– Mire emlékszik az ezerkilencszázkilencvennégyes KEK-döntőből?
– Az eredményre egészen pontosan, a részletekre kevésbé. Itthon 23–21-re győztünk, Brémában 24–21-re vesztettünk.
– Három perccel a vége előtt a Fradi összesítésben még vezetett…
– Volt olyan szakasza a meccsnek, amikor összesítésben öt góllal jobban álltunk.
– Ezek szerint emlékszik a részletekre is…
– Most, hogy a lányok KEK-döntőt játszanak, utánanéztem a dolgoknak.
– …hja, így könnyű!
– De nem sok mindent találtam, kénytelen vagyok az emlékezetemre hagyatkozni. Talán ez volt az a mérkőzés, amelyen Anja Andersen csak a végén játszott igazán, jól, de ezzel nyert a Bréma.
Kökény Bea játékosként 9 évet húzott le az FTC-ben, de amikor karrierjét befejezte, még nem tudta, hogy a zöld-fehér klubban folytatja.
„A sport mellett akartam maradni, aztán az is egyre egyértelműbbé vált, hogy az FTC-ben folytathatom – persze már nem a pályán. Ám nem akartam kizárólag az edzőséggel foglalkozni, mert mindig szerettem, ha sok mindent csinálhatok. Ettől függetlenül, időnként tartok edzést, de nem főfoglalkozásszerűen.
Most is azt mondom, legjobb volt kézilabdázni, játékosnak lenni, a pályán minden egyszerűbb volt, legalábbis annak tűnt. Az ügyvezetői poszton ki kell találni, mi hogyan legyen, s nem csak szűken vett szakmai szempontból. Manapság nem olyan egyszerű biztosítani a működtetés feltételeit. S azt sem mondanám, hogy a Fradi nevével könnyebb szponzort, támogatót szerezni.
Emiatt is örülnék, ha futballisták körül rendeződne a helyzet, mert az az egész egyesületre pozitív hatással lehet. Azért a KEK-döntő előtt biztatót is tudok mondani: a közösség már-már a régi, talán a szurkolók sem hiszik el, de Tomori Zsuzsában már-már Fradi-szív dobog.” |
– Így volt.
– Már tisztán emlékszem, Kökének volt egy lövése a végén, de a kapus kispárgázta a labdát.
– Amúgy a nőknél mindhárom nemzetközi kupa döntőjében volt magyar csapat, de a finálét egyik sem nyerte meg.
– Mi a KEK-ben, a Vasas a BEK-ben, s az EHF-kupában a DVSC volt döntős.
– Milyen volt akkoriban fradistának lenni?
– A kilencvenes évek közepén zajlott a klubélet. Szinte mindenki tudott a másikról, jártunk egymás mérkőzéseire, igazi család volt a Fradi. Emlékszem, mi, kézisek ott voltunk a focisták BL-mérkőzésein, de a vízipólómeccseken és a hokisok rangadóin is szurkoltunk. Néhányan pedig úgy lettünk jóba, hogy még a kilencvenes évek elején egy Vasas elleni találkozót megelőzően Fiedler Adrienne szólt, igyunk meg egy kávét, aztán ez Fiedler Erikával és Szarka Évivel rendszeressé vált. De mérkőzések után sem loholtunk haza, az egyik törzshelyünk az egykori Fradi-jobbszélső, Szőke István József utcai vendéglője volt.
– Tizenhat évig játszott az FTC-ben, meg sem fordult a fejében, hogy máshová igazol?
– Abban az időben a Koprivnica, a Hypo vagy a Zalau jó csapat volt, de komoly tárgyalásokig el sem jutottunk, mert tudták, hogy a mag kirobbanthatatlan.
– Pályafutása befejezése után egyértelmű volt, hogy a Fradinál marad?
– Igen. Csapattársam, Szarka Éva az edzőit végezte a TF-en, s engem is nyúzott, hogy iratkozzak be, aztán, amikor abbahagytam, gyerekekkel kezdtem el foglalkozni.
– Nem csak ön maradt a zöld-fehéreknél az egykori kézilabdázók közül. Ez véletlenül alakult így?
– Nem hiszem. Szarka Évi is edző, ahogyan Fiedler Era, Kökény Bea pedig ügyvezető igazgató. De sokan kijárnak a mérkőzésekre, mint például Fiedler Adrienne vagy Tóth Bea.
– Át lehet adni a szellemiséget a maiaknak?
– Így kimondva, azt mondhatnám, hogy nagy szavak, de tényleg ezt szeretnénk. Hogy a klub legyen a játékosok második családja. A Fradi az Fradi!
– A gyakorlatban ez hogyan néz ki?
– Éppen ezt a legnehezebb átadni, de ne gondoljon nagy dolgokra: például több évfolyamnak rendeztünk dzsemborit, a közösség összekovácsolásának nagyon jó tett a huszonnégy órás kézilabda-mérkőzés is.
– A jelenlegi játékosok felnéznek önökre?
– Talán mondhatom azt, hogy igen. Elfogadják a tanácsainkat.
– Ennek is betudható, hogy a csapat gerince meghosszabbította a szerződését?
– Tudomásul kell venni, hogy megváltozott a világ. Talán az állandóság hiányzik belőle a legjobban. Ezért is van, hogy a különböző sportágak játékosai manapság nem ismerik annyira egymást. De az már jelent valamit, hogy a legjobbak maradnak, ennek üzenete van. Már csak azért is, mert így tervezhetőbb a jövő. A nehéz anyagi helyzetben ezt is meg kell becsülni, de azért ne higgye senki, hogy a mi időnkben nem voltak gondok. Emlékszem, hogy egy volgográdi mérkőzés előtt a szurkolók dobták össze a repülőjegyek árát.
– A jelenlegi KEK-döntős együttes melyik Fradira emlékezteti?
– Talán a kilencvenes évek elején összeállt együttesre, amikor megindult a szekér. Először egy Magyar Kupa-győzelemmel, aztán a bajnoki arannyal és a KEK-döntővel. Még a rutintalanság is hasonló. Talán most rövidebb a kispad, mint akkor, de fáradtság ide, szezon vége oda, ez a kiugró siker nagyon jól jönne a csapatnak. S ezt a lányok is tudják!
– Nem rossz előjel, hogy „idegenben” játsszák a hazai meccset, tizenhét évvel ezelőtt a Fáy utcában, vasárnap Dabason?
– Érdekes, én azt mondom, hogy jó előjel. Ráadásul Kökény Beával a kezünkbe került a korabeli műsorfüzet, amelyből kiderült, hogy akkor is május nyolcadikán volt az első meccs. S ami a legfontosabb, győztünk.