Karl Erik Böhn - a lehengerlő kapitány

Rosszul hangzik, de ez van: Karl Erik Böhn öt óra hossza alatt megvett minket kilóra.

Hihetetlenül meggyőző a fickó. Legfeljebb azzal tudta volna fokozni, ha kiderül, hogy ő mutatta meg Szent-Györgyi Albertnek, hogy a sok girbe-gurba molekula közül melyik is a C-vitamin.

Pedig nem akartuk, hogy így legyen: azzal a szándékkal kísértük el a női kézilabda-válogatott szövetségi kapitányát a Fehérvár–Veszprém bajnokira, hogy dokumentáljuk, hogyan szembesül a norvég szakember a magyar rögvalósággal. Az pedig, hogy azt hallottuk vissza egyes kézilabdás körökből, hogy a Nemzeti Sport nem az elvárt lelkesedéssel üdvözölte a szakember kinevezését, csak növelte a gyanakvásunkat és éberségünket.

Ehhez képest Karl Erik Böhn – lehengerlő. Kívülről semmi extra: csendes, szerény, udvarias, halk szavú férfiú. Viszont lerí róla, hogy megingathatatlanul hisz abban, amit csinál, és minden szava ezt erősíti. Ilyesmi lehetett Luther Márton, amint szöggel és kalapáccsal a kezében baktat a wittenbergi vártemplom kapuja felé, de hogy egy közelebbi példát is hozzunk, Pat Cortináról, a kanadai hokiedzőről sütött hasonló megfellebbezhetetlen céltudatosság már akkor, amikor először láttuk, amint kikéri a három euró hetvenes kávét a Ferihegyi repülőtéren. Aztán abból a sztoriból is egész jól kijött a magyar hoki.

Ez a mi norvégunk mindenben megtalálja a pozitívumot. A fővárosi dugókbeli közlekedéstől láthatóan fázik még, de amikor konkrétan rákérdezünk a dologra, egyből közli, hogy nagyon udvarias sofőrök a magyarok – voltunk már Oroszországban? Na ott vészes a helyzet. Amikor arról érdeklődünk, nem zavarja-e azért legalább egy kicsit, hogy mikor Győr-címeres autóval parkolt a Fradi-csarnok elé, jól megköpködték az Audit, csak mosolyog: „Tudja, miért nem? Mert ez is azt mutatja, amit nagyon csodálok a magyar kézilabdában: hogy itt az embereknek nagyon fontos a meccs, élet és halál kérdése a klubhovatartozás. Norvégiában ha vége a mérkőzésnek, mindenki hazamegy és el is felejti, mit látott – itt meg nincs fontosabb.”

De a legjobb példa: tudják, mivel fogja az első találkozáskor bebizonyítani a magyar női kézilabda-válogatott tagjainak, hogy ők értékes, kiváló játékosok? Összevágott nekik egy felvételt a decemberi Eb-n elszenvedett Norvégia elleni 21 gólos rekordvereségből – olyan momentumokból, gólokból, védésekből, amelyekre büszkék lehetnek a lányok. (Azért javasoljuk neki, hogy az eredményjelzőt takarja majd le, mert a 21–9-es vagy 32–13-as állás a képernyő közepén aligha segíti elő, hogy célba találjon az üzenet.) Világos az üzenet, ugye? Még a hazai sportági történelem legnagyobb kudarcából is lehet építkezni.

Videofronton egyébként vérprofi: épp nála vendégeskedik Andreas, a kamerás férfi, aki ugyancsak norvég, és hat esztendeje dolgozik együtt Karl Erik Böhnnel. Andreas azt tudja, hogy, ha jól értettük, számítógépe két kattintásra van a norvég tévé archívumától, amelyből bármikor letölthet tetszőleges mérkőzést, a meccsekből pedig egy program segítségével bármikor újabb két kattintással lekérheti mondjuk tetszőleges játékos összes átlövési kísérletét. „Ha az Itxakónak lett volna ilyenje, megnyeri a BL-t. Tonje Larsen úgy lőtt nekik tizenkét gólt a döntő két meccsén, hogy kábé az összes lövése ugyanoda ment” – magyarázza Andreas, aki momentán a Böhn-Heidi Löke família hitvesi ágyában alszik amúgy, míg az eredeti tulajdonosok a gyerekszobába szorultak.

