Tizenkét éven át viszonylag egyszerű volt a képlet: mindig volt legalább egy nálunk jóval és egy valamivel erősebb csapat. Velük kellett kezdeni valamit, a többieket viszont illett megoldanunk. Főként azért, mert közben mi is sokat fejlődtünk. A Volán-játékosok számára 2007 után kinyílt a világ, legalábbis egy szakmailag addig beláthatatlan távolságban lévő része. Az interligás szereplést felváltotta az EBEL-részvétel, amely minőségi ugrást és fejlődést jelentett. Pluszban beindult az azóta picit megfáradt EuroChallenge-sorozat, de szezonként két válogatott torna így is garantált. Márpedig így az eltelt bő egy évtizedben fel tudtuk venni a harcot még a csoport favoritjaival is.

A fiatalok viszik a DVD-t, az idősebbek „büntethetik” őket

A jeget mindenesetre már régen nem velünk törölték fel, és olykor szenvedtünk ugyan sima vereséget feljutásról döntő ütközetben, az esélyünk sohasem korlátozódott arra, hogy a jég a gyengébbnek is éppen annyira csúszik, mint az erősebbnek. A magyar jégkorong sokat megélt aranygenerációja – amelyből mostanra a legtöbben kikoptak, hírmondók maradtak az aktuális vb-keretben – még azt a bravúrt is elkövette, hogy átszállójeggyel csupán, de akkor is megmutathatta magát az A-csoportos világbajnokságon! Nyilván értékeltük akkor is a teljesítményüket, de igazából csak most, az évek múlásával lehet patikamérlegre tenni. Akkor elég volt a szimpla bravúr (a favorit ukránok legyőzése) és szerencse (a házigazda japánok szabályos gólját nem adták meg ellenünk), most a feljutáshoz mindkettőből minimum dupla kellene. Ha nem tripla… Még úgy is, hogy már nem egy, hanem két csapat jut fel az elitbe.

A nyitó napon Japánnal találkozunk, majd sorrendben Kazahsztán, Olaszország – ez utóbbi duó pottyant ki tavaly az A-csoportból –, Ukrajna és végezetül a házigazda Lengyelország következik. Ahol még úgy is kimondott cél a feljutás, hogy az idén újoncnak számít a mezőnyben. Szóval darabjával is nemes a feladat a magyar válogatott számára, hát még így, gyorsan egymás után…

A jó magyar szereplést illetően – amelyben még az optimisták is maximum a harmadik helyig mernek ellátni, nem a feljutást érő első két hely valamelyikéig – több momentum is bizakodásra adhat okot. Vegyük mindjárt a válogatott gerincét adó Fehérvár AV 19 korábbiaknál jóval kiegyensúlyozott EBEL-szereplését, amely a most döntőt játszó Vienna Capitals elleni negyeddöntővel zárult. Pedig összesítésben ott is megvolt a 2–0-s előny... Sebaj, egyenes volt a történet, egy jó klub pedig mindig jó alapot jelent a válogatottnál. (Bár ez korábban a Volán esetében nem mindig jött be, hiszen korongosainknál a vb-esélyeket illetően sokáig tartotta magát az a helyzetjelentés, hogy a fehérváriak akkor jók a vb-ken, ha előtte a bajnokságban betliznek, mert akkor kompenzálnak. Igyekeznek helyrehozni a renomét, megmenteni még a szezont, amennyire lehet.)

A válogatott újkori eredményessége, teljesítménye szempontjából mindig döntő, hogy légiósaink közül éppen ki jöhet haza. Függően attól, hogy klubjaikkal hogyan és mikor zárják a szezont. Tehát további jó jel, hogy meghatározónak számító légiósaink többsége – a Vas fivérek, Márton és János, Sofron István, Hári János – ott lehet a vb-n. Az egy kivétel Nagy Gergő: a Kalamazoo Wings csatára az ECHL-rájátszásban vitézkedik. A többiek viszont bevethetők! Arról se feledkezzünk meg, hogy Ocskay Gábornak már a mögöttünk hagyott szezonra sikerült hazacsábítania olyan játékosokat, akik előtte éveken át légiósként forogtak. Gondolunk itt Bartalis Istvánra és Kóger Dánielre. Nagy veszteség, hogy Bartalis az utazás előtti utolsó edzésen szenvedett térdszalagszakadást, s dőlt ki hónapokra…

Divízió I-es világbajnokság 2015-ben is a Sport TV-n!

