Emberközelben – Ballai Attila publicisztikája

Van több rossz és néhány jó, sőt felemelő hírünk; a bökkenő csak az, hogy az előbbiek forrása a jövő, az utóbbiaké a múlt. Fordítva biztatóbb lenne, de kezdjük a fájdalmasabb részével! A Nemzetközi Kézilabda-szövetség, az IHF bejelentette, hogy a koronavírus-járvány miatt elhalasztják az idén szeptemberre-októberre tervezett horvátországi női ifjúsági világbajnokságot. A testület tanácsülésén nem hivatalos értesülések szerint Hasszan Musztafa elnök már a decemberi, romániai junior-vb törléséről is szót ejtett, de ezt még nem tartották fontosnak és sürgősnek nyilvánosságra hozni. Előbb-utóbb azonban bizonyára ezt a békát is le kell nyelni. Egyúttal felkészülhetünk rá, hogy ugyanebben az időpontban a felnőtt női Eb is áldozatul eshet, és így bajos lenne nekivágni kora ősszel a Bajnokok Ligájának. Árulkodó tény, hogy bár a sorsolást követően kialakult a pontos menetrend, és rögzítették, hogy szeptember 12-én többek között CSZKA Moszkva–Győr és Ferencváros-Rosztov mérkőzéssel indul az idény, az EHF honlapján tegnap már a meccsek előtt konkrét időpont helyett csupán a TBC rövidítés állt. Ami ezúttal szerencsére nem tüdőbajt jelent, hanem angol rövidített formában azt, hogy még várnak a közléssel. Én azért már most megkockáztatom: kizárható, hogy nem egészen két hónap múlva magyar csapat utazik Oroszországba és orosz ide, hát még az, hogy nézők előtt játszanak. Különben viszont a BL-nek nincs sok értelme.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság kongresszusa nem pepecselt, a héten máris elfogadta a 2022-es dakari ifjúsági olimpia négyéves halasztásáról szóló javaslatot. Mivel az eseményt négyesztendőnként rendezik meg, a „halasztás” kifejezés a törlés kíméletesebb formája. Szenegál jelezte, hogy visszalép a házigazda szerepétől, póthelyszín vagy új időpont fel sem vetődött. Kétéves távlatban is – pedig reményeink szerint a koronavírus elleni védőoltás addig világszerte elterjedhet és hathat – a bezárkózás mellett döntött a NOB. No de akkor hogyan lesz ebből jövő nyáron olimpia? Vagy addig bármi?

Belegondolni is keserves az egészbe. Minél több azonban a „nincs” és a „nem lesz”, annál magasabbra értékelődik a „van” és a „megvolt”. A Formula–1 megszállottjai örök élményként raktározhatják el magukban a hétvégén laboratóriumi körülmények közé kényszerített Magyar Nagydíjat, a futballrajongók ajándékba kapták a bajnokságok újrakezdését és pályán történő befejezését, a magyar kézilabda hívei pedig szombaton ünnepelhettek és örvendezhettek azon, hogy amit március 22-én elvesztettek, azt most visszakapták. Négy hónapja avatták volna fel Csepelen a Laurencz László Sportcsarnokot, és akkor, nem tagadom, inkább kincstári optimizmusból eredően azt írtam, a Mester 86. életévében, szellemi frissessége teljében várta – és a halasztás miatt továbbra is várja – a nagy napot.

Ami 2020. július 18-án mégis elérkezett. Laurencz László tizenegy nappal 86. születésnapja előtt, fizikai mozgásában valamelyest korlátozva, de szárnyaló elmével és nehezen, ám hősiesen palástolt megindultsággal ragyogta be a két és fél órás programot. Amikor a hivatalos rész végeztével Kocsis Máté szövetségi elnökkel és Borbély Lénárd csepeli polgármesterrel hármasban összehajolva pusmogott, felesége – akiről az ünnepelt beszédében kijelentette, azért, hogy negyvennégy évet elviselt mellette, Kossuth-díjat érdemelne – azt súgta: biztosan viccet mesél, mert anélkül nem bírja ki.

Üdítő megélni, hogy ebben az ismét bezárkózó világban végre megnyílt valami, nem is akármi. Egy funkcionális, gyakorlatiasságában pompás, időbeli és költségvetési korlátain belül felépült, hasznosságát tekintve tökéletes helyszínre álmodott, sportági legendáról elnevezett sportlétesítmény. Méghozzá Csepelen, ahol hajdan a futball, a kosár- és a röplabda is virágzott, ám a rendszerváltás után minden enyészni látszott, de – ahogyan a kerület határában a köszöntő felirat hirdeti – Árpád földjén és a magyar ipar bölcsőjében újra indult az élet. A névadót köszöntő hosszú és spontán vastaps, a „Hajrá, Csepel!” kurjongatások (jó, ha tudják a mai drukkerek, hogy hajdan itt a „Szigetország, szigetország!” biztatás dívott) mellett megindító volt látni, amint az ifjú kézilabdás palánták nem úgy tekintenek az idős, öltönyös öregúrra, mint valakire, aki most lépett ki a panoptikumból, hanem Laci bácsizzák, és odaszaladnak hozzá puszit adni.