Közben leérünk Fehérvárra, ahol a csarnok környékén mindenütt megfordulnak az emberek a norvég edző után. „Tényleg? Észre sem vettem – mondja. – Nem szokatlan: Heidi hírességnek számít Norvégiában, úgyhogy meg-megnéztek minket az utcán ott is. Nem zavar, ahogy az sem, ha rosszat ír rólam a sajtó vagy a szurkolók az interneten. Csinálom a dolgom a legjobb tudásom szerint, ha ez kevés, majd jön más a helyemre. Ez így van rendjén.”

Merthogy Karl Erik Böhn azért tisztában van vele, hogy lesznek még nehézségek. „A Váci utcán találkoztam egy norvég társasággal Gro Hammerseng szülővárosából. Sok sikert kívántak, de mondtam nekik, hogy ha egy év múlva is én leszek a szövetségi kapitány, várom őket ugyanitt ebédre 2012. szeptember 9-én – meséli. – Nehéz lesz már a fehéroroszok elleni Eb-selejtező is október végén. Nagy változásra ne számítson senki, egy év múlva szeretnék igazán nyomot hagyni a csapat játékán, addig csak apróságokon van idő változtatni.

Főleg azt szeretném elérni, hogy a játékosok élvezzék a munkát, örömmel jöjjenek a válogatottba. Hogy vannak konfliktusok a csapaton belül? Ne tudja meg, a norvég csapatban milyen ellentétek voltak, csak épp a lányok nem vitték ki őket a pályára. Egyetlen cél van, az pedig közös. És nem tartok attól sem, hogy a magyar edzőkkel konfliktusom lenne, néha nekem kell engednem, máskor nekik. Most például a törökök szerettek volna két meccset még az októberi Eb-selejtezők előtt, de nem volt hová bepasszírozni őket a versenynaptárba, a klubokkal pedig nem tolhattam ki, hogy beerőltessük a két találkozót az ő kárukra. Úgyhogy bármilyen hasznos lett volna, nem játszunk.”

Szóval Karl Erik Böhn tisztában van a buktatókkal, de elegánsan túllép minden nehézségen, mindenre van válasza – és direkt figyeltük, egyetlen negatívumot sem mondott az öt óra hossza alatt. Sőt a kommunikációval sincs gondja: Gyurka Jánossal például úgy cseveg a találkozó után, hogy ő angolul beszél, a Veszprém edzője németül – így értik egymást legjobban. A norvég gratulál Gyurkának a huszárvágáshoz, hogy nem cserélt bele a Fehérvár elleni meccs második félidejébe (ennek volt köszönhető a döntetlen), üdvözli a fehérvári szakmai igazgatóként dolgozó egykori válogatottat, Deli Ritát („Hát hogyne emlékeznék önre, remek játékos volt!”), Krisztina Triscsuk után szalad, hogy megdicsérje a játékáért (az orosz átlövő honosításáról még korai beszélni), de kezet ráz és vált pár szót a veszprémiek közül Bulath Anitával és Kiss Évával is – előbbit ismerte már (összesen úgy a két csapat névsorának harmadát találja ismerősnek a meccs előtt), a kapus pedig kimondottan felkeltette a figyelmét.

És aztán jön Siti Bea, a leendő másodedző, akivel Karl Erik Böhn most találkozott először. Ehhez képest úgy trécselnek negyedórát, mintha csak a meccs előtt váltak volna el („Pedig csak egyszer beszéltünk telefonon, és az sem volt hosszabb” – mondja Siti), úgyhogy úgy tűnik, a munkakapcsolattal nem lesz gond. Aztán pedig már csak a visszaút marad Budapestre, ahol egy szállodai szobában Böhn és a derék Andreas videóelemzéssel töltik a fél éjszakát.

Azon se lepődnénk meg, ha reggelre kifőznének egy új vitamint. Vagy legalább valami gyógyszerfélét a magyar női kézilabda számára.