Női kézi Eb: „Hiszem, hogy ez nem magyar betegség”

Sándor Judit fiatalon Dunaújvárosban kézilabdázott, később alacsonyabb osztályban játszott, és húsz évig közgazdászként tevékenykedett 2018-as szakmaváltása előtt. Ekkor végezte el a kézilabdaedzői tanfolyamot és a mentalcoach-képzést, majd idén pszichológia szakon diplomázott. Négy éve dolgozik sportolókkal, főleg kézilabdázók mentális felkészítése a feladata.

– Az Európa-bajnokságot volt játékosként, sportszakemberként és pszichológusként is figyelhette. Mi a véleménye a tornán látottakról?
– Próbáltam mindhárom szemszögből vizsgálni, amit láttam, kettőt emelnék ki az észrevételeim közül. Az egyik a versenyrutin hiánya egyéni és csapatszinten is. Ez abból is látszik, hogy mikorra „érkeztünk meg” az Eb-re. Ez ellen egyénileg nem tudnak tenni a játékosok, ha a csapatuk nem nemzetközi kupainduló. Csapatszinten erre a válogatottnál van több esélyük, azonban nincs háromhavonta világverseny, hogy rendszeres mentális terhelést kapjanak. Úgy nem megy a rutinszerzés, ha két verseny között eltelik egy év. Az agyunkat is folyamatosan edzeni kell, akárcsak a testünket. Erre lehet építeni egy plusz felkészítést, ha megvannak az alapok, amelyeket viszont tizenöt éves kortól kezdve a klubokban kellene megszerezniük a játékosoknak. Voltak, akik kiemelkedően teljesítettek a klubjukban, és vártuk tőlük, hogy húzóemberek lesznek, a tornára mégis visszaestek. Ezt a csoportnyomás, konformitás kérdésére vezetném vissza. Minden csapatban vannak teljesítményt befolyásoló, de nem feltétlenül tudatosuló folyamatok. Például a félelemérzet, ha a játékosok többségében ott van, megjelenhet azokon is, akik sikerekkel a hátuk mögött érkeznek a válogatotthoz.

– Sok játékos esetében úgy tűnt, mintha félne a kihívástól, pedig például a junior-világbajnokságon még úgy vágott bele a meccsekbe, hogy „felszántja a pályát”. Hova tűnik ez a mentalitás egy-két év alatt a lányokból?
– Tizennyolc évesen még az életkorból fakad a kalandkereső, sikeréhes, „legyőzhetetlen vagyok”-attitűd. Főleg igaz ez a sportolókra, akiknél elvárás a győzelem, amihez minden akadályt le kell küzdeni. Ideális kombináció ez, amelyben a személyiségfejlődés aktuális szakasza és a sport eredményorientáltsága kihozza a fiatal játékosokból a maximumot. A felnőttek között azonban nőnek az elvárások. A játékosnak be kell illeszkednie egy új csapatba, ahol megváltozik a pozíciója a hierarchiában. Az ünnepeltből a fiatal kezdő státuszba kerül, ezt pedig nem mindenki viseli jól. Sok mentális és fizikai munka kell, hogy valaki később ugyanabba a pozícióba kapaszkodjon vissza, ami akár évekig is tarthat.

– Alapvető problémáról van szó, ami egyfajta jellegzetes magyar mentalitás, vagy minden ember egyedi eset?
– Érdekes volt a dán meccs előtt, hogy a himnuszok alatt az ellenfélnél mindenki mosolygott, míg nálunk gondolkodó és komor arcok váltakoztak. Szeretném hinni, hogy ez nem magyar betegség. Ha kicsit tudatosabban foglalkoznánk ezzel a kérdéssel klub- és válogatott szinten is, akkor magunk mögött hagyhatnánk a Himnuszban említett balsorsot.

– Jövőre a világbajnokságon a legjobb nyolc között kell végeznie a csapatnak, hogy az olimpiai szereplésért játszhasson. Min kell változtatni mentálisan, hogy ez sikerüljön?
– Biztos, hogy a verseny előtti szorongás leküzdésén nagy erővel kezdenék el dolgozni, hogy a „késői megérkezés” mint neuralgikus pontot kezeljük. Foglalkoznék az önbizalommal is, talán ez a kettő, ami nagyon kirívó. Fejleszteném a csapaton belüli folyamatokat is, például, ha valaki bizonytalan, és ez másra is átragad, a játékosok csapatként, önállóan is kezelni tudják a helyzetet. Ehhez kapcsolódóan szintén érdekes lenne megvizsgálni a mérkőzések utolsó perceiben mutatott csapatszintű működést, hátha van benne előrelépési lehetőség. Kiélezett, döntetlenközeli helyzetben nem elég egy embernek tennie a sikerért. Csapatszintű, jól bevált és egységes mentális stratégia kialakítására van szükség, mert a vb-n is lesznek olyan meccsek, amelyek az utolsó percekben dőlnek majd el.