A pillanat varázsa nehezen engedett, de az alkalom kötelezővé tette az emlékezést; gondolatban negyedszázadot repültünk vissza az időben. Amikor a magyar–osztrák közös rendezésű vb-n a Laurencz László szövetségi kapitány vezette magyar válogatott döntőt vívott és ezüstérmet nyert, illetve ugyanannak az esztendőnek a tavaszán, Laurencz szaktanácsadóval a kispadján, a Dunaferr megszerezte első európai trófeáját, a KEK-et. Méghozzá újoncként, a Lützellindennel szemben, az akkori menedzselési és anyagi viszonyokra jellemző módon úgy, hogy a társaság tizenhat órai buszozással gyötörte el magát Giessenbe, a döntő odavágójára. Azon a májusi hétvégén kontinentális kupát nyert a Debrecen is, csak éppen ötödik fináléjában először felülkerekedve. Az EHF-serleget vitte haza, ennyi kitérőt eredeti témánktól talán megér a hihetetlen végkifejlet: a Loki a döntőt és az elődöntőt is 44–44-es összesítéssel zárta, és az idegenben lőtt több gól mindkétszer neki kedvezett, ellentétben az egy évvel korábbiakkal, amikor ugyancsak 44–44-gyel maradt alul a Viborg elleni fináléban. A Vasas a City-kupában játszott vesztes aranycsatát, a Fradi pedig egyetlen ponttal csúszott le a BL-döntőről.

A Laurencz-csarnok avatója után a szombati időutazás második kihagyhatatlan állomása a Ferencváros volt, pontosabban Göd, Németh András, egykori sikeredző háza, kertje. Ahol a huszonöt éve, szintén 1995-ben százszázalékos bajnoki diadalt arató FTC klasszisai gyülekeztek a kerek évfordulón, és igazolták, hogy nem fog rajtuk az idő. A részletek elpletykálása helyett maradjunk annyiban, még mindig érvényesnek tetszett Németh mester egykori alaptézise, amely szerint csapata mérkőzést már veszített, de bankettet még soha.

Péntek este még azzal a lélekborzoló érzéssel feküdtem le, hogy ki tudja, mi mindentől foszt meg még minket a sors. Egy napra rá már azzal, hogy már így is mi mindent adott. És az már megváltoztathatatlan, elvehetetlen. Hiszen ha csak ezt a szombatot nézem, ott állhattunk a „Laurencz László Sportcsarnok” felirat alatt, és nem az utódokkal, az egykori tanítványokkal, tisztelőkkel idéztük meg édesbús hangulatban a névadót, hanem ő is jelen volt velünk, közöttünk, és nem csak gondolatban ölelték át talán több százan is. Két hete azon borongtam e hasábokon, hogy ha idős vagy beteg emberek még életükben megkapnák azt a szeretetet, ragaszkodást, elismerést, amelyben általában csupán haláluk után, gyászbeszédekben, nekrológokban, gesztusokban részesülnek, az nemcsak megédesítené, hanem meg is hosszabbítaná hátralévő napjaikat, éveiket; e csepeli délelőtt mindannyiunknak csodatévő életelixírrel ért fel.

A sport leginkább eseményekről, eredményekről és emberekről szól. Az utóbbi évtizedek profi hajszájában egyre jobban eluralkodott és nyomasztóvá vált az események sodra és az eredmények kényszere, most ezek híján kezdjük újra felfedezni az idő és figyelem hiányában már egészen háttérbe szoruló nőket és férfiakat. Szavazós játékban, régi csapatbulin, avatóünnepségen, egyre megy. Valósággá vált, amire 2018 húsvétján egy egyszerű versidézettel még hiába, reménytelenül vágyakoztam: „Meg kell néha állni / ünnepeket várni / szívből magot vetni / s őszintén szeretni.”

Az utóbbi évtizedek profi hajszájában egyre jobban eluralkodott és nyomasztóvá vált az események sodra és az eredmények kényszere, most ezek híján kezdjük újra felfedezni az idő és figyelem hiányában már egészen háttérbe szoruló nőket és férfiakat.