A győri beállót már nem vonzza a kifutó: „Ennél sokkal több vagyok”

– Kívülről úgy tűnt, továbbra is otthonosan mozog a kamerák előtt.
– Bár hivatalosan már nem dolgozom modellként, még mindig szeretek fotózásokra járni – válaszolta Yvette Broch, aki szívesen állt a Nemzeti Sport fotósának kamerája elé. – Amikor Hollandiában vagyok, rendszeresen kapok felkéréseket, tavaly nyáron több érdekes munkám volt, egy ékszereket árusító boltnak például a reklámarca is lettem. Jó egy kicsit mással foglalkozni a kézilabdán kívül.

– Nem bánta meg, hogy annak idején másfél év után abbahagyta a modellkedést? Mostanra világhírű szupermodell is válhatott volna önből.
– Egyáltalán nem. Úgy éreztem, annyi éppen elég volt. Sokan azt hiszik, a modellek élete csupa csillogás, pedig valójában nagyon kemény világ. Az emberek pusztán a kinézeted alapján ítélnek meg, én viszont ennél sokkal több vagyok. Eljött a pillanat, amikor elegem lett az egészből, és újra elkezdtem edzeni. Már hiányzott, hogy megint sportoljak valamit, és a társakkal közösen egy kitűzött célért harcoljak.

– Mennyire volt nehéz a váltás? A kétféle karrierút a mindennapi életben is teljesen más fókuszt követel meg.
– Tényleg nem volt egyszerű. A modellszakmában azt szeretik, ha minél vékonyabb valaki, míg sportolóként arra törekszel, hogy minél erősebb legyél, amihez sok edzésre van szükség. A kettő ugyan szöges ellentétben áll egymással, mégis mindkettőért keményen kell küzdened és sanyargatnod a testedet.

– Miben nyilvánul ez meg leginkább?
– Sportolóként sok energiára van szükségem, fontos például, hogy megfelelő mennyiségű szénhidrátot vigyek be a szervezetembe. Az elején győzködnöm kellett magamat arról, tényleg hasznos, ha megeszem azt az újabb tál tésztát. Egyébként híve vagyok az egészséges életmódnak, nem esik nehezemre ennek megfelelően étkezni. Van egy holland dietetikusom, aki aprólékosan összeállította, mikor és mit kell ennem edzés- vagy meccsnapokon.

Nézzen be a fotózás kulisszái mögé!

– Amikor most a tükörbe néz, elégedett azzal, amit lát?
– Ha végignézek magamon, sportolóra jellemző testfelépítést látok. Elfogadtam, hogy kézilabdázóként jelenleg erre van szükségem. Beállóként különösen fontos, hogy kellően erős legyek, így tudom megtartani a pozíciómat. A törzsizmokra ezért külön edzéseket is végzek. Amikor néha úgy jövök le a pályáról, hogy csupa kék-zöld folt vagyok, elgondolkodom, hogy biztos kell ez nekem? Megéri? Aztán mindig arra jutok, hogy imádom a mérkőzéseket, ráadásul nem is ez a legkeményebb része a profi létnek.

– Hanem?
– Hogy távol kell lennem a családomtól és a barátaimtól, egy másik országban. Ha tehetném, szívesen játszanék otthon, de sajnos ez a mostani körülmények között nem lehetséges.

– Ha már Hollandiánál tartunk, ott a női kézilabda messze nem a legnépszerűbb sport, miért választotta mégis ezt?
– Először tornázni kezdtem, majd tizenegy éves lehettem, amikor az egyik osztálytársam megkért rá, hogy segítsek nekik, mert szükségük lenne egy magas lányra a csapatukba. Azt sem tudtam akkor, mi az a kézilabda, de mondtam, persze, megyek. Majd egyből megtetszett, hogy egy csapat tagja lehetek, gyors a játék, miközben okosnak kell lenned.

– Hogy jól döntött, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előző két világversenyen bekerült az álomcsapatba.
– Nagy elismerés, de engem ezek a címek nemigen érdekelnek, csak az a fontos, hogy a csapat nyerjen. Ráadásul én sem tudnék jól játszani a társaim segítsége nélkül. Beállóként nemcsak gólt lőni szeretek, hanem a többieknek is megteremteni a lövőhelyzetet. A védekezésből ugyanúgy szívesen kiveszem a részem, főleg ha az öt egyes formációban elöl lehetek.