Pedig jól sikerült a felkészülésünk, amelyben három meccset játszottunk. Az elsődleges célunk az volt, hogy a szakmai stáb segítséget kapjon a vb-keret összeállítását illetően, de mi ennél is többet kaptunk. Az önbizalom szempontjából ugyanis sohasem rossz, ha magasabban jegyzett ellenfelet győz le kétszer a csapat. Ausztria ellen ráadásul történelmi tettet hajtottunk végre: legutóbb 1977-ben nyertünk a sógorok ellen, náluk vendégeskedve viszont soha! Most meg Bécsben (4–2), majd két nappal később Budapesten (3–2) is nyertünk ellenük. Illetve közel ikszes meccsen álltuk a versenyt az utóbbi időben mumusnak számító, az elitet mostanság kétévente megjáró Szlovéniával szemben (kétgólos vezetésünk után lett 2–4). Az osztrákok elleni hat, majd a szlovénok elleni három harmad, összesen tehát kilenc játékrész közül kettő volt útkeresés – az első és az utolsó –, a további hét azonban rendben volt. A mi szintünkhöz képest abszolút vállalható.

Megválaszolásra váró kérdések azonban így is maradnak bőven. Az elmúlt években kivétel nélkül mindig volt olyan fiatal, új beszálló, aki hosszabb távon is gyökeret tudott ereszteni az együttesben. Ezt a folyamatot nyilván nem lehet állandósítani, pedig jó volna. A folyamatos szűkítések után csak ott ragadt a vb-keretben két fehérvári, Erdély Csanád és Vincze Péter. Talán tudnak élni azzal a vélhetően kevés lehetőséggel, ami a rutinos emberek árnyékában jut nekik, és nem epizodisták lesznek. Úgy Krakkóban, mint az elkövetkezendőkben. Sikorcin Ladislav, Mihály Árpád és Sevela Peter – hogy csak a közelmúltat említsük – után viszont ismét honosítottunk. Igaz, ezúttal nem a szomszédból. Sarauer Andrew esetében ez borítékolható volt, hiszen a Volán 31 éves kulcsfigurájának igazolásával már az ősszel kacérkodott a szakvezetőség. Klubtársa, a még nála is rutinosabb, kilenc évvel idősebb Banham Frank viszont csak a napokban került célkeresztbe, és mindjárt ott is találta magát az utazó keretben. Tapasztalatuk nyilván kincset ér ezen a szinten, de a fárasztó idény után vajon képesek lesznek-e sokadvirágzásukat élni a szezon hajrájában? Vagy lesz két jó meccsük az elején – bárcsak lenne, de hol az az egy? –, hogy aztán emlékezetes momentum nélkül végigjátsszák a további hármat?

Annak idején már Pat Cortina is megmondta – pedig a kanadai-olasz 2009-ben köszönt el –, majd utódai közül Ted Sator és Kevin Primeau is ráerősített, a magyar jégkorong-válogatottnál nem csatár, nem kapus, hanem bekkproblémák lesznek. Méghozzá nagyon hamar és nagyon súlyosak. Egymás után akasztották szögre a korit meghatározó játékosaink – Horváth András, Szélig Viktor, Sille Tamás –, ráadásul a még aktív Tokaji Viktor sérülése sem jött rendbe, így ő sem tud a csapat segítségére lenni a krakkói jégen. De legalább a kispadon, a szakmai stáb tagjaként ott lehet. Ezt a védősori hiányosságot orvosolandó, Rich Chernomaz magyar szövetségi kapitányként sok egyéb teendője mellett immár két éve máson sem töri a fejét, minthogy melyik csatárból lehet kényszerbekket kreálni? Akadnak sikeres húzások – Vas Márton nála stabil bekk, ráadásul el is vitte magával német klubcsapatához –, de önmagban ezzel még nem tudta megváltani a világot.

A kapus viszont egymaga nagy tetteket tud véghezvinni, hiába beszélünk csapatsportról. Ebben a tekintetben is képlékeny a helyzetünk. Josh Robinson és Christian Engstrand mellett és mögött Rajna Miklós kapott inkább kevesebb, mint több szerepet a Fehérvárban. De legalább az EBEL-ben védhetett. Volt klubtársa, Bálizs Bence éppen a több játéklehetőség reményében miatt váltott és lett a Miskolci Jegesmedvék kapusa, ahol remek szezont zárt, három trófeát is begyűjtve. EBEL-ben szerzett rutinja Bálizsnak is van, egyelőre azonban csak reménykedhetünk, hogy valaha felnőnek mondjuk Szuper Levente szintjére. A legnagyobb sansza erre Hetényi Zoltánnak volt – van? –, ő azonban tíz játékpercet leszámítva az egész szezont kihagyta nagyon súlyos egészségügyi problémája miatt. Annak is örülhetünk, hogy a felkészülésen ott lehetett, azon dolgozhatott és vésztartalékként elutazhat. Nincs a 2013-ban önmagát a hazai rendezésű vb-re reaktiváló Szuper, nem lehet az önmagát egészségileg még emberként, sportemberként is újraépítő Hetényi fivér, marad tehát Bálizs és Rajna. Rajtuk sok múlhat. Előbbiben talán nagyobb lehetőség van, kérdés, elér-e valaha a saját korlátjáig, míg utóbbi jobb versenyzőtípusként jobban terhelhető a lelket igazán próbára tévő tétmeccseken.