„A lelkiismeretem tiszta” – ezért lett Ambros Martínból román kapitány

– Ez elég hirtelen jött.
– Nekem mondja? Két hete, néhány nappal a Ferencváros elleni bajnoki előtt kerestek meg a román szövetségtől, mondtam is nekik, hogy ne most, mert jön a rangadó. Nagyon korrektek voltak, megvárták a következő hetet, beszélgetni kezdtünk, most meg itt vagyok Bukarestben.

– Szóval elég könnyen igent mondott a románoknak azok után, hogy tavaly tavasszal meg nemet. Mi változott?
– Az döntött, hogy én nem változtam. Két éve felébredt bennem ez az érzés, hogy ha már játékosnak nem voltam elég jó ahhoz, hogy kijussak egy világversenyre, szövetségi kapitányként ott akarok lenni, érmet akarok nyerni. A magyar válogatottal pedig erre nem lesz lehetőségem: én szerettem volna, ha ez megadatik, de a magyar szövetség nem engem választott. Viszont az érzés megmaradt, és most, hogy ismét megkeresett a román szövetség, még erősebb lett. Alexandru Dedu, az elnök hívott, aki játszott a Barcelonában annak idején, beszél spanyolul, és nagyon ígéretes terveket vázolt fel, amelyeknek része leszek én is, és része lesz a férfiválogatott mellett dolgozó Xavi Pascual is, aki meg a Barcelonát irányítja közben. Szóval szép és érdekes feladat vár rám.

– Azt nem kétlem, csak épp Romániában.
– Igen, ott. De aki ismer engem, tudja, milyen vagyok: keresem a kihívásokat, az új és új feladatokat. És már most tudom, hogy úgy akarom majd sok-sok év múlva befejezni a pályafutásomat, hogy dolgoztam nagyon erős férficsapat mellett, és hogy jártam világversenyen szövetségi kapitányként – márpedig én követem az érzéseimet. Tavaly még nem érett meg az idő a romániai szerepvállalásomra, ám azóta voltam magyar szövetségi kapitány, és nagyon élveztem azt az időszakot, ráadásul bebizonyosodott, hogy az én esetemben is lehetséges a klubedzői feladat mellett egy válogatottnál is dolgozni, el tudom látni mindkét feladatot.

– De azt a tavalyi nagy felháborodásból ettől még lemérhette, hogy nem nyer népszerűségi versenyt, ha az utóbbi évtizedek legeredményesebb magyar klubjának edzőjeként, fogadott győriként pont a román kispadra ül le.
– Nézze, senkinek az érzékenységét nem akartam megbántani ezzel a döntésemmel, és sajnálom, ha mégis így történt. Az én világlátásommal, az értékrendemmel viszont nem fér össze bármiféle nemzetek közti ellenségeskedés, és magamat hazudtolnám meg, ha bármilyen lépésemben ilyesmi befolyásolna. A lelkiismeretem pedig teljesen tiszta: nem teszek semmi rosszat, csak beteljesítem az egyik szakmai célomat, azt teszem a kézilabdában, amiről úgy érzem, hogy tennem kell, és amit még jó néhányan megtesznek rajtam kívül.

– Gondolja, hogy a győri szurkolók meg fogják ezt érteni?
– Az biztos, hogy én megértem, ha valakinek csalódást okozok, és nem ért egyet a döntésemmel. De azt gondolom, a győri drukkerek pont meg fognak érteni, mert ismernek, tudják, hogy tele vagyok versenyszellemmel, ambícióval, és talán még örülnek is, hogy olyan edzője van a csapatuknak, aki mindig többet és többet akar elérni. Nekik is biztosan jobban tetszett volna, ha a magyar válogatott kispadjára ülök le, ám nem rajtam múlott, hogy nem így alakult.

– Az sem jogos aggodalom, hogy a Győrben végzett munkájára, a megítélésére, a hangulatra rossz hatással lehet ez a döntése? Tavaly azt mondta, idézem: „Kapjak bármilyen ajánlatot, ha úgy érzem, hogy a kapitánykodás bármilyen módon, akár közvetve is az itteni munka rovására megy, nemet mondok."
– És ha most így éreznék, ugyancsak nemet mondtam volna. Számomra akkor is az ETO volt a legfontosabb, jelenleg is az, és a jövőben is így lesz, de most leginkább rám lett volna negatív hatással, ha elszalasztom ezt az alkalmat – biztos, hogy sokáig bántam volna. Ha valakinek áldozatot kell hoznia azért, hogy román kapitány lehessek, az csakis a családom: a feleségem és a fiaim, hiszen ezentúl többször elő fog fordulni, hogy egy hétre vagy még többre egyedül maradnak Győrben. Ők azonban a legnagyobb támogatóim is, és most is egyből azt mondták, mellettem állnak – mert ők is ismernek, tudják, mi hajt engem.

– A játékosai hogyan fogadták a hírt az ETO-ban?
– Kedvesek voltak, gratuláltak, de aztán azonnal megkaptam, hogy majd megnézzük, mire megyünk egymás ellen... Aztán azon nevettünk, hogy most már én is teljesen olyan vagyok, mint ők: eddig csak ők szaladtak szanaszét, amikor válogatott hét volt a versenynaptárban, most viszont én is ugyanúgy ülök fel a repülőre.

– És a klubvezetőség? A nagy hírt bejelentő közleményük alapján nem voltak maradéktalanul elragadtatva.
– Inkább tőlük kérdezze meg, hogy mit gondolnak erről. Én úgy vettem észre, hogy az ETO-nál is értik a motivációmat, van, aki jobban, más talán kevésbé, de nem is a támogatásukat vagy a lelkesedésüket várom el, hanem csak annyit, hogy tartsák tiszteletben a döntésemet. Nem az a fajta ember vagyok, aki megváltoztatja a véleményét vagy elnyomja az érzéseit annak érdekében, hogy valakinek, valakiknek megfeleljen, és úgy érzem, ezt el is fogadták a klubnál.

– Mi lesz azokkal az edzésekkel, amelyeket eddig ön tartott, most viszont nem fog, hiszen a román válogatottal tölti majd az idejét?
– A segítőmnél, Danyi Gábornál a legjobb kezekben lesznek az itthon maradók – ráadásul most már évek óta csak két-három felnőtt játékosunk tréningezik itthon a válogatott heteken. Esztendők óta együtt dolgozunk Gáborral, ismerjük egymás minden gondolatát, szóval biztos vagyok benne, hogy a csapat semmiben sem fog hátrányt szenvedni.

– És ön?
– Remélem, én sem. Tudom, sokakat zavar, hogy épp Románia válogatottjához kerültem, de bízom benne, hogy nem fognak ezért elítélni. Végső soron ez a döntésem csak a kézilabdáról szól, semmi többről. Arról, hogy valaki, aki erre a sportágra tette fel az életét, szeretne érmet szerezni egy olimpián.