válogatott programja, így még nincs itt az ideje a vakáció tervezgetésének. Nem dőlt el, miként töltjük a szünetet, ugyanakkor hiszek benne, hogy szép nyarunk lesz, mert a feljutást jelentő első-második hely valamelyike elcsíphető. S el is csípjük!
VJ: Reményeim szerint arany vagy ezüstérem lesz a nyakamban a vébé eredményhirdetésekor, így nem lehet rossz a vakáció sem. Nagyon erős a mezőny, de meg tudjuk csinálni, meccsről meccsre haladva elérhetjük a célunkat.

– Befolyásolja-e a mostani eredmény a válogatottbeli jövőjét?
BA: Szándékaim szerint nem. Harmincévesen azt remélem, nemcsak jelenem, jövőm is van a magyar hokiban. Nekem a válogatottság megtiszteltetés, amíg számítanak rám, mindig a csapat rendelkezésére állok.
VJ: Sille Tamás 2013-ban, negyvenhárom évesen még tagja, erőssége volt a hazai világbajnokságon szereplő válogatottnak. Én még csak harmincnégy vagyok, bízom benne, hogy lesz néhány további sikeres évem klubszinten és a válogatottban is.