Szívek és szájak – Ballai Attila publicisztikája

Sander Sagosen, a norvég válogatott és a Paris Saint-Germain Kielhez tartó klasszisa az európai és a nemzetközi szövetség versenyekkel kapcsolatos döntéssorozatát nyomdafestéket nem, de még online megjelenést is nehezen tűrő szóval minősítette: sz...r. Ha a világ egyik legjobb, legismertebb kézilabdázója ezt állítja, az legalább két kérdést felvet. Az egyik az, igaza van-e. A másik az, kijelentheti-e ezt egy interjúban, a széles nyilvánosság előtt; és ha igen, egy gyengébb teljesítménye láttán vajon valamely sportvezető fogalmazhat-e úgy, hogy remek mérkőzést élvezhettünk, kár, hogy Sagosen sz...r volt.

Kezdjük az első felvetéssel! Az európai és a nemzetközi szövetség, az EHF és az IHF illetékesei legalább nem keltik azt a látszatot, mintha a koronavírus helyett teljes egészében ők irányítanák a folyamatokat, vagy mintha pontosan tudnák, mit hoz a közelebbi és a távolabbi jövő. Ez is haladás. Ha céljuk volt egyáltalán az egységes elvi alapú, koherens döntéshalmaz, azt nem sikerült elérni. Ha arra törekedtek, hogy minden területen életszerű megoldásokra jussanak, akkor azt nagyobbrészt igen.

Következzenek a részletek!

Mivel júniusban nem fejezhetők be a női Európa-bajnoki és a férfi világbajnoki selejtezők, az idén decemberi dán-norvég kontinenstornára és a jövő januári egyiptomi vb-re a legutóbbi Eb-végeredmények jelölik ki a résztvevőket. Tehát az utolsó, lezárult verseny a mérvadó. A Bajnokok Ligájában az egyenes kieséses szakasz elmarad (a nőknél egy kiskapu nyitva áll, azon kicsit később lépünk be), a final four mezőnyét az aktuális csoportkörök első két-két helyezettje adja. Azaz itt nem a legutóbbi, normális véget érő, hanem a most félbeszakadó idény sorrendje számít. Az EHF-kupában pedig semmi, de semmi, mert a teljes folytatást törlik.

Annyi a közös nevező, hogy a döntés egyetlen esetben sem a pályán született meg. Ott ugyanis momentán nem lehet játszani. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert a magyar bajnokságok kapcsán is sokan fájlalták és szóvá tették; joggal, de sajnos tét nélkül.

Érintett csapataink természetesen elsősorban saját szemszögükből értékelik a fejleményeket. Két válogatottunk megnyugvással, bár mindkettő nagy valószínűséggel kijutott volna az Eb-re, a vb-re. A női BL-ben a Győr, a férfiaknál a Veszprém a négyes döntő tagjaként, kedvezményezettként nyilvánvalóan nem bánja, hogy így alakult. A csoportjában harmadik Szeged elesett a Veszprém elleni negyeddöntőtől és első finalista esélyétől, ezért érthetően dohog. A férfi EHF-kupában szereplő tatabányaiak ugyancsak nem örvendeznek, a nőknél elődöntős, a címvédés lehetőségétől megfosztott siófokiak ezúttal roppant visszafogottak, mintha indulataikat „hazai pályán” már levezették volna.

Nagy feszültséget az gerjeszthetne, ha a női BL-ben – ez az a bizonyos kiskapu – a szeptember 5-6-i budapesti final four előtt két nappal ugyanitt lezavarnák az egymeccses negyeddöntőket (a sorozat orosz főszponzora a jelenleg kieső Rosztov-Don érdekében nem riad vissza a nyomásgyakorlástól), a férfiaknál azonban kísérletet sem tennének erre. Igaz, itt még nyolcaddöntők is lennének, de azok nagyjából lefutottak, ellentétben a negyeddöntőkkel. Emellett az is érvként szolgál, hogy a december 28-29-i rendezés nem hagy alkalmat előcsatározásokra, és korábban a kölni aréna is foglalt lehet, de ez így kevés. Hiszen nincs rá hely, nincs rá idő alapon az iskolai „tesiszakkör” elhagyható, de a férfi kézilabda BL-negyeddöntő a női megrendezése mellett azért mégsem.

