Kerékpár: Harcba mertem szállni a rutinos klasszisokkal is – Valter

– Három nap alatt két top tízes helyezés, köztük élete első world tour dobogója. Nem beszélt a levegőbe, amikor tavalyi pazar Giro-bemutatkozása után azt mondta, ameddig csak lehet, szeretné kettesével-hármasával venni a lépcsőfokokat!
– Jó érzés, hogy egyelőre sikerül is, bár őszintén szólva a Katalán körverseny első néhány napján az ellenkezőjét éreztem: azt, hogy stagnálok, sőt, inkább visszafelé haladok... – válaszolta a Groupama-FDJ 22 éves versenyzője, Valter Attila, aki a hétvégén véget ért jubileumi, 100. Katalán körverseny ötödik szakaszán a 8., a vasárnapi záró etapon a szenzációs 3. helyen ért célba, összetettben pedig a 38. helyen zárt – az összes többi kategóriában a top 15-ben végzett.

– Nem indult könnyen, miként a néhány héttel ezelőtti Emírségek körverseny sem, aztán belejött.
– A verseny előtti rápihenés után az első napokban a testem még nincs annyira bemelegedve, de hozzátenném, hogy mindkét versenyen brutális volt az első szakasz. Katalóniában például könnyű szökéssel indult, amit a Bora vezetett, mindenki azt gondolta, arra megy ki a játék, hogy Peter Sagant meghozzuk a sprintre – szurkoltam is neki. Arra viszont nem számítottam, hogy a Movistar az első lejtmenetben olyan eszement módon megtépi a sort, hogy a következő hegy lábánál már egyesével kell megpróbálnunk visszakapaszkodni... Persze volt, akinek ez sikerült, csak őt Richie Porte-nak hívják (az Ineos ausztrál klasszisa az összetett második helyén zárt – a szerk.). A legtöbbünknek már itt elszálltak az összetett reményei. Először annyira csalódott voltam, hogy a fejemben elkezdtem tervezgetni a pluszedzőtáborok beiktatását – aztán szerencsére úgy alakult, hogy ebből visszavehettem kicsit... Tény, ha az első szakaszon sikerült volna ott maradnom az elején, lehet, a verseny hátralévő részében inkább biztonsági menetet produkáltam volna, és nem próbálkozom olyan bátran. Talán a mezőny sem engedett volna el. Így viszont nem volt vesztenivalóm, három szökéssel is megpróbálkoztam, ami nagy szó, mert nem ez a specialitásom.

– Ehhez képest...
– Magamat is megleptem. Az eddigiekhez képest száz százalékkal nőtt a tapasztalatom e téren. A viccet félretéve arra nagyon jó volt, hogy kiderült, sokkal jobb szemem van a szökésekhez, mint gondoltam, és az is bebizonyosodott, hogy ilyen erős mezőnyben is van keresnivalóm.

– Evés közben jött meg az étvágy?
– Abszolút! Az első szökést kellett erőltetnem, és miután éreztem, hogy a lábaim jó erőben vannak, már ment minden a maga útján. Végig követtem, kik vannak elöl, sőt még a versenyt uraló Ineos taktikájára is tudtam figyelni; láttam, mikor engedi el az embereit, és akkor tudtam indítani. Mókás, hogy a két szakaszon, amikor a top tízben végeztem, eredetileg nem is akartam szökni, csak annyira jó erőben éreztem magam, hogy meg kellett próbálnom. Tudtam, kire, mire kell figyelni, résen lenni, és hogy az elején nem érdemes próbálkozni, mert ritka, hogy egy első fél órában kialakult szökés hazaérjen. Inkább az első óránál van a kritikus pont, onnantól lehet nyitni a csapokat!

– Az is üdítő újdonság, hogy a szakaszközi pontokért is versenyben volt.
– Erre mondtam, hogy végre tényleg versenyeztem, és harcba mertem szállni a sokat látott, rutinos klasszisokkal is. Pedig ez sem volt kifejezett célom, az ötödik szakaszon például Koen Bouwmant nem akartam lenyomni a hegyen, mert ő versenyben volt a hegyi trikóért. Lehet, hogy sikerült volna, de nekem végeredményben mindegy volt, hogy két vagy három ponttal gazdagodom, neki viszont nem.

– Hatott Philippe Mauduit sportigazgató „lelkifröccse” a gyenge kezdés után?
– Én inkább ösztönzésnek mondanám. A sajtóban sokkal karcosabban fogalmazott, mint személyesen: nem szidott le minket, ugyanakkor a kritikája jogos volt, mert tényleg nem mentünk jól, mintha megszeppentünk volna. Ez annak is betudható, hogy tulajdonképpen „B-sorral” állt ki a csapatunk – vagy olyan, még tapasztalatlan fiatalokkal, mint én; vagy a már zenitjükön túl lévő rutinos rókákkal –, és túlgondoltunk sok mindent. Rám mindenesetre jól hatott, amint az látszott is. Talán még jobb eredmény is kisülhetett volna.

– Ennél is jobb?!
– A záró etap előtt a direktorunk megmondta, hogy Thomas De Gendtre és Matej Mohoricra figyeljek oda, és ha ők elindulnak, menjek velük. Mégsem mentem – pedig mit ad isten, ez lett a sorrend az első két helyen. Akkor úgy gondolkodtunk, hogy túl sok van még a célig, az üldözőboly pedig nagy, úgyis beérjük őket a végén. Nem így lett, ezen lehet, hogy egy győzelem múlott, mert erőm lett volna velük tartani, és lefelé, valamint a síkon nem tudtak volna leszakítani – a meredeken pedig egyértelműen én vagyok a jobb. Szóval, lehetett volna ez még szebb is, ám nem vagyok telhetetlen, igyekszem kiélvezni az első dobogómat a world touron. Tanulópénznek így is jó volt: egyrészt hogy higgyünk magunkban, mert képesek vagyunk odaérni ilyen mezőnyben is, másrészt hogy a sportvezetőink szavát mindig, minden körülmények között fogadjuk meg, mert hatalmas tudású szakemberek. Annyi versenyt megjártak már, hogy a kisujjukban van a szakma, simán megjósolnak előre várható forgatókönyveket, vagy akár komplett szakaszvégeredményeket is.

– A következő kihívás?
– Az áprilisi Alpesi körverseny, utána pedig jöhet a Giro!