– Megfigyeltem, hogy a meccsek során rendre feltűri a rövidnadrágja szárát. Ez valami babona?
– Magam sem tudom, miért csinálom, egyszerűen magától jön. Tudom, kívülről furcsán hathat, de nem tudok rajta változtatni.

– Mekkora kihívást jelentett, amikor Heidi Löke távozása után hirtelen első számú beállóvá lépett elő Győrben?
– Miután Heidi bejelentette, hogy gyereket vár, világos volt, hogy a csapatnak nagy szüksége lesz a játékomra, de belül már készültem arra a pillanatra, amikor át kell vennem a helyét, így nem ért váratlanul. Nem szerettem volna nagyobb nyomást helyezni magamra, mint amennyi egyébként is volt. A mostani szezonban, ahogy megint jöttek a sérülések, és Anja Althaus is kidőlt, beszéltem Ambros Martínnal a helyzetről. Elmondtam neki, ha nem sikerül valakit igazolni a posztomra, akkor itt vagyok, és minden meccsen számíthatnak rám. Ahogy eddig is.

– Nycke Groot egy korábbi interjúban elárulta, annyira megviselte a 2016-os vesztes Bajnokok Ligája-döntő, hogy utána egy mentáltréner segítségét is kikérte. Ön mikor tudott túllépni a csalódottságon?
– Miután elbuktuk a BL-finálét, nehéz volt újra megtalálni a motivációt, mert nagyon keményen dolgoztunk a sikerért, amelyhez olyan közel álltunk. Ha úgy vesztettük volna el a döntőt, hogy a bukarestiek egyértelműen jobbak, könnyebb lett volna feldolgozni. Ez a rossz érzés igazán csak akkor múlt el, amikor egy évvel később megnyertük a trófeát. Nincsenek rá szavak, mit éreztem, amikor végre elértem, amiért naponta gürcöltem. Abba az egy pillanatba belesűríthető az egész kézilabdás karrierem, hogy megérte a sok lemondás.

– A sikerek hatására, gondolom, Győrben is egyre nagyobb a rajongótábora.
– Persze, sokan megállítanak az utcán, de nem tolakodók, inkább csak köszönnek és mondanak néhány biztató szót. A válogatott eredményei miatt otthon is egyre több figyelmet kapunk, hívnak minket televíziós műsorokba, amire előtte nem volt példa. Örülök, hogy Hollandiában is mind jobban megismerik a sportágat, de az ezzel járó felhajtásra nem vágyom, szeretem megőrizni a privát szférámat magamnak.

– Mi a legfőbb célja az elkövetkező évekre?
– Szeretnék végre aranyérmet nyerni a holland válogatottal. Legutóbb Németországban nem játszottunk olyan jól, mint a korábbi versenyeken, de sohasem adtuk fel, egymásért küzdöttünk, és így még jobb érzés is volt a végén megszerezni a bronzérmet. Magam sem tudtam, hogy ilyen erősek vagyunk. Rióban már eljutottunk az elődöntőig, Tokióban megcélozzuk a csúcsot. Egyelőre a 2020-as olimpiáig tervezek, addig szeretnék a lehető legmagasabb szinten játszani, ha Győrben nem változnak a célok, szívesen maradok itt.

– És utána?
– Amíg örömömet lelem a játékban, folytatom, de közben már gondolkodom a kézilabda utáni életemről is. Ami biztos, először utazni szeretnék és világot látni. Sportolóként eléggé zárt közegben mozgunk, ezért szeretnék megismerni új kultúrákat és embereket, például szívesen élnék fél évig New Yorkban. Elképzelhető, hogy visszatérek a divatszakmához. Mialatt Metzben játszottam, megtanultam franciául, ezzel is tudnék kezdeni valamit, mondjuk francia divatmárkák hollandiai képviseleténél dolgoznék. Majd elválik, mihez lesz a leginkább kedvem, mert sok minden érdekel.