Nekünk a történtek még egy leágazását szükséges érintenünk. Miközben lazán túllépünk azon, hogy a férfi-vb- és a női Eb-selejtezők elmaradnak, magától értetődőnek vesszük, hogy a nemzetközi szövetség, az IHF egy évi halasztással, jövő tavasszal változatlan formában rendezné meg az olimpiai kvalifikációs tornákat. Pedig némi utánagondolással ez egyáltalán nem egyértelmű. Egyrészt, ha nagyon bedugul a 2021-es naptár, esetleg még jövőre sem lehet szabadon utazni, nagyobb létszámban, például négy komplett csapattal egy létesítményben sportolni, a mi győri négyesünk és tokiói esélyünk is áldozatul eshet. Ráadásul itt is volna mihez visszanyúlni, 2008-ig ismeretlen is volt ez a viadal. Másrészt, a mezőnyök alapját a két 2019-es vb, valamint a 2018. decemberi női és a 2020. januári férfi Eb adja; ez a 2020. nyári olimpiára rendben is lenne, csakhogy 2021 júliusáig rendeznek még idén év végén egy női Eb-t és jövő év elején egy férfi-vb-t. Logikus lenne azokról tudomást sem venni? Ez kis túlzással olyan, mintha a 2021-es tokiói gyorsúszás indulóinak listáját a 2020. június 30-ig elért eredmények alapján rögzítenék. (Csak látszólag beszélek magunk ellen, pedig nem női válogatottunk pozícióit ingatom, hanem a fiúk előtt nyitnék még egy utat.)

Mindezt mérlegre téve sem érthetünk egyet Sagosennel, állítása formája mellett a tartalmával sem. Mert az EHF-et és az IHF-et is az a kényszer nyomja, amellyel néhány hete a magyar szövetség is találkozott: akkor is kell dönteni, ha nincs jó és mindenki számára üdvös döntés, csak legkevésbé rossz.

Ezzel rá is térünk a bevezetőben említett második kérdésre. Ki miről és miként nyilatkozhat? Minden valamirevaló, jelentős célok és feladatok mentén szerveződő közösségben elengedhetetlen némi kohézió és szolidaritás. Ennek befelé és kifelé egyaránt meg kell nyilvánulnia. Ha minden rendben van, ez könnyen megy. Ha nincs, akkor nehezebben – de ezek az értékmérő szituációk. A hazai és nemzetközi kézilabdában az elmúlt hetek e tekintetben számos érdekességgel és tanulsággal szolgáltak.

Játékosok, vezetők, mindenféle aktív és passzív szereplők sarkos nyilatkozatokat tettek, tesznek. Olyanok is, akik sohasem voltak érdemi döntéshelyzetben. Olyanok is, akik voltak, de akár többszörösen is alkalmatlannak találtattak, egyes állomáshelyeiken romhalmazt hagyva maguk után. A bőrüket naponta vásárra vivő, inuk szakadtáig küzdő sportolóktól könnyebb szívvel elfogadható az „ami a szívemen, az a számon” típusú kommunikáció. Ha hergelik, használják őket, még az „ami a más szívén, az az én számon” is. Hiszen mégis rájuk épül az egész sportág. Mindenesetre pikáns, hogy miközben országra, Európára, világra szóló kemény kritikákat fogalmaznak meg, szűkebb pátriájukról elvétve sincs hasonló tartalmú közlendőjük. Például sohasem hallani olyasmit, hogy „az edzőnkön túllépett az idő, fogalma sincs a mai kézilabdáról, a keret alkalmatlan arra, amit játszatni akar velünk, nem készül fel az ellenfelekből, csak pörgeti a videót, ha egy forinttal többért hívnák valahová, már menne is, nem hiszünk benne, évek óta egy szót sem tud kinyögni magyarul”. Vagy valamely klubvezetőről afféléket, hogy „köze nincs a kézilabdához, de osztja az észt, már a taktikához is ért, pedig csak a pénz miatt jött, de ő egy kanyit nem hozott még, a fizetések sokszor hónapokat csúsznak, ha beválik valami trükkje vagy kívülről kisegítik, akkor hirtelen mindig újra nagyon okos lesz”. Vagy ne lenne ilyen tréner és klubvezér?

Olyan hazai és külföldi sportvezetőről, sportdiplomatáról viszont valóban nem tudok, aki esetenként másokról merészelne a széles nyilvánosság előtt abban a hangnemben beszélni, amelyet neki olykor el kell viselnie. Jelesül, „X összevissza igazolgat, az orránál fogva vezetik a menedzserek; Y agyonsztárolt átlövő, de sokszor nem is mer a kapura nézni, néha mintha kedve sem lenne ehhez az egészhez; Z-nek nem volt egyetlen értékelhető védése sem, pedig kapus nélkül nem lehet nyerni.” Már egy-egy ilyen félmondat is gátakat szakítana át. Hát még ha Sagosen egy gyengébb produkcióját az ő északi érdességével minősítené valaki.

A konklúziót nem egyszerű megvonni. Annyi azért megkockáztatható, hogy rendnek kell lennie fejekben, lelkekben, öltözőkben és irodákban egyaránt, mert a rend csak így, a maga egészében értelmezhető, érzékelhető. Hiszen rész-eredmény és részsiker van, de részrend nincs.